Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1978. július-december (27-46. szám)

1978-07-03 / 27. szám

SCHUBERT: ROSAMUNDA-NYITÁNY Franz Schubert (1797-1828) ma már minden kétséget kizáróan klasz­­szikus mestere a romantikus zenének, Haydn, Mozart és Beethoven örö­kének zseniális folytatója, akinek zenetörténeti jelentőségét éppenséggel nem a „Három a kislány” biedermeier kellemében találhatjuk meg. A dal utolérhetetlen poétájának bőven áradó melódiái mögött ideje felfe­deznünk a formaalkotás szuverén művészetét, a sajátos ízű, merész har­móniafűzések jövőbe látó mesterét, az antik versmértékből kölcsönzött ritmusok démoni erejű varázslóját. A dal és a hangszeres művészet mel­lett mégis volt olyan területe a muzsikának, amely Schubert számára örökre elérhetetlen maradt: az opera. Hiába ostromolta kielégíthetetlen szenvedéllyel a színpadot, operai alkotása mindvégig sikertelen maradt és az utókor sem tudta kiemelni a feledésből balsorsú darabjait. Talán a drámai erő hiánya okozta a sorozatos kudarcot, talán az a szerencsét­len körülmény, hogy nem talált megfelelő szövegre, az is lehet, hogy éppen a gyenge művek maradtak ránk és a jók vesztek el — annyi bi­zonyos, hogy az opera történetét Schubert neve nélkül kell megírnunk. A Rosamunda című színpadi mű azok közül való, amelyeket a gyarló szövegkönyv ítélt eleve bukásra. Wilhelmine Chéry, a múlt század kevés tehetséggel, de annál több becsvággyal megáldott, népszerű írónője — egyúttal Weber Euryanthe című operájának balsikerű librettistája — „Rosamunda, Cyprus hercegnője” címmel zűrzavaros és valószínűtlen történetet alkotott a zenés színpad számára. A darab nyitányának és közzenéinek megírására Schubert vállalkozott. A Rosamunda — ellen­tétben a zeneköltő legtöbb színpadi zenéjével — színre is került 1823 decemberében, a bécsi Theater an der Wien-ben. A bemutató után a kritika egyhangúlag elítélte a szövegkönyv ostobaságát, ám a muzsikát jóakarat, dicsérettel illette. A közismert és méltán népszerű Rosamunda-nyitány eredetileg nem ehhez a darabhoz készült, hanem Schubert egyik régebbi operájának nyitánya volt. Mind szerkezetében — a klasszikus szonátaformát te­kintve mintájának —, mind tartalmában nagyigényű alkotás, amely egyes részleteiben meglepő módon emlékeztet a komponista élete végén alkotott nagy C-dúr szimfóniára (a nyitány hangneme is C-dúr!). A lassú bevezető után felhangzó szonátatétel mindvégig jellegzetes ritmi­kája a schuberti patakzenék elbűvölő csobogását idézi fel, míg a máso­dik téma áttört hangszerelése és dallamvilága valóságos előhírnöke a zeneszerző életművét megkoronázó nagy (úgynevezett „Hetedik”) szim­fóniának. SCHUMANN: A-MOLL ZONGORAVERSENY, op. 54. Pándi Marianne Schumann zongoraversenye — akárcsak egy „másik ágon” Chopin és különösen Liszt koncertjei — kiindulópontja a versenymű romantikus fejlődésének. Schumann még megőrzi, Liszt már feloldja a hagyomá­nyos tétel­határokat, ám a maguk sajátos eszközeivel mindketten egy újfajta „zenei dramaturgia”, újfajta zenei fejlesztési mód kialakítását tűzik ki célul. Más-más formában és hangsúllyal, mindkettőjüknél elő­térbe kerül a variatív szerkesztés — hol variációnak, hol téma-meta­morfózisnak vagy monotematikának nevezzük — vagyis az az építkezési elv, mely egy-egy zenei alapgondolat több­ alakú megmutatásán, s a 4

Next