Orvosi Hetilap, 1883. június (27. évfolyam, 22-25. szám)

1883-06-03 / 22. szám

587 588 val. Ha kétségtelen adatok bizonyítják azt, hogy a koponyacsontok sértése után, s itt főleg a horpadásról szólok, őskór, elmezavarok fejlődnek ki hosszabb ideig tartó jólét után, akkor annak megelőzése czéljából a lékelés, mint veszélytelen műtéti beavatkozás, mely következményeiben is teljesen ártalmatlan, kiviendő. Nem akarom kétségbe vonni azt, hogy a horpadások az eseteknek összehasonlíthatlanul nagyobb számában minden tünet nélkül viseltethetnek. Nem akarok ama közlemények elől sem elzárkózni, melyekből kitűnik, hogy a korai trepanatio daczára eskór lépett fel, mint ezt Klein, Sabatier, Aubry és Laufenauer is felemlítették, amint erre mutat az, hogy az amerikai polgárháborúban 85 trepanált közül három lett eskóros, s 275 beteg közül, kiknél csontszálkák, vagy necrotikus csontdarabok távolíttattak el, 10 lett epileptikus. Mindazonáltal a lékelés kiviendő, mert a később felléphető, az eskórt keltő okok egyikét kizárja, s ha az eskór mégis fellép, akkor fel kell tennünk, hogy oka az agyban van, s megnyugodhatunk, mert már az erőszaki sértés szenvedése után mindent megtettünk, amit a műtősebészet mai álláspontja szerint tennünk lehetett. Ily szempontból fogva fel a dolgot, tekintetbe véve a műtét veszélytelen voltát, s annak ki nem vitele után az eshetőlegesen fellépő agyi zavarokat, a prophylactikus lékelést is javultnak tartom. Ha a szenvedett sértés után a sérüléses hely begyógyulása után lép fel az eskór, akkor az esetnek sajátossága szerint kell a javalatot felállítani. Ha bőrheg van jelen, az eltávolítandó, s ha csakugyan ez volt az eskór okozója, siker fogja koronázni fáradozásunkat. Ha csontkinövés volt jelen, az távolítandó el; ha horpadás mutatkozik, a lékelés végzendő, sőt nem késném adott esetben a megvastagodott dura matert is kimetszeni. Ha a beavatkozás daczára az eskür nem múlik el, akkor fel kell vennünk, hogy a rohamok nem a peripherikus inger által váltottak ki, hanem, hogy az ok magában az agyban székel. Ily esetekben a műtét a próba műtét értékével bír. Az esetek, melyekben a koponyacsontok horpadása után fellépett eskór a lékelés után gyógyult, a nekem hozzáférhető irodalomban következők: 1. Yeates (Americ. Journ. of the Medic. Sciences. New Ser. Vol. 39. 1860.) 20 éves egyén, 10 év előtt a jobb falcsonton dsidával ütést kapott, s horpadás jött létre. Ezóta szenved őskóros rohamokban. Lékelés, gyógyulás. 2. Cooper (Vorlesung u. d. Grundsätze u. Ausübung d. Chirurgie. 1825). Horpadás után hat hó múlva eskór fejlődött ki, lékelés, gyógyulás. 3. Thompson esetében a beteg a falcsonton szenvedett behorpadása után egy hétre lett eskóros. A bajnak 4 évi tartama után lékelés, gyógyulás. 4. Ciniselli. Fél év múlva a sértés után eskór , alkalmazott lékelésre gyógyulás. 5. Wharlon betege 9 éves korában kalapácscsal fejbe ültetvén, horpadást szenvedett. 3 évre reá őskóros rohamok fejlődtek ki, a beteg 20 éves korában lett műtéve, s meggyógyult. 