Orvosi Hetilap, 1888. április (32. évfolyam, 14-18. szám)
1888-04-08 / 15. szám
lassú, első tüneteiben fel sem ismert fejlődése, akkor a megbetegedés és az intézeti felvétel közt oly időköz van, melyet az anamnesis már alig hidalhat át. Mindannak daczára természetes, hogy azon számokból kell kiindulunk, amelyeket az intézeti statistikák nyújtanak. De teszszük ezt most már azon meggyőződésben, hogy ezen szám nem teljes, valamint természetes az is, hogy a 15—25. év közt álló betegek nem mindannyian állanak a pubertas kórok behatása alatt. Nagyon szembeötlőn demonstrálja a pubertas végzetes aetiologicus befolyását az elmezavarok fejlődésére a régi szakemberek statistikája. Ezen régibb statistika egyáltalán a 15 éves korúakkal kezdi azzal, hogy gyermekeknél elmezavarok elő sem fordulnak. És ámbár Esquirol és Guislain is közöl egy-két gyermekkori elmezavar esetét, mégis általában megjegyzik, hogy az elmezavart állapotok a pubertással indulnak meg. A gyermekkorra nézve ezen tétel ma már nem áll, mert a szaktudomány tapasztalata mind világosabban és számos esettel illustrálva mutatja, hogy a gyermekkor nem nyújt teljes immunitást elmebeli megbetegedés ellen. De ezen folyvást szaporodó tapasztalatok daczára feltűnő még mindig azon nagy számbeli különbözet, mely a statistikák kimutatásaiban a 15 éven alul és az azon felül a 25. évig elmebeteggé lett egyének közt van. Olyan különbözet az, melyet lehetetlen okozatos kapcsolatba nem hozni azon viharos és mély jelentőségű biologikus fordulattal, melyen az emberi szervezet a nemi fejlődés beköszöntésétől egészen annak befejezéséig keresztül megy. Hiszen eltekintve egészen azon szakmámbeli speciális zavaroktól, utalok csak a pubertással járó és annak folytán beálló súlyos táplálkozási, vérkeringési és egyéb közelebbről sokszor meg sem határozható kóros állapotokra, melyek minden practicus orvos előtt nagyon is ismeretesek. De a pubertásnak is megvan a maga kettős jelentősége, amint azt bevezetésemben a kórokokra általában felemlítettem. A pubertas lehet t. i. először a fő- vagy egyedüli ok az elmebeli megbetegedésre; másodszor szerepelhet mint alkalmi ok. Felléphet ugyanis az elmebetegség a pubertas idejében és annak befolyása alatt olyan egyéneknél, akik elmezavarra semmiféle hajlamosítással nem bírnak és felléphet olyanoknál, akik valamely dispositionalis ok behatása alatt állnak. Hogy itt csak egyet említsek, felemlítem a hereditas momentumát. A hereditariusok, azaz azon egyének, akik az átöröklés súlyos dispositiója alatt állnak, legnagyobb része a pubertás életszakában lesznek elmebetegek, amit már Legrand du Saulié hangsúlyozott. Egy-két szám a legeclatánsabban megerősítheti ezen kórodai tapasztalatot. Tigges-nek 3115 elmebetegről (a veleszületett elmefogyatkozási és őskórsági eseteket természetesen bele nem értve) a legélesebb criticával és valóságos classicitással a legpontosabban összeállított statistikája azt mutatja, hogy 3115 hereditarius és nem hereditarius elmebeteg közül 775 volt 15 és 25 év között, tehát az összes beteglétszám 25 százaléka. Ezen 3115 beteg közül volt 908 hereditarius, kik közül ismét 378 volt 15 és 25 év közt, ami az összes szám 42 százalékát teszi. Ha Tigges táblázati kimutatásait nézzük, akkor nemcsak az tűnik ki, hogy az intézeti betegek száma a 15 évvel egy majdnem meredek vonalban emelkedik, hanem látjuk azt is, hogy ezen vonal a 15 és 25 évesekre a legnagyobb emelkedést mutatja. Pedig ezen kimutatások nem a pubertáskorra való tekintettel készültek. Hasonló eredményre jutott már Zeller is, kinek pontos számításai kiderítették, hogy a betegeknek legnagyobb része 20 és 30 év között betegedett meg; később Hagen hangsúlyozta statistikai kutatásainak nyomán a pubertas deletaer