Ország-Világ, 1935 (56. évfolyam, 1-38. szám)
1935-01-07 / 1. szám
4 míg Arany János egy szegény beteg, kinek kór gócpontjait kitapogatja a szerző, hogy megállapítsa, miért is nem lett igazi nagy poéta. S már most egy szemléletsorvadásos és a frázisaiba bonyolódó ifjú tudós mit csinál a magyar festészet történetével ? Egy Czóbel nevű bőszmodern piktortól bemutat a 255. lapon egy rémesen esetlenül odamázolt »olvasó nő«-t, valóságos maszat-gyötrelmet s belőle a festőjére azt a jellemzést vonja le, hogy »a tisztán festői koncepció körén belül... azonban formailag rendkívül tartalmas, hibátlan egységű és felületileg igen változatos«, és egyéb ily vad kontárságokat is fenntartás nélkül magasztal, egész a stílus-deliriumig. Ellenben Székely Bertalanról, de nemes, egészséges nagyságunkról, akinek köszönhetjük, hogy a XIX. században az egész Európában a nemzeti történeti festészetnek és az egyházi piktúrának is leggazdagabb teltét mi értük el (1. »A műélvezés művészete« c. könyvem 211—12. lapjait és Mátyástemplom-magyarázatomat az Ifj. Vöröskereszt 1934-es évfolyamában) — erről az abszolút nagy emberünkről úgy beszél, hogy »három gócpontját« is »kitapogatja« azon bajának, mely miatt nem lehetett igazi nagy festő. Ha könyve 280. lapja is igazán sérteni akaróan nem mutatná, hogy, mint »irigvelejű« dolgokat, utasítja vissza a tanulási alkalmakat), — akkor hivatkoznám neki azon előadásaimra, melyeket nagyműveltségü és jórészt egyenesen műértő közönség előtt már sokszor tartottam a »Thököly Imre menekülése.. c. Székely-kép előtt, kimutatva, hogy Delacroixnak azt az álmát, hogy igazi, végigtartó ihletés kidolgozás által mint lehet egy festményt a vázlat színes hevével egyenlő zamata bevégzett alkotássá tenni, ezt az álmot Székely Bertalan itt úgy meg tudta valósítani, hogy e kép a leggondosabb részletezésű s legtökéletesebb rajz mellett olyan tüzű koloritot mutat, hogy Munkácsy legzamatosabb vásznai után is gyönyörűség ránézni. Persze, hogy e képet nem méltatja Genthon, valamint a történeti festmény drámai sűrítésének non plus ultráját, a Dobozit sem; nem taglalja s méltatja a pécsi dómi, mátyás-templomi alkotásokat sem. (A Berény Róbertről elbeszél oldalakon át.) Azt sem sejti, hogy Székely rajízossága, még ha — föltéve, de meg nem engedve, moly hiányos festőiséggel járna is. Michelangelo azon előkelő egyoldalúságával volna rokon, mellyel az olasz óriás az ő plasztikái és mozdulat-ábrázoló kedvtelésének rendel alá mindent s mégis abszolút remekek a festményei. Lotz műveit pedig nem igen ismerheti, mert akkor nem irná azt, hogy az operai mennyezeten kívül más ily hatalmasan sikerült plafonképe nincs. Hát a curiai, mely még érettebb festőiségű is? S a királyi palotai? A parlamentiek pedig — épp úgy, mint a curiai is — éppen azzal tűnnek ki, amit ő az operai mennyezetkép legfőbb erényének mond: az épülettel való harmóniával, sőt ebből a szempontból azok a többiek még kitűnőbbek, mert illúziós architekturai összefüggésük is van az épülettel. Azt is odaveti Lotzról, hogy »problémákat nem ismert... Valójában pedig sok érdekes, nagyszabású kérdést oldott meg, csakhogy nem ismerte a hiábavaló, értelmetlen gyötrődést, melyet Genthon az ő középszerű dekadenseiben problémázásnak lát. S ha tudná, hogy Lotz az ő 1880-ban festett nagy, méneses tájában a természetábrázolásnak mily diadalmas frisseségével előzte meg és főzte le a dicső nagybányai iskolát!... S aztán egyáltalán sejtelmet sem mutat fiatal óriásunk arról, hogy Lotz az egész XIX. századi Európának legnagyobb mennyezetfestője volt. Az meg egyenesen komikus, mikor azzal az áhitatos, mithoszbalés allegóriába álmodozó aktfestő Lotzcal szemben, ki még csak a hónalj-2) Nem tudva, hogy a műtörténet legfőbb adatai maguk a műremekek, melyek elemzése és összevetése nélkül nincs művészettörténet sem, csak üres adat-kotorászások és zavaros ítélgetések. Mit ér írni egy művészről, ha nem tudja a szerző megkülönböztetni a sikerült alkotást a nem sikerülttől? A műszemlélet gazdag gyakorlása az első feltétele a művészettudománynak, sőt a legszebb végső teljesítménye is, mert a műremek élvezése adja a legnagyobb boldogságot, még a tudományos emelkedettség fölött is. Dante költeménye tökéletesebb élmény a Summánál. Persze mindezekre a mestere kellett volna, hogy megtanítsa. 