Orvosi Hetilap, 1883. július (27. évfolyam, 26-30. szám)
1883-07-01 / 26. szám
667 A dementia paralytica descendens egy esetéről 9. Scheiber S. H. tr-tól. Westphalnak jeles buvárlatai nyomán tudjuk, hogy a dementia paralytica, vagyis paralysis progressiva generalis (a hüdéses butaság vagyis az előhaladó általános hüdés) legtöbbnyire gerinczagyi bántalommal van szövődve ; még pedig kétféle alakban, t. i. egyszer a gerinczagy a hátsó kötegek sclerosisát, máskor meg az úgynevezett szemcsés-sejti gerinczagylobot mutatja, mely utóbbi gyakrabban, s főkép a gerinczagy oldalkötegeiben fordul elő. E boncztani különbség szerint a kórodai kép is különböző. Mi azonban itt főképen azon kóralakra fogjuk figyelmünket fordítani, melyben a dementia paralytica a gerinczagy hátsó kötegeinek szürke elfajulásával, vagyis a tabes dorsalis-szal párosul* 2 3 * * * *). A két kór közti viszonynál fogva (nem tekintve a dementia másnemű alakjait) aszerint, a mint vagy az egyik, vagy a másiknak tünetcsoporja lép legelőször előtérbe, a dementia para- lytikának két alakját különböztetjük meg, t. i. a lehágó és felhágó dementia paralytikát. A körfolyamat különben, ami a durvább boncztani elváltozásokat illeti, mind a tabesnél, mind a dementiánál egy és ugyanaz, t. i. a központi idegrendszer kötszöveti részének idült lábjában, s az ezt követő sclerosisában áll; ennek következtében a tulajdonképeni idegelemek, t. i. az idegsejtek és idegrostok szétroncsoltatnak, mely szétroncsolásnak megfelelőleg az egyes kórtünetek jelentkeznek. A sclerosis továbbá még macroscopice az agynak, illetőleg a gerinczagy bántalmazott részének sorvadásában nyilatkozik). A felhágó dementia paralytikánál a kórfolyamat a gerinczagyban, illetőleg annak hátsó kötegeiben (a nyaki részben csupán a Goll-féle kötegekben, a háti és ágyéki részben pedig a hátsó kötegek egész arealjában) kezdődik, s innét felfelé haladva, végre az agyban is helybelisedik. Ez alaknál tehát a kór tabetikus tünetekkel kezdődik, sőt a tabes dorsalis tüneményei évekig képezhetik a kizárólagos kórképet, míg végre későbben a dementiának tünetei is fellépnek. Ez különben a ritkább eset. A gyakoribb alak a lehágó dementia paralytica, melyben t. i. a kórfolyamat legelőször az agyban lép fel, s innét lefelé haladva, a gerinczagy hátsó kötegeire megy át. Ez alaknál természetesen legelőször a dementiának és csak későbben fognak a tabes tüneményei fellépni. Ez utóbbi alaknak egy esetét fogom itt a következőkben leírni. S. B., 33 éves, fehérmegyei születésű, kereskedő, 3 év óta nős és 1 */2 éves gyermekkel bir. A jelen betegség 5 év előtt kezdődött. Annak előtte mindig egészséges volt, s sokat fáradozott üzletében, melyben szerfeletti munkatehetséget fejtett ki, úgy hogy minden más szembeötlő ok hiányában hajlandó vagyok e túlfeszített munkásságban a mostani bajának okát keresni. Bujakórban állítólag nem szenvedett soha. Sem távoli, sem közeli rokonságában nem létezik, s amennyire a beteg emlékezik, nem is létezett ideg- vagy elmebeteg egyén. Mintegy 5 évvel ezelőtt a beteg azt vette észre, hogy testi *) Előadatott a budapesti kir. orvosegylet f. évi ápril hó 28-diki rendes ülésében. 2) A szemcsés-sejti myelitis gyakrabban szövődik a dementia paralytikával, s tüneményei mások mint a tabes dorsalisban. 3) Ami az idevágó szövettani viszonyokat illeti, az a gerinczagyra vonatkozólag a hátsó kötegek szürke elfajulásának jól ismert változásaiban áll. Az agyban pedig az ide vonatkozó változások — Meynert, Lubinoff és mások vizsgálatai nyomán — legközelebb a véredényeknek vérsejtekkel, a perivascularis nyirküreknek pedig fehér vérsejtekkel túltömöttségében állanak; helyenkint apró vérömlenyek vannak. A fehér vérsejtek a gyurmába kivándorolnak. Itt az ú. n. póksejtek fejlődnek ki, a finom szemcséjű alapanyag rostos kinézésűvé lesz, s sokszor üregektől (Vacuolen) át vannak hatolva. Westphal mindezen leleteknek semmi értéket sem tulajdonít a dementia paralytikára nézve, s a póksejteket ő és többen mesterséges terményeknek tartják. Nekem, 1874—75. években folytatott idegkórtani tanulmányaim alkalmával Bécsben, agy-értemülésekre vonatkozó kisérleteim folyamában, melyek eredményének nagyobb részét még eddig nem közöltem, alkalmam volt az agylobnak különnemű fajait, s ezek között az idült agylobot is tanulmányozni, mely utóbbinak leletei a Meynert- és Ludimoffféle, a dementia paralytikánál constatált adatokkal főbb részeiben tökéletesen megegyeznek, mint ezt az akkorból származó, még igen jól conservált szövettani készítményeim, valamint az ezek után még akkorában ifjabb