aetiologicus jelentőségét. Mondottam már, hogy ezen statistikai kimutatások az ezen korbeli megbetegedések teljes számát nem adhatják. Mint okot felemlítettem az anamnesis nehézségét a megbetegedés tényleges beálltára nézve, melynek adatai a legmegbízhatlanabbak. Valamint említettem azt is, hogy épen ezen irányban az intézeti kimutatások a tényleges betegállománynak hű képét nem adják. De hozzájárul még egy fontos körülmény. Ha megfontoljuk ugyanis, hogy úgy a terjedő hüdéses elmezavar, valamint az alcoholismus a 25. életév előtt majdnem teljesen hiányzik vagy csak elvétve mint ritkaság fordul elő, akkor világos, hogy nem egyenlő mértékkel mérünk, ha a 25. év előtt és után való megbetegedési eseteket egyenesen összehasonlítjuk. Mert ha egyrészt a 25. éven alul álló egyének olyan elmezavarokba esnek, melyekbe az idősebbek is eshetnek és tényleg esnek is, a 25. éven felüli egyének ellenben olyan elmezavart állapotokat mutatnak, melyekre nézve jóformán immunnak látszik a 25 éven alul álló emberanyag, akkor világos, hogy két egész madaequat csoportot hasonlítottunk össze. A pubertas valóságos kóroki jelentőségét csak akkor demonstrálhatjuk, ha a paralyticusokat és az alcoholisticus egyéneketkihasítjuk a beteglétszámból, miáltal azután egyenlő feltételű beteganyagot nyerünk. Nem szándékozom az ilyenképen helyreállított beteglétszámot további számbeli adatokkal megvilágítani. Tudvalevő dolog, hogy mily nagy számmal járulnak hozzá a paralyticusok és alcoholisticusok az elmebeteg-állományhoz és szembeötlik minden további számbeli adat nélkül is, mennyire szökik fel a 15 és 25 év közt álló elmebetegek összes létszáma az ezen koron felül álló elmezavartakhoz képest. És amint áll Tigges-nek azon állítása, hogy az elmebetegségek kitörésére az életkorok az ezekkel járó belső organikus változásokkal a legnagyobb befolyással vannak és a többi kórokok közt döntő helyen állnak, úgy áll az is, hogy az életkorok közt a pubertás kora áll legelső helyen mint az elmezavaroknak egyik legfőbb oka. Érintettem már, hogy a pubertásnak, mint kóroknak kettős jelentősége van. A tapasztalás mutatja ugyanis, hogy a pubertás korában történt megbetegedések egy részében semmiféle más ok nem deríthető ki, mint épen az ezen korba eső súlyos változása az életfolyamatoknak, melyeknek psychologicus képét vázolni itt talán nem is volna helyénvaló. Igaz ugyan, hogy ezen fejlődési phasison minden ember keresztül megy, és mégis csak kis része az embereknek esik elmezavarba, úgy hogy ilyen szempontból talán kétségbe lehetne vonni a pubertas kórok jelentőségét egészen. Ilyen kételynek azonban nem volna értelme, mert minden kórokkal szemben áll és mert ezzel le kellene tennünk minden aetiológiáról. Mert habár kétséget nem szenved, hogy az egyes kóroki momentumok hatása nem egyenlő minden egyénre, és hogy ennek hatása függ az egyéni dispositiótól, mégis úgy áll a dolog, hogy az a megmagyarázhatlan, máig még mysticus valami, amit egyéni dispositionak nevezünk, csakis bizonyos meghatározható és közelebbről meg is határozott káros momentumok behatása alatt reagál megbetegedéssel, a nélkül pedig ezen egyéni dispositio megmarad annak a felismerhetlen és számba nem vehető valaminek, aminek tudományos értéket semmiképen sem tulajdoníthatunk. Mert e tekintetben meg sem képzelhető más következtetés mint az, hogy azon esetben, ha valamely közelebbről meg sem határozható egyéni dispositio alatt álló egyén egy határozott momentum hozzátötte által beteg lesz, ezen utóbb említett momentum tekintendő kóroknak. A pubertas hathat továbbá mint valóságos causa efficiens, mint döntő alkalmi ok olyan egyéneknél, akik valamely előre ment, disponáló ok befolyása alatt állnak. Ezen aetiologicus jelentő — 456 —