Orvosi Hetilap, 1864. szeptember (8. évfolyam, 36-39. szám)
1864-09-04 / 36. szám
591 592 is el kell ismernünk, hogy némely légdagos betegek, kik mindig zsebükben hordják a Morison-labdacsokat, vagy valamely „elixirium proprietatis “-t, s kik igen elégedetlenek önmagukkal, ha valamely napon háromnégynél kevesebb látogatást tettek a cabinet d’ aissanceban, sokáig viszik ezen életmódot szembeötlő ártalom nélkül, de mindez csak felszín, melynek valódi értelme ott keresendő, hogy az ily eljárást követők, ha — mint többnyire — nagy evők, sőt bővebb szeszesitalnak is kedvelői: dús ebéd végén vagy nem sokkal utánna fejhevülések, haspuffadás, innen eredő mellszorongás sat. által gyötörtetnek, melynek okát az észszerű orvos az emésztési folyamat által előidézett hasi vérbőségben, időleges nedvtuláradásban fogja keresni s ezen elv szerint elhárítani. Az ingencz azonban más oldalán fogja a dolgot és a túlbő bevitelt megfelelő bőségi kivitel által igyekszik egyensúlyozni, mi neki látszólag sikerül is, látszólag mondom, mert míg a különben egészséges szervekkel bíró ingencz gyors anyagcseréje ép oly rövid idő alatt áthasonítja a bevett táplálékokat, mint ahogy nála a visszafejlődési folyamat siettetik, addig a légdagos betegnél az áthasonítás sokkal lassabban haladhatván — az élenyités és vérkeringési értékének leszállítása miatt —, ily szerelés mellett egy adott idő alatt sokkal több, még működésre alkalmas szerves anyag bontatik szét, mint mennyit a szervezet az ujból bevett táplálékból kidolgozni képes, s ezen egyensúly-tévesztés az egyén és eset természete szerint előbb-utóbb a szervezet beható megrontásában külölendi magát. Midőn ekként a végletekből minden észszerű orvos tartózkodni fog, másrészt nem szabad kevésre becsülni azon fontosságot, melylyel az ily betegeknél az emésztés könnyítése és a bélürülések rendezése bír, csakhogy erre nézve sokkal helyesebben járunk el, ha a betegtől elvonjuk mindazon eledeleket, melyeknek emésztése sok időt igényel és bőtégképződéssel jár, melyek sok használhatlan ürítékanyagot hagynak, az izgató fűszereket, erős szeszes italokat. Netaláni székrekedés könnyű oldozószerek által hárítandó el, s meg kell említenünk, miszerint ily esetekben sokkal kellemetesebb hatását észleltük a rheumnak kis adag alpes szikel vagy hamagsókkal, mint a magukban használt közép sóknak vagy keserű vizeknek, s ismét az utóbbiaknak adunk előnyt a tömör közép sók fölött. Hol valódi alhasi vérbőség mutatkozik, ott időnkénti nadályozás, az észszerű javallatok hatásai közt kétségtelenül könnyebbséget szerzene a betegnek. Ide kell soroznunk a máj vérbőségét és túltengését, mely néha kopogtatásilag is kimutatható és hasonló szerelést kíván. A távolabbi következmények közül a vízfejűi az,amely legjelentékenyebb és legszomorubb. Azonban itt is meg kell különböztetni a savó-gyülemeket, a helyek még jó éveikben levő vérdús, elég jól táplált egyéneknél előfordulnak többnyire kitűnően accentuált tüdőtérbeli második hang és nagyobbodott máj kíséretében néha az egész hasra kiterjedő érzékenység mellett; az ily esetekben a máj vagy végbél környékére alkalmazott vérszívók, könnyebb középsók, egyes esetekben az édes higany hashajtó adagban, megszorított étrenddel szövetkezve, betegeinket kiépítették a vízkórból. Ellenben azon vizenyek, melyek kiaszott, sápadt légdagosaknál, nagyfokú fuladás, éjjeli