Orvosi Hetilap, 1892. december (36. évfolyam, 49-52. szám)
1892-12-04 / 49. szám
600 ORVOSI HETILAP nyomán az orosz szülészek sem (Lazarewitsch, Borjakowszki), kik kiküszöbölték a fogónak medenczegörbületét, azt tartva, hogy ennek más czélja úgy sincsen, mint a gát kímélése; az ő fogójuk egészen egyenes, melyet egyszerűen sülyesztve, teljesen a medencze tengelyvonalának megfelelőiig húzhatjuk a fejet, anélkül, hogy a szülőcsatorna elülső falát nagy traumának tennék ki. A jénai iskola módszere szerint 3 ízben alkalmaztam a rendes hosszú fogót a magasan álló fejre, s az eredmény mindegyik esetben teljesen kielégítő volt, hozzá kell azonban tennem, hogy a medenczék tágassági viszonyai rendesek voltak s a műtét minden esetben a magzat érdekében történt. Azonban a magas fogó tulajdonképeni esetei (hibás fejbeigazodás, különösen hátsó falcsontfekvés, kisebb fokú medencze-szűkületek) sokszor a teljes erő kifejtését igénylik és egyáltalán nem hasonlítanak az ú. n. óvatos tractióhoz. Schauta tanártól láttam 3 ily fogóműtétet, hol lehetetlennek tartottam a szülés befejezését perforatio nékül, s mind 3 esetben, bár teljes erőmegfeszítést alkalmazva, sértetlenül lett megmentve úgy az anya, mint a magzat. Helyzetünk ugyanaz, mint az extractiónál, hol az esetek szerint ugyancsak óriási erőmegfeszítést kell alkalmaznunk. Ily nagy erő kifejtésére azonban a rendes fogó már nem alkalmas, erre valamelyik tengely irányban húzó fogóhoz kell fordulnunk. Mindazok, akik az újabb felfogás szerint alkalmazzák a magas fogót, nagyon meg vannak elégedve az elért eredményekkel s tény, hogy ma már a szülészek egy tekintélyes csoportja halad abban az irányban, mely az említett műtétet a prophylactikus fordítással egyenjogúvá teszi, de a franczia felfogás teljes elfogadását, mely a két műtétet riválissá teszi, sehol sem találtam. Valószínű, hogy egy időben a két műtét mindig ki fogja zárni egymást: rögzített fejre a fogó, mozgathatónál a fordítás lesz a javalt műtétünk, mert az utóbbit illető tapasztalataink tökéletesen eltérnek a francziákétól, positív eredményeink alapján. Ha azt vizsgáljuk, mennyiben változtatja meg az új tan a fogóműtétre vonatkozó felfogásainkat, nagyon csekély eltéréseket fogunk találni. A műtét javalatai ugyanazok, az anya vagy a magzat életveszélye ; megmaradnak a tág értelemben vett feltételek is: eltűnt méhszáj, rögzített fej, megrepedt burkok, és téraránytalanság hiánya. Sajátszerűnek tűnhetik fel az utolsó feltétel, mikor tudvalevő, hogy a magas fogó tulajdonképeni eseteiben a medence az I. fokú szűkület határai között ingadozik, és mégis a legtöbbjétől azoknak, akik a magas fogót elfogadták, hallottam hangsúlyozni azt, hogy medenczeszűkület ne legyen jelen. Ez a szóval való játszás benyomását kelti, de jelezni akarja azt a felfogást, hogy a fogó műtét semmi esetre sem hivatott a fej és medencze közötti téraránytalanságot kiegyenlíteni, csupán a természetes szülőerők pótlását illetőleg helyettesítését czélozza. A szűk medence nagyon relatív fogalom. Kórboncztani szempontból osztályozhatjuk a medenczeszűkületeket, de szülészeti szempontból ennek csakis az absolut határoknál van jelentősége; a kisebb fokú medenceszűkületeknél igen fontos szerepet játszik a fej nagysága és csontjainak állapota, mely ugyanazon nő különböző szüléseinek a legváltozóbb lefolyást adhatja. Szülészeti szempontból a határt rendes és szűk medencze között meg sem vonhatjuk; gyakorlati szempontból lett felvéve mint ilyen, a 10 cm. conjugata vera, mely azonban csak olyan jelentőségű, mint minden szabály, t. i. kivételeket is megenged. De maga a szűk medencze nem jelenti még e beavatkozás szükségét: akárhány ideális lefutású szülés, szűk medenczével van komplikálva. Fenntebb említett értekezésemben hivatkozom 192 fejfekvéses szülésre, melyek között 43 esetben (22'4°/o) találtam 1. fokú szűkületet; a legtöbbnél azonban felvételkor a fej már rögzítve volt, a diagonális tehát nem volt mérhető, a szülés rendesen lefolyt, a medence teljesen rendesnek látszott addig, míg az elbocsátási lelet felvételekor a medenczét alapos vizsgálatnak alá nem vetettem , ekkor kiderült az I. fokú szűkület. Sokszor szoktak hivatkozni Olshausen tanár egy észleletére, melyet sajátságosnak és érthetetlennek szokás