Orvosi Hetilap, 1871. szeptember (15. évfolyam, 36-39. szám)
1871-09-03 / 36. szám
' ' ' - ........ ■■ ■ ■ - 599 - lakhártyán, melyek eleinte könyen letörülhetők, később erősebben megtapadnak. Eltávolítás után az élénk piros, duzzadt, száraz fakhártya könyen vérzik. A visszatermedés igen gyorsan, alig egy pár óra alatt megtörténik. A penészrakodmány némely esetben tovább terjed a garatba, innét a bárzsingba, ritkábban a légcsőbe is. Górcsői vizsgálatnál a tejfölszerű rakodmányban fiatalabb és öregebb hámsejtek és zsírgolyócskák között világosan felismerhetők a penészgombák telepfonalaikkal együtt. A penészgombák eleinte a hámnak legfelületesebb rétegeiben feküsznek, később azok közé hatolnak, majd ritkábban magába a lakhártyába is besarjadzanak. A szájpenésztől megtámadott gyermekek igen nehezen szopnak, az emlőt többször kieresztik, míg azelőtt abból egyfolytában mohon szívtak. Gyorsan lesoványodnak; beköszönt a hasmenés, nem ritkán hányással, melyet a franczia orvosok (V a 11 ex) tévesen a szájpenész kórtünetének tartanak. Gyengébb és a garat felé kevésbé terjedt alaknál csak a szopás van nehezítve, míg a gombák túlságos felhalmozódása — kivált a garatban és további megfújás veszélyével fenyeget. Nagyobb számú lenyelt gomba a gyomor és belek nyákhártyájára izgatólag hat, hasmenést okozhat, és azt fenntarthatja. E. Wagner vizsgálatainál a bárzsing nyákhártyájára terjedt spornál a felületesen fekvő véredényekben gombafonalakat talált, míg Zenker szájpenészszel bőven megrakott hullában számos kis genygóczokra akadt az agyban, melyekben egy egy penészgomba-rögöcske volt, tehát penészgomba-értösülésekre. A szájpenész mesterséges átültetése eddigelé nem sikerült (tehát a ragályzás nincs bebizonyítva), valószínűleg azért, mert a talaj nem volt alkalmas a tenyészésre; ellenben, hol az adva van, nem szükséges a közvetlen átültetés, mivel ezen penészgombák csírmagvai is mindenütt nagy mennyiségben el vannak terjedve. Sikeres gyógyulást tiszta hideg vízzel, vagy valamely alkalicus (Natr.-bicarb) szer oldatával helybeli szorgos tisztogatás mellett a táplálási, ápolási viszonyok czélszerű megváltoztatásától várhatunk. E czélból gondoskodjunk tiszta és jó szobalevegőről, alkalmas dajkáról, vagy ennek hiányában ajánljuk a Liebig-féle malátakivonattal hígított tehéntejet, húslevest; tiltsuk el a lisztes és czukros tápszereket. Hol a szopás felettébb nehezített, legalább egy ideig a gyermekeknek kanállal adassuk a kifejt anyatejet, vagy szopóüveg helyett a mesterséges tápszert; minden etetés után az egész szájár tiszta vízbe mártott vászonlebennyel kimosandó, s tiszta legyen a kanál és az edény is, melyből a gyermek tápszerét kapja. A szájnak szokásos, rózsamézzel vagy czukros vízzeli mosogatása itt épen ártalmas, miért ne feledjük el az illető anyákat, dajkákat arra figyelmeztetni. Vastag, és a bárzsingba elterjedő penészrakodmánynál, ha a nyelés igen nehezített és fuladozási rohamok jelentkeznek, ne késsünk hánytató adagolása által a bárzsingtömeszt eltávolítani, mi által talán sikerülend a gyermek életét megtartani. A kellő rendszabályok pontos foganatba vétele mellett a legtöbb esetben megtisztul a szájür,s a gyermekek gyorsan felüdülnek; ellenben az elhanyagolt ápolásra, czélszerűtlen táplálásra szoktatott gyermekek nem annyira a szájpenésznek, mint az aszkárnak esnek áldozatai. (Vége köv.) A cholerás betegek kezeléséről. Nem tagadhatni, hogy a cholera fejlődése és terjedése törvényeinek kutatása körül igen sok történt, s az elért eredmény az orvostan fejezeteinek egyik legbecsesebb és legértékesebb lapját képezi. Ebbéli ismereteink olyanok, hogyha netán a cholera hozzánk érkeznék, képesek lehetünk annak járványos uralkodását annyira megrövidíteni, nemkülönben annak elterjedését annyira meggátolni, mint ez idáig még nem történt; azonban, midőn