Orvosi Hetilap, 1861. február (5. évfolyam, 5-8. szám)

1861-02-03 / 5. szám

87 kinézésű, kissé gyöngéd test­alkatú asszony, négy egészséges gyermek anyja. Baja az alhas táján, a köldöktől lefelé s a két lágyékhajlás irányában, különösen járás közben alkalmatlan, de nyugvó helyzetben is szünet nélkül nyilvá­nuló nehézség érzésében állott. Ezen már szokványossá vált állapothoz éven­­kint egy, két, sőt több ízben is több hétig tartó feltűnő gyön­­geség érzése, félbehagyó fájdalmas alhasi görcsök, szívdo­bogás, álmatlanság s végre kedélyi lehangoltság szegődtek. E szakonkint súlyosbodott kórtüneményeknek — más szembeszö­kő kórjelek híjával a baj vérhiánynak tartatván — gyönge vaskészítmény s rheum volt állítólag legsikeresebb orvosszere, a­nélkül azonban, hogy gyökeres gyógyulást szerzett volna. Többek közt a két év előtt ugyanezen indokból igénybe vett szilácsi fürdő használatának eredménye aránylag legtar­tósabb volt. A beteg már hajadon korában rendkívüli nehéz székelés­ben szenvedett, mi neki azonban csak azóta okoz alkalmat­lanságot , mióta a fent röviden vázolt bajban szenved. Min­den székkiürítés, ha könnyű is — és annál inkább, ha nehéz és bő — felzaklatja alhasi szenvedéseit, s a hashajtó szerektől, melyekben előttem bőven részesíttetett, a szó szoros értelmében irtózott azért, mert azok hatását gyakran két napig is siütet­­te. Ezért naponkinti egyszerű allövetekkel istápoló az alhas rendes működését. Baját a beteg maga egy nyolcz év előtti tetemes, mond­hatni életveszélyes méh­vérzéssel járt nehéz szülésből szár­maztatja. Néhai orvosának is méhbántalom volt első eszméje; a baj nyomozása ezen irányban megzavarol őt azon rendkívüli körülmény, hogy a méh élettani havi működései soha nem lévén megzavarva, még ezen felül a nő ezen 8 év óta két egészséges és érett kisdedet szült szerencsésen — bár terhes­sége ideje alatt lényegesek valának szenvedései. — Sok sike­retlen fáradozás után az orvos, és nem kevesebb türelem után a beteg részéről, végre az utóbbi orvosa (s illetőleg több rendbeli tanácsosai) azon kijelentésében vala kénytelen meg­nyugodni, hogy általános „alhasi vérpangásban“ szenved, melynek a leánykora óta szokványos lomha béh­űködés egyik oka, több izbeni nehéz szülés által előidézett alhas falainak és zsigereinek zsonghiánya­ pedig másik tényezője lévén: ily körülmények közt baja alig gyógyítható s egyedül csak élet­­-, étrendi szabályok által fékezendő. Az emúlt év junius havában újultak ki szemem láttára először a fent érintett — és csakugyan vérhi­ányt külölő kór­jelek. A méhnek általam tervezett belső megvizsgáltatása ideiglenesen csak egy értelmes szülésznő által történt, ki a méhajkakat duzzadtaknak s egy ponton hámnélkülieknek (exco­­riált) találta. A falura indúló betegnek nem ellenzem sőt he­lyeslem tervét, mely szerint ismét a szliácsi vastartalmú für­dőbe szándékozott menni — addig is, míg e tervét kiviheti az utóbbi felületes puhatolási lelet alapján a méhzuhany al­kalmazását ajánlván. A szliácsi fürdő ideiglenes üdvös hatása nem maradt el — de már november hóban az egyén ismét szenvedőbb álla­potban volt. Az alhasban fészkelő, reggelenkint súlyosbodott nehézség és feszülés érzéséhez időnkint a nap különféle órájában felmerülő, testet s végtagokat ellepő gyöngeség s reszketegség futó érzése szegődött.­­ Később ezen tüneményt versenkinti szívdobogás váltotta fel. Decemberben fél vagy egész óráig tartó, felváltva mellcsont tájonn rögzött fájdalom­mal, mellkas szorongatással, légzési nehézséggel vagy hány­ingerrel párosult, homloktájon nyilvánuló ideges fejfájdalmak fejlődtek, melyek megjelentével rögtön az egész testet bő pá­rolgás lepte el. Ezen kórtünemények összege e hó (január) elején váltó­idegkór (nevrosis intermittens) alakjában valódi kinos fokra kezdett fellépni, naponkint 3-szor, sőt 5-ször is éjjel sem kí­mélvén meg a beteget, ki már most csendes álmát s étvágyát is elvesztette. A gerincző­s 7-ik hátcsigolyájának tövisére alkalmazott nyomással előidézett és szemben a