jelezni, hogy t. i. szűk medencze mellett aránytalanul több fiú- mint leánygyermek születik. Én e tapasztalatban egy rendkívül szembeötlő bizonyítékát látom annak, mily gyakran elkerülik a figyelmünket a szűk medenczék. Azt tudjuk, hogy fiúgyermekek méretei átlag valamivel nagyobbak, mint leánygyermekekéi. E csekély eltérések rendes medencze esetén számításba sem jöhetnek, de a fej méreteinek csak 0,5 cm. nagyobb volta igen komoly jelentőségűvé válhatik, ha egyidejűleg a medence méretei is, habár csak valamivel kisebbedtek. Ugyanez a viszony áll fenn a fiú- és leány gyermekek feje között: kisebb fokú medenczeszűkületek mellett a kisebb fejjel bíró leánygyermekek nagy része megszületik spontán, s a szülés lefolyása nem hívja fel figyelmünket a medenczére, holott a csak valamivel nagyobb fejű fiú-gyermek lényegesen megnehezíti a szülést, beavatkozásunkat igényelheti, és diagnoszizáljuk a szűk medenczét, és vele a sajátságos tényt, hogy szűk medencze mellett több fiú születik. E felfogás helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint Eisenhart (München) nem régen megjelent rövid közleménye (Centralblatt für Gyn. 1892. 26.); ő Olshausen leletét szélesebb alapon akarta bebizonyítani, s esetleg valami szabályszerűséget keresni, de ez nem sikerült neki. Igen, mert oly medenczeszűkületeket állított össze, melyek mindig beavatkozást igényelnek; t. i. az irodalom ostromalakiás eseteit gyűjtötte össze, s ezekben a fiú- és leánygyermekek számaránya egyenlő volt. Mindezekből látható, hogy szűk medenczék igen gyakran elkerülik a figyelmünket; kellő mechanizmus és erélyes szülőfájások a legtöbb esetben biztosítják a rendes lefolyást. Ha ezen körülmények hiányoznak, akkor szóba jöhet a szűk medence daczára a magas fogó. Ennek megfelelően a műtét említett utolsó feltételét így írhatnék körül: a szülés lefolyásának akadályát ne a medenceszűkület, hanem a kitoló erők hiánya okozza. Mert ha ezek jelen vannak, a fej kisebbedése a lehetőség határáig létrejö a fej donettani összetétele alapján; ezen túl kisebbíteni, nonsens, ha élő magzatot akarunk a világra hozni. E gondolatmenetre praecedenst találunk már a lábrafordítás műtéténél is, midőn kimondjuk a feltételek között, hogy szűkület ne legyen jelen, legalább oly sokban, mely az utoljára jövő fej perforálását tenné szükségessé. De épen mivel egy factor, a fej nagysága mindig ismeretlen, mindkét műtét végezésénél a vég is ismeretlen, mindkét műtét csak kísérlet az élő magzat megmentésére, tehát nem tipikus műtét. A magas fogó nem jelent tehát forradalmat, mely teljesen felforgatná a fogó műtétre vonatkozó észleleteinket, megmarad az a mi volt, egy ultimum remedium, amelyet azonban a technika és kivitel javulása folytán gyakrabban és nagyobb bizalommal fogunk igénybe venni, mint eddig, s remélhetőleg az eredmények jóvá fogják hagyni az előlegezett bizalmat. Mindezen műtétek, melyek az ép magzat mesterséges kihozatalát czélozzák a szülőcsatornán keresztül, a kitolási szakasznak beavatkozásai révén, beavatkozásunk idejét korlátozzák. E korlátok alól azonban minden időben tudták magukat függetleníteni a szülészek : az eset sürgőssége szerint, ha tágulékony volt a méhszáj, operáltak még el sem tűnt méhszájon keresztül, egyesek nem féltek a sekély bemetszésektől sem, sőt mindnyájan alkalmazták ezeket a külső méhszáj heges szűkületei ellen. Dührssen azonban úgy találta, hogy ez mind nem elég. A szülészek nagyon is conservativok, még mindig csak arra szorítkoznak, amit tenniök elkerülhetetlen, holott a testvértudománynak, a nőgyógyászatnak óriási haladása világosan megjelöli az egyedül üdvözítő helyes irányt: a sebészetit. Dühössen tehát felemelkedve a sebészi gondolkodás magaslatára, arra a meggyőződésre jutott, hogy még mindig nagyon sok nő szül meg spontán, akinél műtétet is végezhetnénk. Ecclampsia esetében pl. egy ujjnyi méhszájnál még nem operálunk, holott tudjuk, hogy a szülés befejezése legerősebb fegyverünk az ecclampsia ellen. Igen sok esetben a szülőcsatorna lágy részei alkotják a szülés akadályát, különösen idős primiparáknál, és mi e csekély akadályok elől meghátrálunk; vagy későn operálunk, a mikor már úgy az anya, mint a magzat , megszenvedte a hosszas vajudozást, vagy soha. E hibákon 1892. 49. sz.