Orvosi Hetilap, 1871. november (15. évfolyam, 45-48. szám)
1871-11-05 / 45. szám
jón élőnél az izzadmány az íztokban, Ross azt mondja, miszerint azt, mit a hullán az íztok kifeszítése eszközöl, az élőn kis mennyiségű izzadmány eredményezheti. A térdízületben is ezt érhetjük el, de csak bizonyos fokig, mert Braun W. kimutatta, hogyha fokozzuk a térd hajlítását, egyszerre ismét kisebbedik a térdízületbeni térfogat. Tudjuk,hogy a bántalom növekedésével az alsár és a comb közti szeglet is mindig hegyesebbé válik, ezt tehát erőművi mozzanat nem vonhatja maga után ; de tudjuk azt is, hogy a térd savós ízzoklobjainál, midőn rövid idő alatt nagy menynyiségű izzadmány ömlik az ízületbe, a végtag állása nyújtott marad. Tapasztaltam továbbá, hogy átrakodási csípőízlábnál,mely rövid ideig tartott, de tetemes genyes ízlokbeli izzadmánnyal járt, nem lehetett a csípőízláb első szakát karjelző állást észlelni. De van a csípőszlobnál még egy más mozzanat is, t. i. a helyzetváltozás, mely e magyarázat keretébe nehezen illeszthető. Busch ugyanazon fejtevényből indulva ki, hogy a combcsont fejecse a csípőízlob első szakában az ízvápa felső hátsó szólát nyomja, s ezáltal ennek pusztulását és ez iránybani öblösödést von maga után, az irányváltozást akként magyarázza, hogy a fejes ez irányban iparkodván kitérni, ebben a ligamentum ileo-femorale által megakadályoztatik, hogy azonban hajlamát követhesse, a comb befelé forgatása és közelítése által a szalagot ellazítja. A magyarázó kísérletet a hullán szinte megkísértettem, s ez csak az állítás helyességét bizonyítja. Azonban Volkmannak volt alkalma látni két esetet,— a betegek a hosszabbodási korszakban tüdővész következtében haltak meg, — hol a porcz elmállása és csontszű épen az ízvápa mellső részén, tehát ott, ahová a czombfejecs folyton nyomatott, jelenkezett. Ennélfogva valószínűbb Volkmann szerint,hogy az ízvápa öblösödése fent és hátul inkább következménye a helyzetváltozásnak mint ennek oka. A visszahajlási elmélet védői azt állítják, miszerint minél állandóbb és élénkebb izgatás éri az íztokot, annál előbb jelenkeznek a kóros állások, s annál gyorsabban emelkednek azok magasabb és magasabb fokra. Azonban ha az ízlok rövid ideig tartó izgatás vagy igen csekély helybeli visszahatással foly le, a kóros helyzet be sem következik. De támaszkodnak azon tapasztalatra is, hogy a bántalom előre haladtával — különösen ízületi gengedés és fekélyedés bekötöntével — rángások lépnek fel, melyek még íizamokat is képesek előidézni. Tagadhatlan azon tény, hogy a bántalom első időszakában chloroform-narcosis alatt a kóros állás kiegyenlíttetik — minden hozzájárulás nélkül — izomelernyedés következtében. Azonban miért támad a visszahajlási görcs kiváló előszeretettel nagyobb mérvben a hajlítókban, miért kéntelen a végtag mindig a hajlítók kóros hajlamát követni ? Kérdések, melyek megoldást ezen úton alig remélhetnek, s valószínű itt is Volkmann azon állítása, miszerint sokkal összetettebb mozzanatok folynak be, mintsem azokat átláthatnók. így lehetséges, hogy az alsó végtag lassan fejlődő ízbántalmainál az első időben talán se erőművi se görcsös összehúzódás nem járul a kóros állás létrehozásához, hanem az izom kifáradása. Ismerjük azon tényt, hogy a hajlító izmok teljes pihentetése csupán a comb és alszár meghajlított állapotában eszközölhető, amennyiben a végtag nyújtott állapotánál a működésen kívül levő hajlító izmok ruganyossága még mindig igénybe van véve; ismerjük