álmatlanság, lázas mozgalmak és étvágytalanság mellett megjelentek, a lassan közeledő halál előpostáinak mutatkoztak. Azon hörg-görcs rohamok, melyek a légdagot esetenként a legkínosabb betegségek egyikévé teszik, mindenekelőtt mérsékelt hőfokú, tiszta léget azután szunyáit igényelnek; ez utóbbit úgy mint az atropinum sulfuricumot bőralatti befecskendések alakjában is a bolygideg menetében biztos sikerrel alkalmazták, mely azonban a nagyon sülyedt betegeknél, hol a légdag foka és terjedelme kitűnő volt, természetesen teljes nem lehetett. Egy betegünk saját ösztöne nyomán hideg borogatásokat alkalmazván mellkasára, enyhítette mindannyiszor rohamait. Átmenvén ekként a hólyagcsás tüdőlégdag és következményei gyógyításának főmozzanatain, a mondottak fölvilágosításául néhány kóresetet függesztünk, melyekre a szövegben részint már hivatkozás is történt. (Vége követ.) Az elhizottság alakjai és azok gyógykezeléséről. Közli Koller Gyula Jr. Az „OHL.“ i. e. 27-ik számában általánosságában adtuk elő az elhizottságra vonatkozó újabb nézeteket, franczia kútforrás után. Azóta az angol szakirodalom is hozott eme tárgyról kimerítőbb dolgozatot dr. Smith Edward tollából (1. The Lancet 1864 május 14 és 21), melynek tartalmát a tárgy fontosságánál fogva olvasóinkkal kivonatban közölni akarjuk. Az elhizottság újabban nagy mértékben vonta magára az orvosok figyelmét. Örömmel üdvözöljük azon helyes nézeteket, melyek e tárgy körül uralkodni kezdenek, és a tudomány által szentesített elvekkel összhangzásban főleg az étrendi szabályok fontosságára támaszkodnak. Nem szenved kétséget, hogy azon eszközök, melyek a test túlságos tériméjének megcsökkentése czéljából ajánltatnak, valóban exact élettani ismeretekből folynak, s eléggé ismeretesek az orvosok nagy többsége előtt. Azonban nem kevésbé bizonyos az is, hogy az esetek nagy számában az alkalmazott szerek túlságos erőszakkal és gyorsasággal hatottak, úgy hogy a test terméje a rendes mértéknél alább szálott, az életműködések egyensúlya zavarba ejtetett, a szív erélye és az áthasonítási képesség pedig jelentékenyen gyengítettek. Ily módon a szervezet összes zsongja megcsökkenvén, tettleges gyengeség idéztetett elő s a jövőre nézve komoly betegségek alapjai vetettek meg. Különbséget kell tenni azon egyének közt, kik elhizottság miatt az orvoshoz fordulnak. Vannak köztük olyanok, kik csupán kidomborodó altesttel bírnak, egyébként pedig semmiféle alkalmatlanságot nem éreznek potrohosságuk következtében , holott mások a kidomborodó húson kívül is kisebb vagy nagyobb mértékben sanyargattatnak az általános elhízottság kellemetlenségei által. Az elhízott egyének ezen két osztályánál korántsem szabad ugyanazon gyógykezelést alkalmazni. A. A nagy has, a test egyéb terméjének mérsékelt nagyobbodása mellett igen gyakran a belek kitágulásának köszöni eredetét, nem pedig a zsír túlságos fölhalmozásának. Oly egyéneknél, kik sokat esznek, jelentékeny mennyiségben szoktak az étkek maradványai visszatartatni a bélcsatornában, mely rendesen szelektől is van kitágítva. Az egyének ezen neménél azonkívül lassan megy végbe a kenyér és egyéb növényi eledelek megemésztése, úgy hogy minden étkezés után világos puffadtságot s fölfúvódást éreznek. Mindehhez csakhamar székrekedésrei hajlam csatlakozik, mely a hashajtó szerek folytonos használatát teszi szükségessé, mikből ismét