Orvosi Hetilap, 1861. február (5. évfolyam, 5-8. szám)
1861-02-03 / 5. szám
87 kinézésű, kissé gyöngéd testalkatú asszony, négy egészséges gyermek anyja. Baja az alhas táján, a köldöktől lefelé s a két lágyékhajlás irányában, különösen járás közben alkalmatlan, de nyugvó helyzetben is szünet nélkül nyilvánuló nehézség érzésében állott. Ezen már szokványossá vált állapothoz évenkint egy, két, sőt több ízben is több hétig tartó feltűnő gyöngeség érzése, félbehagyó fájdalmas alhasi görcsök, szívdobogás, álmatlanság s végre kedélyi lehangoltság szegődtek. E szakonkint súlyosbodott kórtüneményeknek — más szembeszökő kórjelek híjával a baj vérhiánynak tartatván — gyönge vaskészítmény s rheum volt állítólag legsikeresebb orvosszere, anélkül azonban, hogy gyökeres gyógyulást szerzett volna. Többek közt a két év előtt ugyanezen indokból igénybe vett szilácsi fürdő használatának eredménye aránylag legtartósabb volt. A beteg már hajadon korában rendkívüli nehéz székelésben szenvedett, mi neki azonban csak azóta okoz alkalmatlanságot , mióta a fent röviden vázolt bajban szenved. Minden székkiürítés, ha könnyű is — és annál inkább, ha nehéz és bő — felzaklatja alhasi szenvedéseit, s a hashajtó szerektől, melyekben előttem bőven részesíttetett, a szó szoros értelmében irtózott azért, mert azok hatását gyakran két napig is siütette. Ezért naponkinti egyszerű allövetekkel istápoló az alhas rendes működését. Baját a beteg maga egy nyolcz év előtti tetemes, mondhatni életveszélyes méhvérzéssel járt nehéz szülésből származtatja. Néhai orvosának is méhbántalom volt első eszméje; a baj nyomozása ezen irányban megzavarol őt azon rendkívüli körülmény, hogy a méh élettani havi működései soha nem lévén megzavarva, még ezen felül a nő ezen 8 év óta két egészséges és érett kisdedet szült szerencsésen — bár terhessége ideje alatt lényegesek valának szenvedései. — Sok sikeretlen fáradozás után az orvos, és nem kevesebb türelem után a beteg részéről, végre az utóbbi orvosa (s illetőleg több rendbeli tanácsosai) azon kijelentésében vala kénytelen megnyugodni, hogy általános „alhasi vérpangásban“ szenved, melynek a leánykora óta szokványos lomha béhűködés egyik oka, több izbeni nehéz szülés által előidézett alhas falainak és zsigereinek zsonghiánya pedig másik tényezője lévén: ily körülmények közt baja alig gyógyítható s egyedül csak élet-, étrendi szabályok által fékezendő. Az emúlt év junius havában újultak ki szemem láttára először a fent érintett — és csakugyan vérhiányt külölő kórjelek. A méhnek általam tervezett belső megvizsgáltatása ideiglenesen csak egy értelmes szülésznő által történt, ki a méhajkakat duzzadtaknak s egy ponton hámnélkülieknek (excoriált) találta. A falura indúló betegnek nem ellenzem sőt helyeslem tervét, mely szerint ismét a szliácsi vastartalmú fürdőbe szándékozott menni — addig is, míg e tervét kiviheti az utóbbi felületes puhatolási lelet alapján a méhzuhany alkalmazását ajánlván. A szliácsi fürdő ideiglenes üdvös hatása nem maradt el — de már november hóban az egyén ismét szenvedőbb állapotban volt. Az alhasban fészkelő, reggelenkint súlyosbodott nehézség és feszülés érzéséhez időnkint a nap különféle órájában felmerülő, testet s végtagokat ellepő gyöngeség s reszketegség futó érzése szegődött. Később ezen tüneményt versenkinti szívdobogás váltotta fel. Decemberben fél vagy egész óráig tartó, felváltva mellcsont tájonn rögzött fájdalommal, mellkas szorongatással, légzési nehézséggel vagy hányingerrel párosult, homloktájon nyilvánuló ideges fejfájdalmak fejlődtek, melyek megjelentével rögtön az egész testet bő párolgás lepte el. Ezen kórtünemények összege e hó (január) elején váltóidegkór (nevrosis intermittens) alakjában valódi kinos fokra kezdett fellépni, naponkint 3-szor, sőt 5-ször is éjjel sem kímélvén meg a beteget, ki már most csendes álmát s étvágyát is elvesztette. A gerinczős 7-ik hátcsigolyájának tövisére alkalmazott nyomással előidézett és szemben