Orvosi Hetilap, 1864. november (8. évfolyam, 45-48. szám)

1864-11-06 / 45. szám

lépdaganat nem fejlődik ki soha, jelenlévő, visszaképződésre alkalmas, betvegyes, súlyos, vízkóros tünetek javulnak vagy a gyógyszereknek könnyebben engednek, a beteg semmi alkalmat­lan ét- és életrenddel nem terheltetik és legalább az ismétlődé­sek közben, háborítlanul csaknem mindig dolgai után járhat. Saját magam egy-két első heves rohamot kivéve, melyek pár órára az ágyba szorítottak, soha váltóláz miatt hivatalos foglalatosságaimat félbe nem szakítottam s nem egyszer uta­zás vagy vidéki beteglátogatás közben szedtem kinalporaimat, a falukban megállván és a legelső háznál a hozzá szükséges vizet kérvén. Ezen eljárás által nemcsak a „váltólázi mintakép„, hanem minden, akár mi néven nevezendő, szabványos kórtü­­netekkel jelentkező váltókor gyógyítható, azon eseteket ki­véve, hol már az első roham a beteget megöli; sőt az, alább­hagyó láz (febris remittens) és mind­azon közönségesen csorvás és epés láznak keresztelt esetek is, melyek nem a hagymázhoz tartoznak, miután a váltókor és váltóláz fogalma ezekre is kiterjesztendő, valószínűleg a sárgaláz is. Ennélfogva tehát mi közvetlenül nem a váltókórt gyógyítjuk, hanem csak a váltólázt mely a váltókor foly­tatásának legnagyobb támasza. A többit elvégzi azután a természet. Nem is tagadhatjuk, hogy eljárásunk által elnyom­juk a váltólázt, de nem a váltókórt. A kínal csak a láz vagy egyéb szabványos, tehát ideg befolyástól függő kórtünetek eltávolítására hatályos, az alap­betegséget érintetlenül hagyja. Minden egyéb gyógymód csak akkor és csak annyira vezet sikerhez, ha s a­mennyire e gyógymódhoz közeledik. Nagyobbára a szokásos gyógymó­dok csak a rohamok bizonyos számától mentik meg a beteget s ezáltal addig támasztják és feltartják azt, míg történetesen a lázgeri a levegőben meg­gyérülvén, a természet önereje által, bár gyakran elég későn, győzi le a betegséget. A köz­gyakorlatban egyébiránt úgy is a legtöbb orvos, lázbeteghez hivatva, nem sokat várakozik, hanem megszabadítja a bete­get kínzójától, minél hamarább, anélkül azonban, hogy ez eljárás fontosságáról meg volna győződve s azt az ismétlődé­seknél is következtésen keresztül vinné, minél fogva a sikert a véletlenre bízván, annak biztosítását kezéből ejti ki. Nincs ártalmasabb eljárás, mint az épen nem uj elő­­itéletnél­ fogva, a láz azonnali eltávolitásától félni s a láznak néhány rohamát tétlenül nézni. Innen, és csak innen, származnak a télen át nem gyógyuló s csak cserezsnyeéréskor megszűnő, a fél-egy-kétéves váltólázak és ezeknek utóbajai. Saját gyógymódjáról, mely minden úgy­nevezett ismét­lődésnél 5—6 rohamot elvár és a betegséget kilencz hónap lefolyta alatt csak cserezsnyeéréskor gyógyítja, azt állítja Finaly úr, hogy mindig czélhoz vezet, hogy soha nagy fokú lépdaganatokat nem okoz, s a­ beteg a gyógyászat irányában nem bizalmatlankodik sőt. Én pedig bizonyságot teszek, hogy következtesen végig folytatott ily eljárás mellett a be­tegek legnagyobb része cserezsnyeéréskor nem fog meggyó­gyulni, és ha szerző úr saját vallomása szerint 9 hónap alatt vagy 40 rohamot, ötöt-hatot egymásután kénytelen kiállani, ha egyéb baja nem történik, oly lépdaganatra teend szert, melyet egész életén át el nem veszt. De alapos gyanúm van, szerző úr némely kifejezésénél fogva, hogy e gyógymódot csak eleinte, míg az ismétlődésnek csorvás jelekkel szövetkezve fellépnek, szigorúan követi, és utóbb midőn a rohamok már inkább ideges alakot öltnek, azokat, valamint az orvosok nagyobb része haladék nélkül eltávolítja, különben meg vagyok győződve, hogy a beteg, kinek minden ismétlődésnél 5—6 hétig várni kellene, míg lázrohamai eltávolíttatnak, amúgy is megszoknék, így tehát közeledik gyógymódja­, a kór folyama másik felében, a fent elősorolt elvekhez, és bár későbben mint kellene, czélhoz ve­zethet, de nem a felállított elvnél fogva, hanem ellenkezően annak elhagyása által. Finály úr a szerinte megszakított és elnyomtott váltóláz­ból , vagy­is annak idő előtti és túlságos gyógykezeléséből, midőn a kinal korán adatik, vagy fölötte nagy