Orvosi Hetilap, 1871. január (15. évfolyam, 1-5. szám)

1871-01-15 / 3. szám

35 látjuk, hogy ízlelt kimenetelei miatt műtétezett 59, ezekből meghalt 23, ismeretlen kimenetelű 4, élők száma 32; lőtt seb miatt történt 11, a műtettekből meghalt 10 és egynek sorsa ismeretlen; végre 1 csonkolás újdonképletnél vitetett véghez, s ez halállal végződött. S most szabad-e jogosan ezen műtétnél a lövés után műtettek halálozását a caries miatt csonkoltak halálozási rovatába iktatni ? A lövés által ejtett sebzés talán magában hordta már a halál okát, a mű­tét szerepe ez életmentésben vagy semmi vagy talán épen tagadó volt. A cariesnél ellenben, hol a bántalom, magára hagyatva, a véges kimenetelt előidézheti, míg a műtétet ál­tal megakasztva, gyógyulás eszközölhető, a csonkolásnak tevőleges szerepe kétségbevonhatlan.Természetesen,hogy a 41, 8°/p halálozás mindig oly nagy, hogy műtétre ez sem ösztönöz­het , azonban talán nem annyira a műtét mint az óvatossság nélkül választott esetek okozták e kedvezőtlen eredményt, mint majd a részletes bírálat és javalatnál látni fogjuk. A kimutatás további hibája, hogy nem fektet súlyt az életkornak legalább is évtizedek szerinti beosztásra. Heyfeldernél az életkor oly hiányosan van feljegyezve (a­minek nem ő az oka, de a kútforrások), hogy nehéz ezek összeállításából biztos következtetést vonni, mi kiválóan a szervi megbetegedéseknél véleményem szerint szinte irány­adó volna. Mint alantabb néhány, ily tökéletlen adatokból is összeszedett táblázatok mutatják, a halálozási fokozat bi­zonyos tipicitással legkedvezőbb az első két évtizedben, hir­telen emelkedik 21—30 közt, apad 31—40 közt, hogy 41-ik év után mindig kedvezőtlenebb arányt mutasson. S ennek csakugyan a gyakorlati életből vett tapasztalat is megfelel; a csontsértések az első két évtizedben aránylag oly csekély visszahatást gyakorolnak az összszervezetre, hogy figyelmemet magukra vonták, mint ki nem kerülhette ez senkiét sem, ki ezekkel foglalkozott. A folyomány ezen esetben igen fontos horderejű volna e műtét javulatának fel­állításában. Tudjuk, hogy az első évtizedben az ízületek megbetegedései leggyakoriabbak; a kóros állapot mint elsőd­leges megbetegedés jelenkezik, anélkül, hogy gyengébb kifej­lődésen és ez időbe eső élénk csontéleten kívül egyebet bírnánk mint okot egész határozottsággal felhozni. Jókor alkalmazott czélszerű eljárás tökéletes gyógyuláshoz vezet­het, míg más esetekben fáradozásaink czért nem érnek, azok elhanyagolt esetekkel hasonló lefolyást öltvén magukra, különösen a nagyobb ízületekben jelenlevő szétesési folyamat még gyorsabban fog az erőállapotra visszahatni, s a műtét halasztása nemcsak a kimerülési halált nem fogja megaka­dályozni, hanem későbbi véghezvitele annak gyorsabb bekö­vetkezését vonhatja maga után. Ezen korban, a relatív ked­vező eredménnyel szemben, a műtétés kellő időbeni elmulasz­tását, ha a tapasztalat ezen kifejtett tételt szentesítené, ta­talán gyógyeljárási hibának volna szabad nevezni. Egészen másként alakulnának a viszonyok, most is szöveti bántalom­­ról szólok, a 21—30-dik év közt. Ezen időszakban, a halá­lozás különben és aránylag nagyobb mint közvetlen előtte vagy utána. A bántalom vagy az előbbi évtized hagyománya vagy sok esetben másodlagos megrongált egészségi állapot ki­folyása ; a műtétre szolgáló esetek kiválasztásában mindig óvatosabbaknak kell lennünk az ízületek fontossága szerint. Kisebb szerepet játszik a különben erőteljes kor a sérülések által előidézett javalatoknál, ha az alább említendőket szem előtt tartjuk. 