3) Ahol ő „sokszáz" alakot lát, pedig még egészen száz sincs rajta, szert sem festette oda, — fölteszi az erkölcsrendészeti pápaszemet s a magyar erkölcsöt félti tőle. Mondja el ezt egy múzeumi gyakornoki vacsorán!... Ugyanakkor pedig Molnár C. Pál igazán durva póza alakjtai neki: »mondani erotika... Hatvani aktjait pedig csak plasztikaiaknak látja. Az pedig már kenetes arrogancia, ahogy Zichy Mihállyal, mint valami »szerencsétlen«, ki nem alakulhatott figurával bánik. E nagy rajzolónak inkább festői oldalába kapaszkodik, de ezt is hibásan kritizálja, mert nem tudja, mennyire finoman festői az Orgia és a mátyástemplomi négy Szent Imre kép. De a fődolog Zichyben mindig az, hogy az egész XIX. századi Európa legnemesebb, legfinomabb illusztráló művésze, különösen az Ember tragédiájának és a »Démon«-nak illusztrációival, mint ezt már több szabadegyetemi előadásomban kimutattam, összevetve őt Dóréval, Delacroixval és másokkal. Persze Genthon a Madách-illusztrációkat elemzésre nem méltatja; az igaz, hogyan tanulhatná meg tiszteletüket, mikor Gerevich sem érti Zichyt és Petrovics is már 29 éve raktárba dugva tartja a Madách-illusztrációk csodás értékű eredetijeit, melyek így egy egész grafikus nemzedék szeméből kiestek immár. (De szomorú dolog, hogy nincs egy értő, erős akarat, mely már közbevágjon!) Munkiácsyval foglalkoznék még a legtöbb szeretettel, de mit ér ez is, ha őt a szárazon közepes Ferenczyvel látja egy rangban — s még Leibl után is teszi. S azért is sajnálja, hogy »elvesztette a csatát«, mert nem értette meg az u. n. impresszionista világfordulatot. (Majd erre még rátérünk.) Siralomházát pedig csak úgy dicséri, hogy az megbántás — Madarászra; t. i. azt mondja, hogy ez a Munkácsy-kép »messze maga mögött hagyott mindent«. Előtte 10 évvel keltett a Hunyadi László ravatala mélységes hatást szintén a világ közepén, Párisban, s egyébként is, mint abszolút remek, mindig kiállja a versenyt a másik abszolút remekkel, a Siralomházzal. Munkácsyra egyszerűen ráfogja, hogy nála nem a lélekrajz válik képpé, hanem megfordítva, a képből, annak csinálása közben, erőltetné elő a lélekrajízot. Holott magának Munkácsynak saját szavaiból tudjuk, hogy festményeihez a lélekrajízi és képi elgondolás ösztönszerűen támadt egyszerre. S e nagy mester fáradtan alkotott, utolsó dolgai előttmegdöbbentő leromlást érez Genthon és a gyatrán ható formai képzést* állapít meg. A Czóbelnál meg a Bernáthnál, meg az Aba-Nováknál és Szőnyi Istvánnál nem búsul ilyesmin. Székely Bertalant is »mélységes szomorúsággal* nézi. Egész methodusát, beosztását, skatulyázását, az impresszionizmusról és az ő »korszakos« jelentőségéről való felfogásának fölületességével együtt — mind elintézi a »Revizió a művészet körül II. fejezete, ahol tömérdek érvvel és adattal — és pedig új adatokkal is — megtárgyaltam a XIX. századdal foglalkozó műtörténetírás módszerét. S egyáltalán mit ér az a gerevich-genthoni tudományos módszer, mellyel a kontárságokat igazolják, míg az abszolút remekeket kelletlenül vagy ellenségesen piszkálják ?! Még azt teszem csak hozzá, hogy Székely és Lotz a pécsi és mátyástemplomi alkotásaikban nemcsak jobban csinálták meg azt, amit Puvis de Chavannes stílus érdeméül szoktak magasztalni, hanem még szebben is, mert csodálatos dekoratív ötleteket hoztak ki, megteremtve azt a stílust, mely a dekoratívül megalkotott és elhelyezett alakok közt még csendéleti tárgyakkal és szimbolikus motívumokkal végez áthidalásokat, a kompozíció belső és külső szervességének csodáján ünnepi meghangsúlyozására. A leggyönyörűbb példája ennek az Assisi-triptychon, a Mátyás templom Szent Imre kápolnájában.4) S a legbántóbb, hogy az általa a »historizmus« neve alatt megtárgyalt festészetünk rá nézve semmi varázst nem látszik gyakorolni nemzeti jellegével, zamatával. A mi nemzeti festészetünk nemes magyar erőkifejtések gesztusain lendül a vonalaival és nagy 4) Szeretném ezt ott a helyszínen minél többek nemes élményévé tenni. Legyen szerencsém kedves olvasóim, majd meghirdetendő alkalmakkor. S azt is érdemes az ily közvetetlen szemlélettel minél