Heitzmann által rajzolt ábrák mutatják, s közzéteendő czikkemben bővebben kifejtendőm: ereje mindinkább kezd csökkenni; nem birt annyit járni, mint azelőtt, s már csekély munka után igen fáradtan érze magát. Ebéd után le kellett feküdni, ami azelőtt nem volt szokása. Ámbár este lefekvéskor egészen kimerülten érzé magát, mégsem birt északa aludni, részint azért, mert nem jött álma, részint azért, mert azon oldalának csontjai, melyen feküdt, úgyannyira fájtak, hogy minduntalan más helyet kellett keresni ágyában. Csak hajnal felé birt 1—2 óráig aludni, de ekkor is csupán mindenféle rosz álmok között. Ezenkívül éjjel-nappal szünetlen hasadozó fájdalmai voltak alsó végtagjaiban, olyanok t. i. amilyeneket egészséges ember is érez több órai gyalogolás, vagy nehéz munka után. Nyári időkben rendesen roszabbul érezte magát, mint télen. Ezzel egyidejűleg a beteg egyszersmind azt is vette észre, hogy emlékezőtehetsége csökkenni kezd. Ámbár ezen állapota évekig tartott, s mindinkább roszabbult, úgyannyira, hogy pl. emlékezőtehetsége már 3 évvel ezelőtt oly gyenge volt, hogy üzleti dolgokban neje által kellett magát ellenőriztetnie), a beteg mégsem keresett ellene segítséget, mert ő állapotát nem tartotta betegségnek, hanem emlékezőtehetségének gyengeségét csak egyszerű szórakozottságnak, physikai gyengeségét pedig restségnek és tunyaságnak tartotta, s nem egyszer haragudott saját magára, hogy miért lett belőle oly rest ember. Igazán betegen csak mintegy két év óta érzi magát, s azóta kedélyhangulata is levert és melancholikus lett. Azon időtől fogva t. i. erős szúró- és farkfájdalmai vannak a test különböző részeiben, különösen pedig az alsó végtagokban. E fájdalmak éjjel nappal sokszor rájönnek, s egyes pontokon felmerülnek, ahol korlátolva is maradván, 1—2 órai tartam után ismét maguktól megszűnnek. Későbben ezekhez nyilaid, villámszerűen átfutó fájdalmak is társultak, de csakis az alsó végtagokban, különösen a jobboldaliban. Ezeken kívül a beteg gyakori fejfájásban szenved ; szünetlen fájdalmai vannak még a hátgerinczben, ahol különösen a 4—6. hátcsigolya nyomásra igen érzékeny; hasonlóképen még szünetlen fájdalmakat érez mindkét ágyéktájon és jobboldalt az alhasban, mely utóbbiak őt különösen a járásban géneelik. Néha csekélyebb szédülést is érzett. Mintegy egy év óta járása bizonytalan kezdett lenni, úgy hogy most csak bottal tud járni, mert anélkül minduntalan megbotlik. Járás közben lábait nem hányja veti ugyan, de széttartott végtagokkal és kifelé fordított lábujjakkal jár. Éjjel pedig sötétben semmiképen sem bír menni, mert fél, hogy elesik, így pl. a lámpát nem meri az asztalon eloltani, mert sötétben nem bír az asztaltól az ágyig menni. Ha lépcsőkön felfelé akar járni, jól kell vigyázni, hogy el ne essék, mert a közvetlenül következő lépcső helyett a másodikra akar lépni, s így vagy az elsőbe, vagy a másodikba belebotlik. Ha behúnyt szemekkel áll, nagyon tántorog. De ha nem is áll, ha csak ülő vagy fekvő helyzetben többször kell neki szemeit betartani, mint pl. a szemeknek, vagy a bőr érzékenységének vizsgálásánál, máris szédülést kap a beteg, úgyhogy az efféle vizsgálatot többször kellett félbeszakítanom, mert a beteg azáltal csakhamar roszul érezte magát. Ami a látérzéket illeti, látereje gyenge, miután munkánál csakhamar kifárad (asthenopia). A messzebb levő tárgyakat sokszor kettősen látja. Az elébe tartott ujjat a látmező oldalsó részeiben mind egy szemmel, mind kettővel kettősnek, s csak a közepetti területen látja egyesnek. A beteg tehát monocularis és binocularis diplopiában szenved. E diplopiának okát nem voltam képes kitalálni, mert szemizom-elégtelenséget, illetőleg szemizomhüdést nem lehet a betegnél észlelni. A pupillák is rendes tágultsággal bírnak, s csak fényreflex iránt húzódnak össze renyhén. Váljon a diplopia oka a fénytörési médiumokban, vagy más képletben van-e, szemtükrészeti vizsgálat által Victor Jr-nak sem volt lehetséges felfedezni, mert az általa eszközölt vizsgálat alatt a beteg elájult. Ez azért történt, mert a szemtü *) Ha pl. valakitől levelet kapott, melyre rögtön kellett volna felelni, míg a levelet letette és egyszer be és kijárt szobájában, már úgy annyira megfeledkezett róla, mintha azt soha sem látta volna. Ha azután pár nap múlva ugyanazon üzletbarátjától ismét levelet kapott, melyben az elsőre hivatkozott, ő (a beteg) egészen elcsodálkozva azt mondá, hogy nem kapta meg a levelet. Ha ezt azután keresték és megtalálták, szemrehányásokat tett nejének, hogy bizonyosan ő (neje) vette át a levelet, s elfelejtette neki megmutatni. 6g8