Ország-Világ, 1935 (56. évfolyam, 1-38. szám)

1935-01-07 / 1. szám

4 míg Arany János egy szegény beteg, kinek kór gócpontjait kitapogatja a szerző, hogy megállapítsa, miért is nem­ lett igazi nagy poéta. S már most egy szemléletsorvadásos és a frázisaiba bonyolódó ifjú tudós mit csinál a magyar festészet történetével ? Egy Czóbel nevű bőszmodern piktortól bemutat a 255. lapon egy rémesen esetlenül odamázolt »ol­­vasó nő«-t, valóságos maszat-gyötrelmet s belőle a festőj­ére azt a jellemzést vonja le, hogy »a tisztán festői koncepció körén belül... azonban formailag rendkívül tartalmas, hibát­lan egységű és felületileg igen változatos«, és egyéb ily vad kontárságokat is fenntartás nélkül magasztal, egész a stílus-deliriumig. Ellenben Székely Bertalanról, d­e nemes, egészséges nagyságunkról, akinek köszönhet­jük, hogy a XIX. században az egész Euró­pában a nemzeti történeti festészetnek és az egyházi piktúrának is leggazdagabb teltét mi értük el (1. »A műélvezés művészete« c. köny­vem 211—12. lapjait és Mátyástemplom-ma­­gyarázatomat az Ifj. Vöröskereszt 1934-es év­folyamában) — erről az abszolút nagy embe­rünkről úgy beszél, hogy »három gócpontját« is »kitapogatja« azon bajának, mely miatt nem lehetett igazi nagy festő. Ha könyve 280. lapja is igazán sérteni akaróan nem mutatná, hogy, mint »irigvelejű« dolgokat, utasítja vissza a tanulási alkalmakat­), — akkor hivat­koznám neki azon előadásaimra, melyeket nagyműveltségü és jórészt egyenesen műértő közönség előtt már sokszor tartottam a »Thö­köly Imre menekülése.. c. Székely-kép előtt, kimutatva, hogy Delacroixnak azt az álmát, hogy igazi, végigtartó ihletés kidolgozás által mint lehet egy festményt a vázlat színes he­vével egyenlő zamata bevégzett alkotássá tenni, ezt az álmot Székely Bertalan itt úgy meg tudta valósítani, hogy e kép a leggondosabb részletezésű s legtökéletesebb rajz mellett olyan tüzű koloritot mutat, hogy Munkácsy legzamatosabb vásznai után­ is gyönyörűség rá­nézni. Persze, hogy e képet nem méltatja Genthon, valamint a történeti festmény drá­mai sűrítésének non plus ultráját, a Dobozit sem; nem taglalja s méltatja a pécsi dómi, mátyás-templomi alkotásokat sem. (A Berény Róbertről elbeszél oldalakon át.) Azt sem sejti, hogy Székely rajízossága, még ha — föltéve, de meg nem engedve, m­oly hiányos festői­­séggel járna is. Michelangelo azon előkelő egy­oldalúságával volna rokon, mellyel az olasz óriás az ő plasztikái és mozdulat-ábrázoló kedvtelésének rendel alá mindent s mégis ab­szolút remekek a festményei. Lotz műveit pedig nem igen ismerheti, mert akkor nem irná azt, hogy az operai mennye­zeten­­ kívül más ily hatalmasan sikerült pla­­fon­képe nincs. Hát a curiai, mely még éret­tebb festőiségű is? S a királyi palotai? A par­lamentiek pedig — épp úgy, mint a curiai is — éppen azzal tűnnek ki, amit ő az operai mennyezetkép legfőbb erényének mond: az épülettel való harmóniával, sőt ebből a szem­pontból azok a többiek még kitűnőbbek, mert illúziós architektur­ai összefüggésük is van az épülettel. Azt is odaveti Lotzról, hogy »prob­­lémákat nem ismert... Valójában pedig sok ér­dekes, nagyszabású kérdést oldott meg, csak­hogy nem ismerte a