adagban, vagy fölötte sokáig folytattatik mindenféle idült bajokat származtat, és a lázfojtó methodusnak (nagy adag kinal, a roham beállta­kor) azon szemrehányást teszi, hogy a beteget is megfojtja, bár az ismétlődéseket elhárítja. Ezen tételeket nem hagyha­tom helybe. Idejekorán soha sem adhatjuk a kínait s minden gyógymódunk csak a láz (a kórjel) de nem az alapul szolgáló betegség (a váltókor) megszakításában áll; a nagy adagok pedig csak túlságos gyógyszerhatás alkalmatlanságot sze­rezhetnek, mely 12 —24 óra alatt eltűnik; idült utóbajokat soha sem láttam ez úton támadni, akárhány, más által nagy adagokkal szerelt s meg nem gyógyult beteg került is már kezem alá, mert magam a nagy adagoknak soha sem voltam barátja, mivel feleslegesek. A lázfojtó módról pedig csak annyit tapasztaltam, hogy a rohamot, melynek elején alkal­­maztatik, haszontalanul nehézbít­, de különben sem a bete­get, sem a lázt meg nem fojtja. Szerző úr szerint, ha valamely ismétlődés elején, de nem várva néhány roham lefolyását, azonnal kínal adatik, a kö­vetkező láznélküli korszak már nem 21 — 22 napig tart, ha­nem 14, sőt 7 napra is zsugorodik össze, mi ha többször, tör­ténik, elvégre a láz continua vagy subcotinuává lesz. És itt állunk a czikkem bevezetésében említett pontnál, a­hol az embernek, mint szokták mondani „megáll az esze“, midőn tudniillik bizalomra méltó, szaktudós egyéniség oly tényeket határozottan állít, melyek saját észleleteinkkel homlokegye­nest ellenkeznek. Én, ki húsz éven túl többnyire oly vidéken gyakoroltam művészetünket, hol a váltóláz legrosszabb s leg­makacsabb alakjában a túlnyomó sőt minden egyéb bántal­­makat majd kiszorító betegség volt és elejétől fogva, ma­gángyakorlatban, évekig kezeim alatt levő kórházakban vagy kórházosztályokban sőt családomban és saját magamon is a fent érintett, — általam az OHL. 1861-dik évi 5-dik és 6-dik számában terjedelmesen előrajzolt gyógyeljárást követtem, melynek veleje a lázrohamok rögtöni elnyomásá­ban áll, — soha ennek legkisebb ártalmas befolyását vagy utóbaját nem észleltem, hanem tapasztaltam azt, hogy a lázro­hamok rögtöni eltávolítása által az ismétlődések ritkábbak, egymástól távolabb esők, enyhébbek és a szabad időközök zavartalanabbak lesznek, a negyednapos szabvány harmadna­possá változik, a beteg épül és gyarapodik, betvegyes kórjelek, súly és vízkór eltűnnek, lépdaganat nem fejlődik ki, és az egész betegség sokkal hamarább éri végét. Ellenben ha tör­ténetesen vagy szándékosan több roham egymásután követ­kezett, vagy az orvos azoknak egymásutáni következését megengedte, akkor csakugyan tapasztaltam a fennt felszámí­tott visszás tüneteket és azoknak mindennemű rossz követ­kezményeit. Eddig a tények. A magyarázat igen egyszerű. Azért gyógyul a váltókor hamarább és kevesebb ismétlődéssel, ha a lázrohamok mindig haladék nélkül elmellőztetnek, mert a szervezet e bénító és elnyomó gyötrőtől megszabadulván, a gerj kiküszöbölésével s ez­által a váltókor gyógyításával hamarább kész lesz. Mindamellett van e gyógyeljárásnak is egy akadálya, mely gyakran oka annak, hogy a betegség kelletinél tovább elhúzódik. Ez a betegnél gyakran észlelhető egy sajátos ész­járás, melyet még értelmes egyéneknél is nem ritkán talál­hatni. Midőn már utolsó ismétlődéseknél az első lázrohamok igen gyengék, oly gyengék, hogy alkalmatlanságot nem is igen okoznak, sok beteg, bár miként figyelmeztessük és int­jük is et, nem hív azonnal orvosi segélyt, hanem elvárja, míg a rohamok újra hevesebbekké lesznek, mi természetesen nem egyéb, mint vissza­felé lépni és a nyert előnyöket önkényt fel­adni. A kérdőre vont beteg rendesen azt feleli: „a roham oly gyenge volt, hogy azt hittem, magától is el fog maradni“. E bajon csak akkor lesz segítve, ha általánosan elfogadott s mindenki előtt tudva levő dolog lesz, hogy a váltókor vesze­delme rohamainak sokaságában rejlik, és hogy a rögtöni segély oly szükséges mint az ebdühnél vagy a bujakórnál. A chloroform megtartása. A hangyhólyagot a napvilág fel­bontja, sósav képződvén. Boettger szerint az ismét megtisztul, ha néhány darabka etető sodával felrázatik.

Next