Orvosi Hetilap, 1880. február (24. évfolyam, 5-9. szám)

1880-02-01 / 5. szám

95 A bőr felszívó szerepéről a fürdőben. Közli Hasenfeld Manó­­r, egyetemi magántanár és szliácsi fürdőorvos. Nemcsak a fürdőgyógyász, hanem általában a gyakorlattal foglalkozó minden orvos meggyőződhetett arról, hogy az anyag­­forgalomban háborgatott egyensúly helyreállítására, vagyis beteg­ségek gyógyítására nagy gyógyhatánnyal bírünk a fürdőkben. Az oly hatánynak, mely az egyensúlyában megtört anyagcserét ismét a rendesre térítheti, a rendes anyagforgalomra is kiváló élettani hatással kell lenni. Ezen tény felett, úgy hiszem, kétkedni nem lehet, azonban — ámbár a szabatos vizsgálatokon alapuló kísér­letek eredményei az élettani hatás módját sikeresen kifürkészték — mai napig a fürdők alkalmazásában a gyakorlatban téves értel­mezésre akadunk, midőn a bőrnek sértetlen felhám mellett oly főszerepet tulajdonítanak, melylyel fürdőnek vize mint ilyen, s ennek szilárd alkotórészei annak irányában ténylegesen nem bír­nak ; ezzel egy időben pedig elhanyagolják a fürdőnek thermo­­metricus, s egyéb nagy jelentőségű hatásait. Ezen téves értelmezésből kiindult felfogások uralma alatt áll még mai napiglan is sok gyakorló orvos, s azért találkozunk rendelvényekkel, melyek az élettani alapon nyugvó tudományos mai fürdőgyógyászat értelmének nem felelnek meg. Még mai nap is nem egyszer látjuk, hogy p. o. mesterséges vasas fürdők­nek otthon készítése és használata rendeltetik, úgy hogy D­ Obereiner módja szerint vasvitriol, tömény kénsav és szénsavas nátrium kevertetnek össze, azon szándékból, hogy a bomlás és összeköt­tetések vegytani folyamatai alatt kifejlődő szénsavas vasélecs a fürdőben a bőr által vétessék fel kegyelmesen (?) A vasas és más fürdőkben elért sikeres gyógyulási ered­mények után, midőn azoknak vize belsőleg nem is használtatott, azon tény folytán, hogy a verítékmirigyek nyílásain át szemmel lát­ható cseppek jöhetnek ki, többen hiszik, hogy folyadékok a bőrön keresztül kívülről befelé és a vérkeringésbe hatolhatnak, mit azon­felül támogat az, hogy bizonyos gyógyszerek a felhám nélküli bőrön át csakugyan a testbe mehetnek. Azon élénk vitában, hogy cseppfolyó állapotban bizonyos anyagok a bőrön át a vérkeringésbe mehetnek, hosszú idő óta, életbúvárok és gyakorló orvosok érvekkel és ellenérvekkel vesznek részt anélkül, hogy az egyik, vagy másik nézet kizárólagos érvényre emelkedhetett volna. Ezen kétes állapot ily fontos kérdésben, természetesen sajnos visszahatással van a fürdőgyógyászatra, mennyiben ezen határozatlanságot akárhányan a régi kényelmes felszívódási elmélet kiaknázására használják fel , úgy hogy komoly életbúváraink egyes fáradságos és kitűnő dolgozatainak eredmé­nyei, melyek a bőrnek vízben oldott anyagok irányában átvehe­­tetlenségét védelmezik, az ellenérvek rajával találkoznak, még­pedig a fogalmak tisztázásának hátrányára, mert ezen felszívódási kérdés egy időre teljesen háttérbe szorult. Időszerű tehát és búvárlataink mostani irányának tökéletesen megfelel a régi irato­kat ismét lapozgatni és a fogalmakat e tekintetben tisztázni, melyre magam is, mint ki a fürdőgyógyászatban mindig iparkod­tam csekély erőmhöz képest szorosan természettani alapon nyugvó álláspontot elfoglalni kötelezve és hivatva érzem magamat. A fürdővíznek és elemeinek a bőr által felszívódásának lehetőségét már a régiek állították, még pedig a bőr likacsain keresztül képzelték azt; így a többiek közt Antylus mondja : „Sensim mergendus est corpus bab­eis naturalibus, ne si aliter, pori corporis sidant atque vim aquarum excludant“. Epúgy Galenus is a felszívódást hitte: „Alii et in soliis corpus suum aquam­ adtrahere indubitanter se percepisse affirmarunt“. Később egyesek a víznek a bőr által felszívódása tanát tagadták, például Thierneysser 1612-ben, úgyszintén Strauss 1695-ben a Károly fürdő leírásánál épen az ellenkezőt állítja, midőn mondja: „Es wird gefraget, ob bei des Bades Gebrauch das Wasser durch die Schweisslöcher der Haut eingehe und sich mit den Feuchtigkeiten des Leibes vereinige, oder ob es eben nicht tief eingehe, sondern indem es nur die Drüsen, welche sowohl in, als unter der Haut enthalten, gleichsam ausmelket und ausdrücket, dergestalt etwas aus dem Leibe herausziehe“ ? Ponteau (1783-ban) azt vélte, hogy nemcsak a hideg