Orvosi Hetilap, 1871. november (15. évfolyam, 45-48. szám)

1871-11-05 / 45. szám

jón élőnél az izzadmány az íztokban, Ross azt mondja, mi­szerint azt, mit a hullán az íztok kifeszítése eszközöl, az élőn kis mennyiségű izzadmány eredményezheti. A térdízü­letben is ezt érhetjük el, de csak bizonyos fokig, mert Braun W. kimutatta, hogyha fokozzuk a térd hajlítását, egyszerre ismét kisebbedik a térdízületbeni térfogat. Tud­juk,hogy a bántalom növekedésével az als­ár és a c­omb közti szeglet is mindig hegyesebbé válik, ezt tehát erőművi moz­zanat nem vonhatja maga után ; de tudjuk azt is, hogy a térd savós ízzoklobjainál, midőn rövid idő alatt nagy meny­­nyiségű izzadmány ömlik az ízületbe, a végtag állása nyúj­tott marad. Tapasztaltam továbbá, hogy átrakodási csípő­ízlábnál,mely rövid ideig tartott, de tetemes genyes ízlokbeli izzadmánnyal járt, nem lehetett a csípőízláb első szakát karjelző állást észlelni. De van a csípőszlobnál még egy más mozzanat is, t. i. a helyzet­változás, mely e magyará­zat keretébe nehezen illeszthető. Busch ugyanazon fejte­­vényből indulva ki, hogy a c­ombcsont fejecse a csípőízlob első szakában az ízvápa felső hátsó szólát nyomja, s ezáltal ennek pusztulását és ez iránybani öblösödést von maga után, az irányváltozást akként magyarázza, hogy a feje­s ez irányban iparkodván kitérni, ebben a ligamentum ileo-femo­­rale által megakadályoztatik, hogy azonban hajlamát követ­hesse, a c­omb befelé forgatása és közelítése által a szala­­got ellazítja. A magyarázó kísérletet a hullán szinte meg­kísértettem, s ez csak az állítás helyességét bizonyítja. Azonban Volkmannak volt alkalma látni két esetet,— a be­tegek a hosszabbodási korszakban tüdővész következtében haltak meg, — hol a porcz elmállása és csontszű épen az íz­vápa mellső részén, tehát ott, a­hová a czombfejecs folyton nyomatott, jelenkezett. Ennélfogva valószínűbb Volkmann szerint,hogy az ízvápa öblösödése fent és hátul inkább követ­kezménye a helyzetváltozásnak mint ennek oka. A visszahajlási elmélet védői azt állítják, miszerint minél állandóbb és élénkebb izgatás éri az íztokot, annál előbb jelenkeznek a kóros állások, s annál gyorsabban emel­kednek azok magasabb és magasabb fokra. Azonban ha az ízlok rövid ideig tartó izgatás vagy igen csekély helybeli visszahatással foly le, a kóros helyzet be sem következik. De támaszkodnak azon tapasztalatra is, hogy a bántalom előre haladtával — különösen ízületi ge­­ngedés és fekélyedés bekötöntével — rángások lépnek fel, melyek még íi­zamokat is képesek előidézni. Tagadhatlan azon tény, hogy a bántalom első időszakában chloroform-nar­cosis alatt a kóros állás kiegyenlíttetik — minden hozzájáru­lás nélkül — izomelernyedés következtében. Azonban miért támad a visszahajlási­ görcs kiváló előszeretettel nagyobb mérvben a hajlítókban, miért kéntelen a végtag mindig a haj­­lítók kóros hajlamát követni ? Kérdések, melyek megoldást ezen úton alig remélhetnek, s valószínű itt is Volkmann azon állítása, miszerint sokkal összetettebb mozzanatok folynak be, mintsem azokat átláthatnók. így lehetséges, hogy az alsó végtag lassan fejlődő ízbántalmainál az első időben talán se erőművi se görcsös összehúzódás nem já­­rul a kóros állás létrehozásához, hanem az izom kifáradása. Ismerjük azon tényt, hogy a hajlító izmok teljes pihentetése csupán a c­omb és alszár meghajlított állapotában eszközöl­hető, a­mennyiben a végtag nyújtott állapotánál a működé­sen kívül levő hajlító izmok ruganyossága még mindig igény­be van véve; ismerjük