6. Sédillot esetében a behorpadás után már a 3-ik napon mutatkoztak eskóros rohamok , lékelés után gyógyulás. Az esetre visszatérve, — mint már értekezésem elején jeleztem, — ama reményben végzem a lékelést, hogy ha az eskür csupán a behorpadás által okoztatik, annak eltávolítása által sikerülni fog, habár nem rögtön, a horpadás által előidézett idült vérbőségnek fokozatos vissza- fejlődésével az őskóros rohamokat megszüntetni; vagy ha nem csak a csonthorpadás képezi az őskórnak egyedüli okát, hanem akár a dura mater, akár az agyban, vagy ezekben együttvéve léteznék az epilepsiát keltő kóros elváltozás, a csonthorpadásnak, esetleg a dura mater kóros részének pl. megkeményedésének, daganatának eltávolítása által, ha nem is gyógyulást, de mindenesetre javulást sikerülene előidéznem. De még azon esetre is, eltekintve az exact diagnostikus álláspont tisztázásától, vártam enyhülést, ha a betegség székhelye egyszersmind az agyban lenne, mert kétségtelennek kellett tartanom azt, hogy ily nagyfokú depressio fenntartásának a baj súlyosbodására lényeges befolyással kell bírnia. Tekintve a következményeket, látjuk, hogy a félhüdéses állapot, a folytonos vizelési inger és a vizelet önkénytelen bocsátása megszűnt. Az agy működésének egy másik lényeges zavarában, az epileptikus rohamok fellépésében is tetemes javulást constatálhatunk , azoknak teljes megszűntét azonban a jövőben az eddigiekből jogosan következtetni igen, de határozottan állítani nem merném, mert nem tudhatni, hogy váljon nem jött-e létre magában az agykéreg állományában oly elváltozás, melynek visszafejlődése immár lehetlen. De tekintve azt, hogy a lékelés után az agyhártya szorgos megvizsgálása alkalmával — a nagyfokú vérbőséget leszámítva — semmi kórosat sem találtam, erősebb tapintásnál az agy állományában keményebb helyet, vagy daganatot nem tapinthattam, — egyéb változásnak mint már említem ki nem zárásával, — azon valószínűségnek adnék kifejezést, hogy a horpadás által előidézett idült vérbőségnek fokozatos visszafejlődésével a rohamok gyérülni és idővel megszűnni fognak, s egy határozott adattal többet nyerünk az idült horpadás miatt végzendő lékelés javalatának felállításához. A leghatározottabb feleletet a fennt említett pontokra azonban a lefolyás fogja adni, melyet annak idején nem fogok késni a tiszt, orvosegylet tudomására juttatni. A csúzos tarjagról, különös tekintettel annak idegkórtani eredetérel). Közlemény. Közli Pollák László tr., Bihar megyei tiszteletbeli fő- és közkórházi osztályos orvos, Nagyváradon. Hogy néha az egymástól nagyon is eltérő kóralakok összetévesztethetnek, s hogy ez okból gyakran alig fennforgó hasonlatok daczára is különbözeti kórismék felállítása szükségessé válhatik, fényesen igazolja alább közlendő esetem, melyet a biharmegyei orvos-gyógyszerész és természettudományi egylet 1883. január hó 4-én tartott szakülésében mint „csúzos tarsug“-ot (peliosis rheumatica, Schönlein) mutattam be, s melyről a jelenvolt tagok közül többen, minthogy esetleg a hímvesszőn egyidejűleg bujafekély is volt, azt állították, hogy az nem egyéb bujafenyves kütegnél, melylyel az összefüggés első pillanatra szembeszökő. Akkor négy napi megfigyelés után felállított korhatározatomat, több kartársam tagadásának daczára, ma is részint a már a múlt ízben felhozott, részint azóta még tetemesen szaporodott indokokból fenn kell tartanom és hiszem, hogy ezek meghallgatása után a kétkedők sem fogják — a pillanatnyi benyomásnak engedve — a közelebb fekvő lehetőséget elfogadni, midőn a kórelőzmények és kórlefolyás, meg a gyógykezelés is összevágólag bizonyítják, hogy a bujasenyvtől teljesen független csúzos !) Előadatott a „biharmegyei orvos-gyógyszerész és természettudományi egylet“ 1883. évi február hó 1-én tartott szakülésén.