mellcsont­ felé kisugárzó s az említett mellszorultság érzésében nyilvánuló csalhatlan fájdalom vala az egyedüli tárgyilagos tünemény, mely — ide véve az alanyi kórjelek öszvegét — kórismémet másodlagos gerinczagy izgatottság elismeréséig vezethető. E kórismében azonban nem valók feljogosítva megnyugodni s megállapodni — midőn egyfelőlről a vérhiányosság (legalább annak foka) nem igazold a kórtünemények fokát, másfelől a részint vér­hiány elleni vaskészítmények, részint az idegbaj elleni csilapító­s idegszerek (ide értvén a kinalt is) adagolása kevés sikerűnek bizonyult. Nem veszthetem szem elől valamely méhbántalom léte­zését, melynek az egész baj kisugárzó tüneménye s a gerincz­agyi izgatottság viszhatási eredménye leend. A baj tisztába hozataláért végre az ivarszervek szakértő általi alapos belső vizsgálatát követeltem, mint az utóbbi gyógyeljárás sikerének egyedüli feltételét. — Öncsalódás kerülése czéljából e végre Semmelweis Jr. barátomnak tanácsával éltem. A méh egész terjedelmében lényegesen nagyobbnak, da­gadtnak, a rendesnél tömörebb állományúnak, a méhszáj ajkai duzzadtaknak, tapintatra érzékenyeknek, hévmérsékményük kissé felmagasztaltnak, azokon két korlátolt helyen a hám hiányzónak találtatott, szóval a méhnek már évek óta létező idült t­o­r­l­ó­d­á­s­o­s, és lobos állapotának („ciderant“ infarctus uteri) minden tüneménye.­­ Minden egyéb bel­szer félre tétele után a méhszájára nadályok alkalmaztattak, s már ezen helybeli vérüritésnek eredménye a görcsös rohamok tetemes enyhülésében s ritkulá­sában nyilvánult. Azóta a beteg feltétlen nyugalomra szorit­­tatván, helybelileg lágyító méhzuhanyok — belsőleg gyenge oszlató szerek alkalmazása mellett folytonosan javulófélben van. G. M. E. 49 éves hajadon, vidéki nő azon meggyőződés­sel érkezett Pestre, hogy méh­sülyedésben szenved. Orvosa, kihez legelébb folyamodott őt közelebb megvizsgáltatás vé­gett — midőn nyilván sajátkezű puhatolásban a betegnél el­lenzékre talált — egy szülésznőhez utasította, ki a beteget vé­leményében csakugyan megerősítette s a méh­sülyedés kór­isméjét írásba is adta. Mi sem természetesebb, mint hogy az orvos ily kórisme nyomán mindenek előtt 3 havi fekvést aján­lott a betegnek és ennek sikertelensége esetében őt azon ki­látással biztatá, hogy méhkoszorú viselésével teendheti létét tűrhetővé. Csüggetegségében e nő még egy másik orvos tanácsáért is folyamodott­­ ki a neves szülésznő által írásban szabato­san kiszolgáltatott vizsgálati leletben hasonlag egyelőre meg­bizott s rögtön a méhkoszorú alkalmazását tanácsolá. De mi­előtt ez megtörtént s így a szülésznő vizsgálata által előidé­zett tévedés felvilágosítására alkalom nyílt volna, a beteg hoz­zám tévedett. Valamint egy szülésznőtől nem követelek egyebet, mint hogy a szülésnél közvetlen ügyesen tudjon segédkezet nyúj­tani, úgy elvből egyéb irányban nem szoktam az ivarszervek megvizsgálását illetőleg benne megbízni. E nőnél is saját ke­zű vizsgálatot követelvén, találtam egy nagyobb a szemé­rem ajkakig lenyúló s alakja által a szülésznő tévedését meg­magyarázó, s egy kisebb egyiránt a méh­ száján belől gyökerező nyálkás pöfeteget (Schleimpolyp), melye­ket kicsavarván a 3 havi fekvésre és sintődő életre szánt nőt egészségesen haza bocsátom. Csak futólag említem meg, hogy fordult elő gyakorla­tomban még a második esettel lényegében ugyanazonos egy kereset, s e három esetet e lapok casuisticai rovatába csak azért igtatom, hogy bizonyságul szolgáljanak — mily hibás és félreismert azon gyöngédség, sőt káros lehet a betegre nézve azon kiméletesség, melynél fogva az ivarszervek belső vizsgá­latát az orvos ott, hol a méh kóros állapotának alapos gya­núja forog fenn meg nem teszi, elhalasztja, vagy szakavatatlan szülésznői kezekre bízza. Dr. Lumniczer S. 88 LAPSZEMLE. (K­A ) A rosznemű ke­le­vényről ( pustula maligna) vagy­is az állatokról az emberre átültetett lépfenéről. Dr. Dietlich siléziai orvos állítása szerint Schwei­­nern-ben Konstadt mellett 1859-ben oly nagyfokú lépfene va­

Next