Orvosi Hetilap, 1868. február (12. évfolyam, 5-8. szám)
1868-02-02 / 5. szám
69 - Li 1i — — 70 — olvasmányunk tárgyává tegyük, s elolvasva azt, csakhamar ama meggyőződésre jutunk, miszerint oly munkával gazdagodott a szívkórok tana, mely minden tekintetben megérdemli a szorgos tanulmányozást. A füzet czíme már tudtul adja, hogy a munka előadási alakban van írva, a szerző tulajdonkép egyetlen kóresetet választott ki tárgyul, mely tüneteinek sokoldalúságánál fogva már magában véve érdekes előadási alapot képez, s így tökéletesen tárgyilagos alapra fektetve, fejtegeti s következteti a kóros tüneteket és változásokat, s csak azután ezekből kiindultan tér ki átalánosabb magyarázatokra, és pedig, mint maga a szerző előszavában tudatja, azért, mert művével nem casuisticus tárgyak halmazát akará növelni, hanem kezdőknek vezérfonalat nyújtani, melynek segélyével a betegvizsgálatoknál és a kórisme felállításánál eljárhassanak, s hogy ezen modor e czélra mily alkalmas s hogy a szerző feltételét mily szerencsével oldotta meg, azt a figyelmes olvasó könnyen megítélheti. A kórtünetek fejtegetése szorosan tudományos élet és kórboncztani alapra van fektetve, a következtetések oly éles logicáról tanúskodnak, minővel csak ritkán van szerencsénk tankönyvekben találkozni, s e mellett az önálló, eredeti, tényleges alapú nézetek, könnyű előadási modor, kellemes olvasmánynyá teszik e mély tudományos kincseket rejtő szakkönyvet. Ismertetésem menetében főleg azon pontokra leszek figyelmes, melyekben a szerző önálló, nagyrészben új s positív alapra fektetett magyarázatát adja a talált kórtüneteknek. Az eddigi tankönyvekben átalánosan elfogadott szabályként tekintetett, hogy a szívcsúcslökés helye, a szív hossztengelyének legalsó pontját képezi, s csak ha folyadékgyülem van jelen a a szívburokban, terjed a szívtompaság a csúcslökésen túl, mi okból e tünet, mint értékes kórjel szerepelt a szívburok-gyülemnek megállapításánál, s e föltét az esetek nagy számánál csakugyan el is fogadható, de Botkin észleletei nyomán bebizonyítja, hogy a szívtompaság a szív központkívüli túltengésénél gyakran a csúcslökésen túlterjed, mit épen az általa jelenleg tárgyalt eset is bizonyít, mennyiben a szívcsúcslökés az 5 —6-dik borda közt volt érezhető, s a tompulat csak a 6-dik borda alatt végződött, noha folyadékgyülem a szívburokban teljes biztossággal kizárható volt. E körülményt egyrészt a szívkanrák különböző megtelési fokából, másrészt a többé vagy kevésbé tökéletes kiürülésből magyarázza, mit azzal is bizonyít, hogy egy és ugyanazon egyénnél a tompulat szívcsúcsom túlterjedése változó. * * * Botkin ez észlelete annyira fontos és érdekes, hogy szükségesnek láttam ez irányban magam is kopogtatási kísérleteket tenni úgy egészséges, mint központkívülien túltengett szívű egyéneken, de megvallom, egyik esetben sem voltam képes a a kopogatási tompultságot a szívcsúcslökésen túl aláfelé követni, sem pedig egyéb szerzők ilynemű munkáiban hasonló észleleteket feljegyezve nem találtam. De mindennek daczára nem merném tagadni az észlelet igazságát; a kopogatási tompultság aláfelé való terjedése a szívlökésen túl csak úgy képzelhető, ha a lökést nem a szívcsúcs, hanem a szívnek valamely feljebb eső pontja adja. Ép szívnél a legtöbb élettanárok búvárlatai alapján el lehet fogadni, hogy az érezhető szívlökés a csúcstól ered, így állítják ezt Wundt, Fick, Ludwig, Brücke s még többen, de vannak ismét mások, kik a szívlökést nem a szív legalsó pontjától vélik származtatni, mint Andras és Kiwisch. E tekintetben legszebb és legkielégítőbb magyarázatot találtam Valentin „Versuch einer physiol. Pathologie des Blutes“ czímű mesteri művében. Valentin szerint