víz, de a meleg víz is elzárja a felszívó likacsokat, mert a kilélegző nyílásokat tágítja sat. Ekként vélekednek más szerzők is. Azonban a régi elavult tanokat elhagyva, a bőr felszívó szerepe sértetlen felhámnál a búvárokat komolyan foglalkoztatja, még­pedig két irányban. Először is iparkodtak kitudni, hogy a fürdő vize, vagy a benne oldott szilárd részek a fürdés által kereskedtek-e, másod­szor, hogy a fürdő test megváltozott-e súlyában ? Az egész fürdő­víz megmérésének nehézsége miatt, csak részletes fürdőkkel tettek kísérleteket, abból in­dulván ki, ha a testfelület bizonyos része egy ismert mennyiséget felszív, ennek eredményét az egész testfelület nagyságára kiszámítva alkalmazhatni , azonban elmu­lasztották szemügyre venni, hogy a bőrfelület szövettani szerke­zete nem mindenhol ugyanaz, nem mindenhol egyforma hőmér­­sékű és hogy egy részletes fürdővíz nyomása is eltér a teljes fürdővíz nyomásától. Az eredményt bizonytalanná teszi még az, hogy ism­eretlen a kád vizének elpárolgási nagysága, továbbá víz marad a test felületén, mely ha gyüjtetnék és megméretnék is, elpárolgás által szenvedett veszteséget számba nem vehetnék, valamint nem tehetnék ezt a szőrökbe, ezek tüszőibe, a körmökbe és a hámba beivódás által jutott vízmennyiséggel sem. A különböző búvárok eredményei tehát eltérők voltak, így Simpson a­ lábfürdő után a vizet megmérvén, annak kereskedését találá; továbbá Collard de Martigny (1825) kezét vízzel telt edényben tartotta egy óráig, azt találva, hogy ezen edény több vizet vesztett, mint egy más hason mennyiségű vízzel telt medencze, mely érintetlen maradt. Falconer hason kísérletben 1/4 óra alatt 6 gm. vízveszteséget észlelt. Falcon­­20—300-nyi víz­ben karfürdőt használt 1/2 óráig, s kimutatta, hogy legfeljebb annyi víz megy a bőrbe, mennyit a víznek melegítés által történt kiterjedése megenged. L. Lehmann eleinte ülőfürdőkkel tett kísérletekben (25 kgm. vízzel) 20 esetben 10—20 gm. vízhiányt tapasztalt, melyet min­den körülmény szem előtt tartása és méltatása mellett csakis a felszívódás folyamata által vélt megfejthetőnek ; többi kísérletei ezen eredmény ellen szóltak. További 26 kísérleteiből 13 esetben a veszteség nagyobb volt mint az elpárolgás által történt lehető veszteség, s ez a testen tapadt mennyiségből megmagyarázható lenne, mely azután a szárító lepedőkbe felvétetett, de a fürdő test súlyosbodása nem találtatott. A fürdővíz mérése tehát azt mutatja, hogy fürdés alatt csak kevés víz vesz el, s hogy annak a test által felvétele ki nem mutatható, hanem hogy könyen lehető módon elpárolgás által elveszett. Hasonnemű eredményekre jöttek azon kísérleti sorozatban, midőn a test súlyát meghatározták a fürdő előtt és a fürdő után, szem előtt tartva az itt felmerülő nehézségeket. Tudjuk, hogy a test a folytonos anyagforgalom alatt mindig veszt súlyából, s hogy ezen súlyveszteség, nem tekintve az időnkénti és látható ki­választásokat, nagyobbára a tüdők és bőr lát­atlan és szünet nélküli perspiratioja által okoztatik, hogy tehát ezt kellően mél­tathassuk, meghatározták a perspiratio-nagyságot bizonyos idő­egységre, s ennek számbavételével a súlyveszteség a fürdőben összehasonlíttatott a súlyveszteséggel a fürdő előtt. Mindamellett tájékoztató, vagyis döntő eredményekhez ezen eljárás sem vezethet, mert a fürdő hőmérséke, a fürdőtér nedvességtartalma­­ a tüdők és a víz által nem fedett többi bőrrészletek kipárolgásaira nagyon változó befolyással lehet. A különböző kísérletek sorozatából az tűnt ki, hogy közön­ségesen egy fürdőben (fél órától 2 óráig) legfeljebb 100—200 gm. víz vétethetik fel a bőr által, azonban kaptak oly eredmé­nyeket is, melyek oly csekély testsúly-nagyobbodást, tehát vízfel­vételt mutattak, hogy ezt a perspiratió csökkenése által lehetett magyarázni. Hogy pedig a vízfelvétel a felszívódásnak tulajdonít­­ható-e, tehát váljon a víz a vérbe vétetett-e fel, azt mérés által bizonyítani nem lehetett. Nézetem szerint, ha a bőrbe valami be­hatol, ez legfeljebb a felhám rétegébe juthat. Krause becslése szerint a vezítékmirigyek összes nyílásai­nak átmetszése körülbelül 55 négyszögcentimétert tesz ki, s így a visszamaradt vízből tetemes mennyiség hatolhatott belé­jük. Azonban tekintetbe kell vennünk, hogy annak a kivezető 1) Darwin. Zoonomia. 2) Vierordt’s Archiv, XI. 96

Next