hiábavaló, értelmetlen gyötrődést, melyet Genthon az ő középszerű dekadenseiben problémázásnak lát. S ha tudná, hogy Lotz az ő 1880-ban festett nagy, mé­­neses tájában a természetábrázolásnak mily diadalmas frisseségével előzte meg és főzte le a dicső nagybányai iskolát!... S aztán egyáltalán sejtelmet sem mutat fiatal óriásunk arról, hogy Lotz az egész XIX. századi Európának legnagyobb mennyezetfestője volt. Az meg egyenesen komikus, mikor azzal az áhitatos, mithoszba­lés allegóriába álmodozó aktfestő Lotzcal szemben, ki még csak a hónalj-2) Nem tudva, hogy a műtörténet legfőbb adatai maguk a műremekek, melyek elemzése és összevetése nélkül nincs művészet­történet sem, csak üres adat-kotorászások és zavaros ítélgetések. Mit ér írni egy művészről, ha nem tudja a szerző megkülönböztetni a sikerült alkotást a nem sikerülttől? A műszemlélet gazdag gyakorlása az első fel­tétele a művészettudománynak, sőt a legszebb végső telje­sítménye is, mert a műremek élvezése adja a legnagyobb boldogságot, még a tudományos emelkedettség fölött is. Dante költeménye tökéletesebb élmény a Summánál. Persze mindezekre a mestere kellett volna, hogy megtanítsa. 3) Ahol ő „sokszáz" alakot lát, pedig még egészen száz sincs rajta, szert sem festette oda, — fölteszi az erkölcs­rendészeti pápaszemet s a magyar erkölcsöt félti tőle. Mondja el ezt egy múzeumi gya­kornoki vacsorán!... Ugyanakkor pedig Mol­nár C. Pál igazán durva póza alakjtai neki: »mondani erotika... Hatvani aktjait pedig csak plasztikaiaknak látja. Az pedig m­ár kenetes arrogancia, ahogy Zichy Mihállyal, mint valami »szerencsétlen«, ki nem alakulhatott figurával bánik. E nagy rajzolónak inkább festői oldalába kapaszkodik, de ezt is hibásan kritizálja, mert nem tudja, mennyire finoman festői az Orgia és a mátyás­­templomi négy Szent Imre kép. De a fődolog Zichyben mindig az, hogy az egész XIX. szá­zadi Európa legnemesebb, legfinomabb il­lusztráló­ művésze, különösen az Ember tra­gédiájának és a »Démon«-nak illusztrációi­val, mint ezt már több szabadegyetemi elő­adásomban kimutattam, összevetve őt Dóréval, Delacroixval és másokkal. Persze Genthon a Madách-illusztrációkat elemzésre nem mél­tatja; az igaz, hogyan tanulhatná meg tiszte­letüket, mikor Gerevich sem érti Zichyt és Petrovics is már 29 éve raktárba dugva tartja a Madách-illusztrációk csodás értékű erede­tijeit, melyek így egy egész grafikus­ nemzedék szeméből kiestek immár. (De szomorú dolog, hogy nincs egy értő, erős akarat, mely már közbevágjon!) Munkiácsyval foglalkoznék még a legtöbb szeretettel, de mit ér ez is, ha őt a szárazon közepes Ferenczyvel látja egy rangban — s még Leibl után is teszi. S azért is saj­nálja, hogy »elvesztette a csatát«, mert nem értette meg az u. n. impresszionista világfordulatot. (Majd erre még rátérünk.) Siralomházát pe­dig csak úgy dicséri, hogy az megbántás — Madarászra; t. i. azt mondja, hogy ez a Munkácsy-kép »messze maga mögött hagyott mindent«. Előtte 10 évvel keltett a Hunyadi László ravatala mélységes hatást szintén a vi­lág közepén, Párisban, s egyébként is, mint abszolút remek, mindig kiállja a versenyt a másik abszolút remekkel, a Siralomházzal. Munkácsyra egyszerűen