Orvosi Hetilap, 1867. június (11. évfolyam, 22-26. szám)
1867-06-02 / 22. szám
egészen megvilágosodván, magvaik tisztán láthatókká lettek, továbbá mint a köztük levő kötszöveti rostok, megduzzadásuk közben megrövidültek és megvastagodtak azok, míg hosszanti irányban egymáshoz közelebb jutottak, a szélesség szerintiben egymástól eltávolodtak. Ezen ábra két képe tehát szembeszökőleg mutatja, hogy a kémszerek a kötszövet alakelemeiben mily lényeges változásokat hoznak létre, s hogy a helyes vizsgálás főigénye, miszerint górcsős kutatások alkalmával kiválólag oly folyadékokat használjunk, melyek a mellett, hogy a szövetek átlátszóságát kímélik, azokra úgy természettanilag, mint vegyileg lehetőleg közönyösek. A véredények átalában véve telve voltak, de míg azok nagyobb számában a vérsejtek szabadon mozoghattak, némelyikükben a szabad mozoghatás végkép megszűnt, hol részint vérsejtekkel összekevert fehérnyealvadékból, részint sárgavörös festenyből álló tömeszek (thrombus) voltak, sőt itt-ott a véredények helyén barna-fekete festeny találtatott, mely majd azok elágazásai szerint, majd a hajszáli hálózatnak megfelelően volt a savóshártya szövetébe ágyalva. Ezenkívül szabadon levő kisebb-nagyobb festenyrögek, vagy röghalmazok is látszottak. A láb homályos megduzzadási szaka, melyet leírtunk, a szövetben savó felhalmozódásával járván (1. „Átalános kór- és kórjelzéstan 276.), annak megduzzadása következtében a véredényeknek össze kell nyomatniok, ennek pedig a visszerek, melyekben a vérfeszülés csekélyebb, kevésbé állhatnak ellen, mint a hajszáledények és az üterek, ezen utóbbiak ellenállási képességét még a vastagabb falzat nagyobb ruganyossága emelvén, miből folyólag a vérfolyás akadályoztatik, szükségképen lassabbodik, s így kisebb-nagyobb vérbőség támadhat. Hol pedig az összenyomatás jelentékenyebb, mint ennek itt némely helyeken elő kellett fordulnia, a véráramlás meg is szűnhet, mi az összenyomott edényekben vérmegalvásra, a véralvadékból pedig festenyképződésre vezethet, míg az innen fekvő és vérrel túltelt edények falzata könnyen megrepedhet; ekként a szövetbe vér ömölvén ki, mely állás közben szinte festenynyé változik át. A hártya azon helyein, hol ezen folyamatok észleltettek, a sejtekben homályos megduzzadást észlelni nem lehetett, hanem az alakelemek kivétel nélkül igen lágyak, ezafatos határvonalúak, sőt alaktalan lögcsékké való szétesésben voltak, miért itt az üszkösödés megkezdődött, minek a vérfolyás megszűnéséből szükségkép következni kellett. A sejtek homályos megduzzadása csak ott látszott, hol a vér az edényekben még szabadon folyhatott, mert láb csak e mellett lehetséges, s mindaz, mi vértorlódást (stasis) okoz, mint a táplálást megsemmisíti, úgy átalában véve a láb történését lehetlenné teszi. A ráknövedéknek megfelelő savós hártyás részlettel a láb a vékony belek savós rétegére mindenfelé kiterjedett, csakhogy a kötszöveti sejteknek vázolt homályos megduzzadása kevésbé volt kifejlődve, vértorlódás, értömeszek, vérömlenykék és festenyrögcsék sehol sem találtattak, hanem a vér a megvastagodott edényekből mindenhol a legkönnyebben kifolyhatott. A cseplesz több milliméternyire meg volt vastagodva, anélkül hogy rendes kiterjedése meg lett volna változva, sárgás-vörösen nézett ki, könnyen szakadott, s metszéslapján sok vér, helyenkint pedig sűrű zöldes-sárga folyadék, mely górcső alatt genynek bizonyult, szivárgott elő. A