tapasztalatból azt is, hogy nagyfokú kifáradás után, ha kipihent végtagjainkat nyújtjuk, ez min­dig bizonyos kellemetlen érzéssel jár, mennyiben az mindig a megduzzadt ízmok nyomását és a szalagok rongálását vonja maga után. Alkalmazzuk ezt a térd- és csípőíztoknál, s azt fogjuk tapasztalni, hogy a gyors és nagyfokú kifáradás a legszembetűnőbb tünetek közé tartozik, a beteg akaratlanul a legtökéletesebb nyugalomba helyezi végtagját, minthogy a végtagot újból meg újból zsarolja, s a nyújtásnál a kellemet­len érzés oly magasra em­elkedhetik idővel, hogy kikerülve a nyújtást, ezt compensáló törzsmozgásokkal iparkodik kiegyen­líteni, sőt midőn azt kinyújtani akarjuk, ezt az izom erejé­nek igénybevételével megakadályozza. Ez az időszak, mi­dőn már azután az érző idegekről áttétel történik a moz­gókra, s beáll a reflexió. Mindezek felemlítése szükséges volt, hogy bizonyosság­gal legalább kitűnjék az, miszerint a pathognomonicus állásnál az izmoknak lényeges szerep jutott, hogy a nyújtás, mely csakis ezen elméletet támogatja, észszerű javalatok alap­ján is a gyakorlatban a kellő méltánylást megérdemli. A kóros állás, mint már fentebb említem, az első idő­ben chloroform behatása alatt könyen kiegyenlíthető, s az eredményt rögzítő kötéssel biztosíthatjuk. Ismeretesek azon­ban azon nehézségek, melyekkel különösen a magángyakor­latban küzdeni kell a bódítás miatt, de sokkal kellemetlenebb az, ha a kóros állás hosszabb tartama miatt a teljes nyújtás a lágy részek duzzadtsága, merevsége, végre az úgyneve­zett táplálkozási izomrövidülés (nutritive Verkürzung Hue­­ter) következtében nem sikerül, s azért a bódítást újra meg újra kell ismételni. Hozzá­járul még az, hogy ezen korszak­ban az erőszakos nyújtás helyi visszahatást, s a fájdalom he­­ves dülését vonja maga után, hogy a beálló görcsös rángások néha a kötés levételét sürgetik; igaz ugyan, hogy vannak szereink, melyekkel e fájdalom kiújulását elnyomhatjuk, de mégis szívesen kikerüljük azokat. Ez irányban különös szolgálatot tesz az állandó nyújtás, melynek állandó és gyengéd húzása igen lassú nyomással térengedésre kénysze­ríti a duzzadt képleteket, kifárasztja a görcsösen ellentálló izmokat, s később, midőn az izomrövidülés már beköszönt, a ragpontoknak távolítása által az izmok hosszabbodását vonja maga után. A végtag fájdalom nélkül nyúlik, anélkül, hogy az ízfelületek az izomműködés által egymásra szorít­­tatnának, a legkisebb mozgásnál beköszönő görcsös rángá­sok megszűnnek, s evvel kevésbé súlyos esetekben a fájda­lom végkép elmarad, az éji nyugalom helyreáll,míg nehéz ese­tekben a fájdalmak tetemesen csökkennek, habár a teljes nyugalom nem köszönt még be oly gyorsasággal mint az előbbiekben. De még fontosabb szolgálatot tesz ezen eljárás. Valószínűséggel azt állíthatjuk, hogy az ízületek lobos álla­potának legnagyobb részében az ízvégek fekélyedése felfek­vés módjára jön létre, vagy legalább azt az ízvégek egy­másra való nyomás által siettetik. Az ízfelületeket a kóros íznedv nem védi többé, s azok megváltozott táplálási viszo­nyok által erőművi behatásoknak kevésbé bírnak ellentállni; ha tehát állandóan egy helyre történik a nyomás, ott elmál­­lás könyen jöhet létre. Az állandó nyújtás (distractio) a csípőízületben az ízfelületek egymástóli kimutatható távolo­dását , mint ezt kísértetek bizonyítják, nem bírja eszközöl­ni, de ellensúlyozza az izmok nyomási tényezőjét, meg­szünteti a fejecs nyomását az ízvápa felső mellső, később felső hátsó részére, mely legszegényebb tápedényekben i s

Next