ráfogja, hogy nála nem a lélekrajz válik képpé, hanem megfor­dítva, a képből, annak csinálása közben, eről­tetné elő a lélekrajízot. Holott magának Mun­­kácsynak saját szavaiból tudjuk, hogy fest­ményeihez a lélekrajízi és képi elgondolás ösz­­tönszerűen támadt egyszerre. S e nagy mester fáradtan alkotott, utolsó dolgai előtt­­megdöbbentő leromlást­ érez Genthon és a gyatrán ható formai képzést* ál­lapít meg. A Czóbelnál meg a Bernáthnál, meg az Aba-Nováknál és Szőnyi Istvánnál nem búsul ilyesmin. Székely Bertalant is »mélységes szomorúsággal* nézi. Egész methodusát, beosztását, skatulyázását, az impresszionizmusról és az ő »korszakos« jelentőségéről való felfogásának fölületességé­­vel együtt — mind elintézi a »Revizió a művészet körül II. fejezete, ahol tömérdek érvvel és adattal — és pedig új adatokkal is — megtárgyaltam a XIX. századdal foglal­kozó műtörténetírás módszerét. S egyáltalán mit ér az a gerevich-genthoni tudományos módszer, mellyel a kontárságokat igazolják, míg az abszolút remekeket kelletlenül vagy ellenségesen piszkálják ?! Még azt teszem csak hozzá, hogy Székely és Lotz a pécsi és mátyás­templomi alkotásaikban nemcsak jobban csi­nálták meg azt, amit Puvis de Chavannes stí­lus­ érdeméül szoktak magasztalni, hanem még szebben is, mert csodálatos dekoratív ötlete­ket hoztak ki, megteremtve azt a stílust, mely a dekoratívül megalkotott és elhelyezett ala­kok közt még csendéleti tárgyakkal és szim­bolikus motívumokkal végez áthidalásokat, a kompozíció belső és külső szervességének csodáján ünnepi meghangsúlyozására. A leg­gyönyörűbb példája ennek az Assisi-triptychon, a Mátyás templom Szent Imre kápolnájában.4) S a legbántóbb, hogy az általa a »histo­­rizmus« neve alatt megtárgyalt festészetünk rá nézve semmi varázst nem látszik­ gyako­rolni nemzeti jellegével, zamatával. A mi nemzeti festészetünk nemes magyar erőkifejté­sek gesztusain lendül a vonalaival és nagy 4) Szeretném ezt ott a helyszínen minél többek nemes élményévé tenni. Legyen szerencsém kedves olvasóim, majd meghirdetendő alkalmakkor. S azt is érdemes az ily közvetetlen szemlélettel minél jobban látni, hogy milyen értékektől vonja el a magyar közönséget és ifjúságot a Gerevich-pártolta hamis haladásos dekadencia, érzések tüzein izzik, szép bánatok árnyain sö­­tétlik avagy sápad, a színeivel, s olyan alko­tásai vannak, melyeket már nemzeti érzésünk templomának oltárai fölött helyeztünk el. Egy »Dobozi«-ból, »Thököly menekülésén­ -ből bol­dog elemzésekkel kellene táplálnunk a magyar szemet és szivet, mint kimeríthetetlen forrá­sokból, ahogy Dantet is boldogan, büszkén ma­gyarázzák az olaszok, akiknek bizony erősebb is a nemzeti érzésük! S mind e gyönyörű vo­nalakká lobogott és szépséges színfoltokká lán­golt, vagy olvadt nemzeti érzés nemcsak hogy hódoló rokon lángot nem kap Genthontól, ha­nem csak tárgyilagosnak látszó hideg fölületes­­séget, sőt sivár lekicsinylést is, azáltal, hogy róluk távolról sem beszél oly magasztalással, mint a modern külföldi kulturhulladékok utánzatairól. Felfordult »tudomány« ez, furcsa nevelés eredménye. Egyre beljebb bonyolódás a lelki válságba, hivatalos tényezők segélyével. S a Tud. Akadémiának sem