az u. n. szívlökés (ictus cordis) a szívnek a mellkashozi odaütődésétől és a szomszéd engedékeny részeknek az által látható emelkedésétől származik. Miután a szív helyzete a test helyzetváltoztatásával szintén változik, azért a lökés legtisztábban akkor leszen kivehető, ha az ember áll és előre-hátra hajol. Ha vizsgáló tűt szúrunk valamely állat mellkasába, megfelelőleg a szívlökésnek, a mellkas felnyitása után azt többé-kevésbé a szívcsúcstól messzebb fogjuk találni. Chauveau szerint majmoknál, macskáknál, kutyáknál, kérődzőknél és az egy patájú állatoknál a szívlökés a kamrák felső és középső részétől okoztatik, de itt is sok függ a test helyzetétől, melyben a vizsgálat történik, épen úgy mint az embernél. Ha pl. az illető egyén jobb oldalon fekszik, akkor a szívlökés közönségesen homályosan kivehetővé válik. A szív minden egyes része a mellkashoz fog ütődni, ha oly közel fekszik hozzá, hogy systolekor rögtöni megvastagodása odáig ér; ha a mellkas engedékeny, akkor az odaütődés, az illető rész megfelelő emelkedése által külöli magát Tehát csak a körül foroghat a kérdés, váljon a szívnek mely részei vannak úgy helyezve, hogy systolekor a mellkasfalig nyomulhatnak. Ezen 1-ször Arnold által védelmezett nézet azon kóresetekben áll, melyekben a mellkashoz szorosan odafekvő szív lökése egyszerre több borda közben látható. Az emelkedés ekkor néha láthatóan a szív alapjától a csúcs felé halad. Ha pedig, mint az rendes viszonyok közt előjön, a lökés csak az 5-dik borda közben külöli magát, annak oka egyedül abban rejlik, hogy csak itt fekszik a szív elég közel a mellkas lágy részeihez, egyebütt pedig vagy a tüdők által fedezik, vagy egyéb szilárd tömegekkel, mint a szegycsont, érintkezik. A szívlökés azáltal is gyöngébben leszen érezhető, ha mély belégzést teszünk, mivel ekkor a kitáguló bal tüdő alsó része a szív szabadon fekvő része elé nyomul. Tehát majd egyhangúlag elfogadott azon nézet, hogy a szívlökés a szívcsúcsnak mell- és felfelé emelkedésétől származik, s így egészséges szívnél a kopogatási tompaságnak ott kell megszűnnie, hol a csúcslökés érezhető; a Botkin által közölt észlelet csak egyedül akként magyarázható meg, ha, mint Valentin is említi, a kórosan megnagyobbodott szív szorosan odafekszik a mellkashoz s megvastagodása alkalmával valamely feljebb eső részével okozza a lökést, mely erősebb, mint a csúcslökés, ez esetben természetesen a kopogatási tompaság még a lökésen túl, aláfelé követhető leszen. * * * Egy fontos és eddig csak kevés figyelemre méltatott észleletet közöl a szerző, mely főleg gyakorló orvosra nézve nagyon érdekes. Ugyanis a jobb szív ama kitágulási alakján kívül, mely úgy az életben, mint a halál után változatlan marad és állandó bonctani változásokon alapul, még egy időszaki (temporare) kitágulást is vesz fel, mely a jobb kamra vér általi nagyobb vagy kisebb kitágításának megfelelőleg előáll és ismét elenyészik. És e körülmény nagy fontossággal bír a beteg álapotának helyes megítélésére, miután részben a jobb szív összehúzódási erejének egyenes útmutatójául szolgál, részben a kamra kiürülését gátló akadályok emelkedését vagy csökkenését jelzi. A szerző által tárgyalt betegre áttérve, az tapasztaltatok, hogy a szív szélességi átmérőjének hossza többszörös vizsgálat alatt nem maradt állandó. A felvételi napon a szívtompaság a jobb szegy melletti vonalat egy hüvelykkel túlhaladó, míg két napi bennfekvés után, alkalmas szerelés mellett, a tompaság határa csak a szegy jobb széléig terjedt, s e kisebbedését a tompultságnak egyúttal a légzési nedélyek és átalános állapot jelentékeny javulása követte, később a jobb szív tompulata ismét nagyobbak s vele újra előálltak a lége*