jobban látni, hogy milyen értékektől vonja el a magyar közönséget és ifjúságot a Gerevich-pártolta hamis haladásos dekadencia, érzések tüzein izzik, szép bánatok árnyain sötétlik avagy sápad, a színeivel, s olyan alkotásai vannak, melyeket már nemzeti érzésünk templomának oltárai fölött helyeztünk el. Egy »Dobozi«-ból, »Thököly menekülésén -ből boldog elemzésekkel kellene táplálnunk a magyar szemet és szivet, mint kimeríthetetlen forrásokból, ahogy Dantet is boldogan, büszkén magyarázzák az olaszok, akiknek bizony erősebb is a nemzeti érzésük! S mind e gyönyörű vonalakká lobogott és szépséges színfoltokká lángolt, vagy olvadt nemzeti érzés nemcsak hogy hódoló rokon lángot nem kap Genthontól, hanem csak tárgyilagosnak látszó hideg fölületességet, sőt sivár lekicsinylést is, azáltal, hogy róluk távolról sem beszél oly magasztalással, mint a modern külföldi kulturhulladékok utánzatairól. Felfordult »tudomány« ez, furcsa nevelés eredménye. Egyre beljebb bonyolódás a lelki válságba, hivatalos tényezők segélyével. S a Tud. Akadémiának sem jutna eszébe följajdulni, még kevésbbé az Egyetemnek, melynek egy tagja egyébként már 30 évvel ezelőtt, a dekadencia erősebb kezdetén, Benczúr lekicsinylésében részt vett. Mintha a dekadencia intézményes biztosítása készülne — és éppen az attól legtávol állóbb szellemű éra alatt! A forradalommal való játék helyett menynyivel szebb volna az egész vonalon az örök értékek s a legmagasabb mérték tettekben való hangsúlyozása s a Szépség kultusza, azé a Szépségé, mely a nemzetit is égivé avatja. S e helyett Gerevichék csak a kor-művészet fölületes elvét hangoztatják, »egységes uj magyar* frázissal, mely azonban csak modernkedő sivárságban való uniformizálást jelent! S hogy ily frázisok még tarthatják magukat! S ha egy fiatalember bőven használja, mindjárt tehetségesnek kürtölik, — pedig csak viszkető ész az s nem igazi mély gondolkodás s amely, alapos megfegyelmezés után, tán jó volna a kefék vagy fürdőszobák kultúrtörténeti fejezetének megírásához, csak nem művészettörténethez, mert ezt szemléletsorvadásosok nem írhatnak. S akit az élemedett, érdemes, még sok komolyat alkotni tudó Szőnyi Ottó helyébe Gerevich odaerőltetett, e fiatalember még a tapintatot sem mutatja, mely ily helyről ugyancsak várható. Feltűnően sokakat kihagy a könyvéből festőink közül, nemcsak hogy meg nem tárgyal, hanem még csak nem is említ olyan jelentős neveket, mint Vágó Pál, Edvi Illés Aladár (ma élő legnagyobb tájfestőnk), Komáromi Kacz, Csánky Dénes és sok más érdemes mester nevét. De a Berény Róbertről oldalakon »tárgyal«. A Műcsarnokot pedig két helyütt is, a 112. és 219. lapon, feltűnő hetykén becsmérli, pedig hát a Műcsarnok művészei stílusának és tudásának mindig több köze lesz a műemlékekhez, mint a minden múltat felrúgó vadmodernesének. S egyáltalán, akinek műizlése ennyire úgyszólván felfordult, hogyan fogja az jobban vagy úgy elvégezni, mint Szőnyi Ottó, a műemlékek gondozását? Miként fog különbséget tenni értékek közt, mert hiszen sokszor az eszthétikai érték is számba jön a műemlékeknél? Idáig, ennyifelé elszövődnek ez ügy szálai. S mind e szálak Gerevich Tibor modernkedő vakbuzgóságából indultak el. Tőle inspirálódott Szekfü Gyula is, kit Aba-Novák, Szőnyi István és Pátzay irányának legfőbb igazolására annyira idéz Genthon. Pedig, ha már a »vezérmodernek..-ről van szó, tudományos becsületemre bátorkodom mondani, hogy Aba-Novák és Szőnyi István leromlott s az ő jó közepes tehetségükhöz nem méltó »művészetét« ép szemlélettel és igazi eszthétikai gondolkodással nem lehet magasztalni; az első, az ő lehetetlenül durván elrontva odanagyolt formáit csak olyan színharmóniában úsztatja, aminőt egy-egy ügyesebb vidéki háziasszony kihoz különböző színű, jórészt sötét rongyokból csinált lábszőnyegein; a második, az ő szintén eléggé rossz formáit (pl. disznóba ojtott tinót) vagy krajcároscukor-színekben vagy sparherdvikszben füröszti. S nagy ritkaság, ha egy-két részletben érvényesülni engedik, azt a (jó közepesnél azonban nem nagyobb) tehetségüket és tudásukat, mellyel elindultak. Pátzay Pál még többször dolgozik rendesen, közepes szobraival, de a városmajori templom diadalívan in ORSZÁG VILÁG