vékony bél különösen a ráknövedék előjöveteli helyének megfelelőleg erősen tapadott hozzá, hol egyszersmind igen vörös, vastagabb és genydúsabb volt. A hashártya halavány pirosan nézett ki, valamennyire vizenyősen megduzzadott, összetartásának szívósságából azonban még nem igen veszített, benne a láb homályos megduzzadási szaka alig lévén a kifejlődés kezdetén. A hashártyaüregben pedig másfél szötényi szenynyes szürke híg folyadék, melyben számos genysejt találtatott, foglalt helyet. A gyomor zöldes-barna nyákhártyája duzzadtnak és könnyebben szétnyomhatónak tapintatott. Idült hurut volt ott jelen. Savós hártyája nem látszott bántalmazottnak. A vastagbélben semmi említésre méltó rendellenességet sem találtunk. A másfél akkorára megnőtt fakó barna, lágyabb összetartásig és vérszegény májban a sejtek túlfejlődötteknek és túlképződésben levőknek észleltettek. Szóval a máj egyszerű túlfejlettsége volt jól, mely a sejtek között lévő véredények összenyomatásával járt. Az egészséges epehólyag kevés szenynyes-zöldes barna, sűrű folyadékot tartalmazott. A lépet másfél akkorának, halavány vörösbarnának, csekélyebb összetartásának és vérszegénynek találtam, megnagyobbodása pedig gömbölyded nyirksejtei túlképződéséből következvén, itt hasonlókép egyszerű túlfejlettséggel volt dolgunk. A rendes nagyságú vérszegény hasnyálmirigy könnyebben szakadott, mi annak tulajdonítható, hogy a mirigyeséinek az öszszetartó kötszövet rovására erősebben kifejlődtek. A megnagyobbodott vesék külső szövete fakósárga és vérszegény, a belső pedig vörösbarna és vérdús volt, míg mind a kettő lágyabb összetartásának tapintatott. Az utóbbi helyen a megvastagodott húgycsatornácskák hámsejteiben a láb homályos megduzzadási szaka erősen kifejlődve látszott, míg amott ezen folyamat zsírszerű átváltozásnak engedett helyet. A húgyhólyag kevés zavaros sárgás folyadékot foglalt magában. A tüdők a mellkashoz régibb eredetű, feszes kötszövet által oda voltak nőve, mégpedig a jobb oldalon egészen, a balon azonban a felső lebeny részben szabadnak észleltetett. Mind akettő térfogata meg volt kisebbedve, tömött, szívós szövetűeknek találtattak, igen nehezen szakadtak, e mellett súlyukat nagyobbnak lehetett mondani, bemetszéskor alig recsegtek, míg a metszéslapon finoman habzó kevés savó szivárgott elé, mely a bal oldalon igen sok vérrel keveredett. Kivételt képezett a bal oldalon az oda nem nőtt felső részlet, mely piros szürkén nézett ki, bemetszéskor erősen recsegett, könnyen szakadott, metszéslapján pedig felettébb sok finoman habzó savó ömlött ki. Mindkét oldalon a húsosodásnak indult tüdőkben átalános vizenyő volt jelen, mihez a bal oldalon még nagy fokú vérbőség járult. Ezen vérbőséget és vizenyőt a szív visszéri billentyűinek elégtelenségéből lehetett megfejteni, minthogy úgy a két-, mint a háromcsúcsú billentyűmeg volt vastagodva és valamennyire összezsugorodva, összetartásuk pedig szívósabbá vált. Az ütéri billentyűk nem szenvedtek. Magának a szívnek izomzata sárga-barna színű volt és könnyebben szakadott. Hasonlókép a billentyűk bántalmazottságából lehetett az agy nagy vérdússágát és valamivel lágyabb összetartását megfejteni. Üregeiben kevés savót tartalmazott, s az érfonatok vizenyősen megduzzadtak. Az agy fenekén levő üterek sok vörös-barna folyó vért foglaltak magukban. Az agyacs és nyúltagy az agyhoz hasonlított. A koponyaűr fenekén evőkanálnyi véres savót találtunk.