Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1930-1931 (64. évfolyam, 1-10. szám)
1931-02-01 / 6. szám
216 mékenyebb időszaka irodalomtörténetünknek, egymás sarkát tapossák a nagy írók és még nagyobb költők, nem is szólva arról, hogy erre az időre esik a M. T. Akadémia és a Kisfaludy Társaság megalakulása és működésének megkezdése. De ez a négy évtized, amellyel az új tanterv ki akarja egészíteni a régi tanterv korszakait, az sem ,,olcsó időnek hasztalan soha“ ; a magyar irodalom a XIX. század végén, a XX. század elején úgy megárad, úgy szétterjed, annyi új műfajt vet felszínre, annyi szokatlan hangot hallat, a verses és főkép a szépprózai előadásban oly nagy változatosságot, oly mértékű könnyedséget, finomodást, tökéletesülést mutat, hogy ebbe a kincsesházba okvetlenül bele kell vezetnünk a tanulóifjúságot, bele kell vezetnünk nekünk, iskolának, mert a magára hagyott ifjúság könnyen eltévedhet, tájékoztatás nélkül az új írók közül azokat ölelheti keblére, akik lelkes vonzalmára legkevésbbé méltók, egyáltalán beleeshetik a túlbecsülésnek vagy a lekicsinylésnek az ifjúkorral velejáró hibájába. V. Állapodjunk meg abban, hogy a középiskolai irodalomtörténet anyaga így feleződik : a VII. osztály tanulja a honfoglalástól a Petőfi fellépéséig terjedő korszakokat, a VIII. osztálynak jutnak a Petőfi fellépése és a trianoni béke közötti korszakok. Ez a megállapodás maga után vonja a hivatalos irodalomtörténeti tantervnek a lényeges átalakítását. Erre az átalakításra tulajdonkép reászorult a jelenlegi tanterv VII. és VIII. osztály anyagának új felezése nélkül is. Emlékezzünk csak vissza a két osztály tantervének a szószerinti szövegére. Különös aránytalanság mutatkozik a szövegnek már a terjedelmében is. A tanterv a VII. osztály anyagát sokkal inkább részletezi, mint a VIII. osztályét ; a Széchenyi előtti korból sokkal több írót említ, mint a Széchenyi utáni korból ; a VII. osztály íróinak névsorában hely jut Amadénak és Fazekas Mihálynak; a VIII. osztály tanterve a különösen tárgyalandók között nem ad helyet még Vajda Jánosnak sem. Ezt az aránytalanságot feltétlenül meg kell szüntetni, mégpedig nem úgy, hogy a VII. osztály nevei közül el kell hagyni, hanem hogy a VIII. osztálybeli névsort bőven ki kell egészíteni. Nem lehet, hogy a különösebben tárgyalandó írók sorát Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg zárja; ezekhez még okvetlenül hozzákívánkozik Kiss József, Szabolcska, Molnár Ferenc és még inkább Ady, Babits, Móricz Zsigmond. Az is ferdeség,hogy a tanterv a közönségen uralkodó hírlapirodalomról meg sem emlékezik és így Rákosi Jenőről, a nagy publicistáról alig eshetik szó. Súlyos kifogást kell tennem az ellen a sorrend ellen is, amellyel a tanterv a VIII. osztály különösen tárgyalandó íróit összeállítja, amidőn első helyre teszi Széchenyit, Kossuthot és Deákot. Ez a sorrend arra fog vezetni, hogy a különben is politikára hajló irodalomtörténeti tanár behatóbban fog foglalkozni ezekkel az államférfiúi nagyságokkal, mint a kiváló írókkal és költőkkel, holott a politikai szempontok úgyis háttérbe szeretik szorítani az irodalmi és esztétikai szempontokat. Ennek egy kiáltó, egyszersmind elriasztó példáját említhetem fel a magam tapasztalataiból. Jelen voltam Kölcsey nagykárolyi szobrának 1897. évi felavatásán, amikor is az ünnepi szónok azzal is igyekezett Kölcsey érdemeit kidomborítani, hogy gróf Károlyi György, Szatmár megye hajdani főispánja barátságával tisztelte meg Kölcseyt. VI. Szólanom kell még az egyes irodalomtörténeti korszakok határolásáról, annyival inkább, mivel e tekintetben a tantervet megvalósító tankönyvek többé-kevésbbé eltérnek egymástól. Vezérelve-