ekként nyilatkozunk, feltesszük, hogy a hatóságok az észszerű orvosi tudás világa mellett a kezükben levő hatalommal teszik mindazt, mire kötelezvék, midőn a polgárok egéssége oly nagy mértékben van fenyegetve, mint a cholera által. Azonban míg a cholerajárvány természetéről — bátran mondhatjuk — sokat tudunk, annál roszabbul állunk annak dolgában, hogy a cholerás betegeket miként kezeljük, midőn pedig itten a cholerás betegek kezeléséről fogunk szólni, lehetőleg keveset mondhatunk arra nézve, hogy milyen szerekkel és miképen kell gyógyítani az olyan betegeket, mint inkább ismertetni fogjuk némely szerek hatásának határait, s elő fogjuk tüntetni sok olyan gyógyszer kétséges hasznát vagy épen hiábavalóságát, melynek ezen bántalomban egészen sajátságos hatást tulajdonítottak. Azt mondhatjuk, hogy ismerjük annak fontosságát, miszerint a cholerás betegeket a kór minden szakában ennek megfelelőleg kezeljük; többet azonban nem igen tudunk, holott úgy az orvosi hírnév, mint a közönség megnyugtatása megkívánná, hogy többet is tudjunk, s hogy megegyezzünk bizonyos kezelési szabályokban, melyek épen legczélszerűbbeknek mutatkoznak. Majdnem mindegyik orvosnak, ki cholerás betegekkel foglalkozik meg van a maga szere : az egyik hánytató gyökeret, a másik mákonyt, a harmadik timsót, a negyedik kámfort, az ötödik hűtött pezsgőt, a hetedik higanyhalvacsot, a nyolcadik himbósolajat, a kilenczedik savakat, a tizedik pedig meszet rendel sat., szóval a legellentétesebb, t. i. hódítók és izgatók, hashajtók és székszorítók, savi és aljhatású szerek használtatnak, mégpedig mindegyikük kiváló sikerrel, mint az illető orvosok a legfontosabb arczkifejezéssel elmondják. S miben áll ezen legjobb siker — semmi másból, mint abból, hogy a valóban cholerásak közül meghal körülbelül 50%, vagy még ennél is több, épen úgy, mint akkor, midőn az emberek orvosságot nem kapnak, vagy midőn hasonszenvileg kezeltetnek, minek legfőbb érdeme mindenesetre abban áll, hogy a hatástalan szereléssel a betegség természetes lefolyása nem háborgattatok. Jobbra balra mindenkinek meg van a maga bogara , ha pedig a homoeopathákat különösen hibáztatjuk, ez csak azért van, hogy semmitevésükből — azt gondolva, hogy nagyon sokat tettek — egész rendszert alkotnak, magukat jobbnak hirdetik, mint valóban milyenek, s azzal hitegetik az orvosi dolgokhoz nem értő közönséget, hogy ők olyasvalaminek vannak birtokában, mit a többi orvosok nem ismernek és nem használnak , holott bizony más orvosok szinte ismerik annak nagy jelentőségét, miszerint sok esetben leghelyesebb, ha a természet háborítlanul működhetik, s ezt nem csak ismerik, hanem gyakorolják is. A lényeges különbség ezek és a homoeopathák között abból áll, hogy az előbbiek ebben tudásuknak a többi orvosokkal való közösségét őszintén és nyíltan bevallják, s személyes érdekeik előmozdítása végett valami különös felekezetet nem alkotnak, míg a homoeopathák mindenhol saját képtelen rendszerük csalhatatlanságát tolják előtérbe. Az orvosok között a cholera kezelését illetőleg legnagyobb az eltérés az első vagyis a hasmenési időszakban. Az forog szóban, vájjon hashajtót vagy székszorítót kell-e olyankor adni. Watson Tamás Jr. és báró, ki a belgyógyászat terén Angolországban nagy tekintély, s nem tagadhatjuk meg tőle azon elismerést, jeles tudós és orvos egyaránt, egyszer azt mondta, hogyha cholerát kapnék, én hashajtót vennék be. Körülbelül azon felvételből indult ki, hogy a bélben felhalmozódott folyadékot, mely nem oda való, ki kell üríteni, mi által talán sok bajnak elejét lehetne venni. Így jött divatba Angolországban azon szokás, hogy a cholerásoknak az első időszakban himbórolajat adjanak, s noha nem lehet felmutatni csak egyetlen cholerás esetetet is, melyben annak hasznát tevőlegesen ki lehetne mutatni, mindamellett - 600 -