tapasztalatból azt is, hogy nagyfokú kifáradás után, ha kipihent végtagjainkat nyújtjuk, ez mindig bizonyos kellemetlen érzéssel jár, mennyiben az mindig a megduzzadt ízmok nyomását és a szalagok rongálását vonja maga után. Alkalmazzuk ezt a térd- és csípőíztoknál, s azt fogjuk tapasztalni, hogy a gyors és nagyfokú kifáradás a legszembetűnőbb tünetek közé tartozik, a beteg akaratlanul a legtökéletesebb nyugalomba helyezi végtagját, minthogy a végtagot újból meg újból zsarolja, s a nyújtásnál a kellemetlen érzés oly magasra emelkedhetik idővel, hogy kikerülve a nyújtást, ezt compensáló törzsmozgásokkal iparkodik kiegyenlíteni, sőt midőn azt kinyújtani akarjuk, ezt az izom erejének igénybevételével megakadályozza. Ez az időszak, midőn már azután az érző idegekről áttétel történik a mozgókra, s beáll a reflexió. Mindezek felemlítése szükséges volt, hogy bizonyossággal legalább kitűnjék az, miszerint a pathognomonicus állásnál az izmoknak lényeges szerep jutott, hogy a nyújtás, mely csakis ezen elméletet támogatja, észszerű javalatok alapján is a gyakorlatban a kellő méltánylást megérdemli. A kóros állás, mint már fentebb említem, az első időben chloroform behatása alatt könyen kiegyenlíthető, s az eredményt rögzítő kötéssel biztosíthatjuk. Ismeretesek azonban azon nehézségek, melyekkel különösen a magángyakorlatban küzdeni kell a bódítás miatt, de sokkal kellemetlenebb az, ha a kóros állás hosszabb tartama miatt a teljes nyújtás a lágy részek duzzadtsága, merevsége, végre az úgynevezett táplálkozási izomrövidülés (nutritive Verkürzung Hueter) következtében nem sikerül, s azért a bódítást újra meg újra kell ismételni. Hozzájárul még az, hogy ezen korszakban az erőszakos nyújtás helyi visszahatást, s a fájdalom heves dülését vonja maga után, hogy a beálló görcsös rángások néha a kötés levételét sürgetik; igaz ugyan, hogy vannak szereink, melyekkel e fájdalom kiújulását elnyomhatjuk, de mégis szívesen kikerüljük azokat. Ez irányban különös szolgálatot tesz az állandó nyújtás, melynek állandó és gyengéd húzása igen lassú nyomással térengedésre kényszeríti a duzzadt képleteket, kifárasztja a görcsösen ellentálló izmokat, s később, midőn az izomrövidülés már beköszönt, a ragpontoknak távolítása által az izmok hosszabbodását vonja maga után. A végtag fájdalom nélkül nyúlik, anélkül, hogy az ízfelületek az izomműködés által egymásra szoríttatnának, a legkisebb mozgásnál beköszönő görcsös rángások megszűnnek, s evvel kevésbé súlyos esetekben a fájdalom végkép elmarad, az éji nyugalom helyreáll,míg nehéz esetekben a fájdalmak tetemesen csökkennek, habár a teljes nyugalom nem köszönt még be oly gyorsasággal mint az előbbiekben. De még fontosabb szolgálatot tesz ezen eljárás. Valószínűséggel azt állíthatjuk, hogy az ízületek lobos állapotának legnagyobb részében az ízvégek fekélyedése felfekvés módjára jön létre, vagy legalább azt az ízvégek egymásra való nyomás által siettetik. Az ízfelületeket a kóros íznedv nem védi többé, s azok megváltozott táplálási viszonyok által erőművi behatásoknak kevésbé bírnak ellentállni; ha tehát állandóan egy helyre történik a nyomás, ott elmállás könyen jöhet létre. Az állandó nyújtás (distractio) a csípőízületben az ízfelületek egymástóli kimutatható távolodását , mint ezt kísértetek bizonyítják, nem bírja eszközölni, de ellensúlyozza az izmok nyomási tényezőjét, megszünteti a fejecs nyomását az ízvápa felső mellső, később felső hátsó részére, mely legszegényebb tápedényekben i s