jutna eszébe följaj­­­dulni, még kevésbbé az Egyetemnek, melynek egy tagja egyébként már 30 évvel ezelőtt, a dekadencia erősebb kezdetén, Benczúr leki­csinylésében részt vett. Mintha a dekadencia intézményes biztosí­tása készülne — és éppen az attól legtávol állóbb szellemű éra alatt! A forradalommal való játék helyett meny­nyivel szebb volna az egész vonalon az örök értékek s a legmagasabb mérték tettekben való hangsúlyozása s a Szépség kultusza, azé a Szépségé, mely a nemzetit is égivé avatja. S e helyett Gerevichék csak a kor-művészet fölületes elvét hangoztatják, »egységes uj ma­gyar* frázissal, mely azonban csak modern­­kedő sivárságban való uniformizálást jelent! S hogy ily frázisok még tarthatják magukat! S ha egy fiatalember bőven használja, mind­járt tehetségesnek kürtölik, — pedig csak visz­kető ész az s nem igazi mély gondolkodás s amely, alapos megfegye­l­mezés után, tán jó volna a kefék vagy fürdőszobák kultúrtörté­neti fejezetének megírásához, csak nem mű­vészet­történethez, mert ezt szemléletsorvadá­­sosok nem írhatnak. S akit az élemedett, érdemes, még sok ko­molyat alkotni tudó Szőnyi Ottó helyébe Ge­revich odaerőltetett, e fiatalember még a tapintatot sem mutatja, mely ily helyről ugyan­csak várható. Feltűnően sokakat kihagy a könyvéből festőink közül, nemcsak hogy meg nem tárgyal, hanem még csak nem is említ olyan jelentős neveket, mint Vágó Pál, Edvi Illés Aladár (ma élő legnagyobb tájfestőnk), Komáromi Kacz, Csánky Dénes és sok más érdemes mester nevét. De a Berény Róbert­ről oldalakon »tárgyal«. A Műcsarnokot pedig két helyütt is, a 112. és 219. lapon, feltűnő hetykén becsmérli, pedig hát a Műcsarnok művészei stílusának és tudásának mindig több köze lesz a műemlékekhez, mint a minden múltat felrúgó vadmodernesének. S egyáltalán, akinek műizlése ennyire úgy­szólván felfordult, hogyan fogja az jobban vagy úgy elvégezni, mint Szőnyi Ottó, a műemlékek gondozását? Miként fog különbséget tenni ér­tékek közt, mert hiszen sokszor az eszthétikai érték is számba jön a műemlékeknél? Idáig, ennyifelé elszövődnek ez ügy szálai. S mind e szálak Gerevich Tibor modernkedő vakbuzgóságából indultak el. Tőle inspiráló­­dott Szekfü Gyula is, kit Aba-Novák, Szőnyi István és Pátzay irányának legfőbb igazolására annyira idéz Genthon. Pedig, ha már a »vezérmodernek..-ről van szó, tudományos becsületemre bátorkodom mondani, hogy Aba-Novák és Szőnyi István leromlott s az ő jó közepes tehetségükhöz nem méltó »művészetét« ép szemlélettel és igazi eszthétikai gondolkodással nem lehet magasz­talni; az első, az ő lehetetlenül durván el­rontva odanagyolt formáit csak olyan szín­­harmóniában úsztatja, aminőt egy-egy ügye­sebb vidéki háziasszony kihoz különböző színű, jórészt sötét rongyokból csinált láb­­szőnyegein; a második, az ő szintén eléggé rossz formáit (pl. disznóba ojtott tinót) vagy krajcároscukor-színekben vagy sparherdviksz­­ben füröszti. S nagy ritkaság, ha egy-két rész­letben érvényesülni engedik, azt a (jó közepes­nél azonban nem nagyobb) tehetségüket és tu­dásukat, mellyel elindultak. Pátzay Pál még többször dolgozik rendesen, közepes szobrai­val, de a városmajori templom diadalívan in ORSZÁG VILÁG

Next