36 A sértéseknél azonban még kell, hogy a kimutatások­ban megbírálható legyen mindazon viszony, mely a műtét kedvező vagy kedvezőtlen kimenetelére befolyással bír. Is­mert tény, hogy csaták után, melyek különösen sérülési ala­kokat nyújtanak, a végzett műtétek eredménye a betegek el­helyezésétől függ , hogy a győzőkön vagy legyőzötteken vi­zetnek véghez, minthogy a szervezet gyógyító visszahatása, különösen az első időben, nagy befolyással van a gyógyered­­ményre. A krimi hadjáratban az angol sebészek minden hosszú utókezelést igénylő műtéttel felhagytak betegeik általános nagyobb halálozása miatt. Heyfelder maga felem­líti, hogy a műtevő sebészet kéntelen megszorítani Sz.­Péter­­vár körül javalatait, minthogy kivétel nélkül a műtéttől füg­getlen mozzanatok okozzák a sebzetteknél a nagyobb halá­lozást. Azonban még ezek tekintetbevételével sem volna a statistika tanácsadása irányadólag elérve. Hanover, ko­­penhágai tanár, ha jól emlékszem, 9 könyökcsonkolást ír le, mely a dán háborúban vitetett véghez ; valamennyinél, kü­lönösen ezen műtét után elérendő mozgékonyságot tekintve, igen kedvező volt, az eredmény. Négy év után csak egy hasz­nálhatja némileg karját, s ennél merevség következett be ; a többinél az eddig még meg nem magyarázható izomhűdés a mozgékony alkart tökéletesen hasznavehetlen, sőt birtoko­sára alkalmatlan testrészszé tette. Legyen ez már most akár a műtét utáni nyugalom által okozott zsíros elfajulás, akár elhanyagolt utókezelés következménye, újjmutatás arra, hogy a műtettek sorsa, mennyire csak lehet, évek múlva is kü­lönös megfigyelésünk tárgya legyen, mert ha ki lehet kerül­ni e kimenetelt, annak bekövetkezését akadályozzuk meg; vagy ha nem áll ez hatalmunkban, tevékenységünk becséről tudomásunk legyen, mi annak módosítását vonná maga után. Teljes ellentétben áll ezen eredménnyel Berlinben álta­lam felkeresett egy eset jelen állapota. Langenbeck 1859. június havában végzett egy könyökcsonkolást, melynek ered­ményét valóban netovábbnak lehet mondani. A nő akkor 35 éves volt, s állítólag meghűlés után könyökizlábban szenve­dett, mely már annyira előre haladt, hogy midőn a kórodára jött, minden alkalmazott szerelés daczára a csonkoláshoz kel­lett a különben egészséges nőnél nyúlni. A beteg gyógyu­lása után 8 évig mint ápolónő szolgált a kórodán, most pe­dig a városi tébolydában van hasonló minőségben alkalmaz­va. A jobb kar mintegy 3"-val rövidebb mint az ép baloldali, s valamivel gyengébben táplált. A nyújtás és behajtás majd­nem tökéletesen eléri a rendest (a nyújtás talán 5—8°-kal kisebb); a hanyintás és borintás active korlátozott ugyan, de a borintás (pronatio) passive majdnem rendes fokú. A fel­­kar bütykéinek megfelelőleg kevésbé kiálló, de vastagabb és terjedelmesebb dudorok tapinthatók ki, míg a singkampónak megfelelő csontnyújtvány tökéletes, csak kisebb alakban érezhető az ízület hátsó felszínén. A nő tökéletesen használ­hatja karját úgy varrásra, kötésre mint kosár- és vederhor­dásra. Az eredmény a fentebbinek merő ellentéte, de úgy hiszem, hogy ily tökélyben nem is mindennapi. (A kiirtás az egész ízületet érte, érdekes volt látni a kiirtott csontkészít­­ményt). Végre egy további kérdés is hiába követel a mostani statistikától megoldást. Vannak ugyanis, kik a fiatal korban műtetteknél a csontnövés tetemes visszamaradását akarják észlelni a csonkolások után. Langenbeck, ki e téren számos csonkolása miatt tapasztalattal bírhatna, maga bevallotta.

Next