a mellcsont felé kisugárzó s az említett mellszorultság érzésében nyilvánuló csalhatlan fájdalom vala az egyedüli tárgyilagos tünemény, mely — ide véve az alanyi kórjelek öszvegét — kórismémet másodlagos gerinczagy izgatottság elismeréséig vezethető. E kórismében azonban nem valók feljogosítva megnyugodni s megállapodni — midőn egyfelőlről a vérhiányosság (legalább annak foka) nem igazold a kórtünemények fokát, másfelől a részint vérhiány elleni vaskészítmények, részint az idegbaj elleni csilapítós idegszerek (ide értvén a kinalt is) adagolása kevés sikerűnek bizonyult. Nem veszthetem szem elől valamely méhbántalom létezését, melynek az egész baj kisugárzó tüneménye s a gerinczagyi izgatottság viszhatási eredménye leend. A baj tisztába hozataláért végre az ivarszervek szakértő általi alapos belső vizsgálatát követeltem, mint az utóbbi gyógyeljárás sikerének egyedüli feltételét. — Öncsalódás kerülése czéljából e végre Semmelweis Jr. barátomnak tanácsával éltem. A méh egész terjedelmében lényegesen nagyobbnak, dagadtnak, a rendesnél tömörebb állományúnak, a méhszáj ajkai duzzadtaknak, tapintatra érzékenyeknek, hévmérsékményük kissé felmagasztaltnak, azokon két korlátolt helyen a hám hiányzónak találtatott, szóval a méhnek már évek óta létező idült torlódásos, és lobos állapotának („ciderant“ infarctus uteri) minden tüneménye. Minden egyéb belszer félre tétele után a méhszájára nadályok alkalmaztattak, s már ezen helybeli vérüritésnek eredménye a görcsös rohamok tetemes enyhülésében s ritkulásában nyilvánult. Azóta a beteg feltétlen nyugalomra szorittatván, helybelileg lágyító méhzuhanyok — belsőleg gyenge oszlató szerek alkalmazása mellett folytonosan javulófélben van. G. M. E. 49 éves hajadon, vidéki nő azon meggyőződéssel érkezett Pestre, hogy méhsülyedésben szenved. Orvosa, kihez legelébb folyamodott őt közelebb megvizsgáltatás végett — midőn nyilván sajátkezű puhatolásban a betegnél ellenzékre talált — egy szülésznőhez utasította, ki a beteget véleményében csakugyan megerősítette s a méhsülyedés kórisméjét írásba is adta. Mi sem természetesebb, mint hogy az orvos ily kórisme nyomán mindenek előtt 3 havi fekvést ajánlott a betegnek és ennek sikertelensége esetében őt azon kilátással biztatá, hogy méhkoszorú viselésével teendheti létét tűrhetővé. Csüggetegségében e nő még egy másik orvos tanácsáért is folyamodott ki a neves szülésznő által írásban szabatosan kiszolgáltatott vizsgálati leletben hasonlag egyelőre megbizott s rögtön a méhkoszorú alkalmazását tanácsolá. De mielőtt ez megtörtént s így a szülésznő vizsgálata által előidézett tévedés felvilágosítására alkalom nyílt volna, a beteg hozzám tévedett. Valamint egy szülésznőtől nem követelek egyebet, mint hogy a szülésnél közvetlen ügyesen tudjon segédkezet nyújtani, úgy elvből egyéb irányban nem szoktam az ivarszervek megvizsgálását illetőleg benne megbízni. E nőnél is saját kezű vizsgálatot követelvén, találtam egy nagyobb a szemérem ajkakig lenyúló s alakja által a szülésznő tévedését megmagyarázó, s egy kisebb egyiránt a méh száján belől gyökerező nyálkás pöfeteget (Schleimpolyp), melyeket kicsavarván a 3 havi fekvésre és sintődő életre szánt nőt egészségesen haza bocsátom. Csak futólag említem meg, hogy fordult elő gyakorlatomban még a második esettel lényegében ugyanazonos egy kereset, s e három esetet e lapok casuisticai rovatába csak azért igtatom, hogy bizonyságul szolgáljanak — mily hibás és félreismert azon gyöngédség, sőt káros lehet a betegre nézve azon kiméletesség, melynél fogva az ivarszervek belső vizsgálatát az orvos ott, hol a méh kóros állapotának alapos gyanúja forog fenn meg nem teszi, elhalasztja, vagy szakavatatlan szülésznői kezekre bízza. Dr. Lumniczer S. 88 LAPSZEMLE. (KA ) A rosznemű kelevényről ( pustula maligna) vagyis az állatokról az emberre átültetett lépfenéről. Dr. Dietlich siléziai orvos állítása szerint Schweinern-ben Konstadt mellett 1859-ben oly nagyfokú lépfene va