Orvosi Hetilap, 1894. október (38. évfolyam, 40-43. szám)

1894-10-07 / 40. szám

484 ORVOSI HETILAP 1894. 40. sz. Műtét: Chloroform narcosis ; hasmetszés a fehérvonalban a köldök alatt. A hashártyaszélek fonálba vétetnek és az előtoluló léggel tágult bélkacs markirozás végett egy segéd két ujja közé vézetik. Ezen pontból kiindulva a bélhuzam az elzáródás helye és mineműségének megtalálása czéljából úgy át vizsgál­tatik, hogy először az egyik, azután a másik irányban a belek kacsonként egy folytonosságban a hasüregből kivétet­vén, a hasseb mellett készen tartott meleg nedves, steril mullba tétettek, mialatt elég gyorsan kitű­nt, hogy a vékonybél a vastagbéltől körülbelül 12 cm.-nyire egy 4—6 mm. széles, valószínűleg rostonyás izzadmányból származó gyűrűszerű szalag­gal a fovea inguinalis internán belül 2 cm.-nyire, a fali has­­hártyafelülethez oda van fűződve és rögzítve. Ezen gyűrűszerű szalagnak vájt kutatón való szétválasztása után, a proximális felső kitágult bélrészletből a levegő az alsó összeesett volt részbe tetul, a­mi bizonyságul szolgált arra, hogy a feloldott lefűződés volt az oka a bél elzáródásának. A bélnek a has­üregbe való visszahelyezése után a hashártya és a hasüreg szokott módon bezáratott. Műtét utáni 24 órával bő, híg székletet állott be, mitől kezdve a következő napokon naponkint 3—4-szer híg kiürülé­sek következtek be. Ezen hasmenés az ellene alkalmazott erélyes szerelés daczára 6 napig tartott, de a hőmérsék ezen idő alatt a 38'5°-et túl nem lépte és a beteg közérzete telje­sen kielégítő volt. Első kötés­változtatás 5-dik napon történt, midőn a felületes varratok távolíttattak el; második kötés­­változtatás 10-dik napon, ekkor a mély varratok is el lettek távolítva. A hasseb szárazon hegedt és a beteg szeptember 6-dikán sérvkötővel gyógyulva elbocsáttatott. II. eset. Férfiökölnagyságú immobil jobboldali czombsérv, melynek közepén négy év óta bélsársipoly áll fenn. Hadikus sérvműtét 12 cm.-nyi bélrészletnek circularis resectiójával; gyógyulás. Szilágyi Elek­ férjezett Tripon Lászlóné, 31 éves, bog­­dándi illetőségű (Szatmárm.) földmíves neje 1893. február 28-dikán 120. sz. a. lett felvéve. Négy évvel ezelőtt a már régebben a jobb c­ombhajlás­­ban fennállott fenjártában megjelenő, fektében kisebbedő daganat­­a kiszorult, a betegnek több napi szenvedése után felfakadt és bélsár jött ki belőle. Súlyos bajából akkor fel­gyógyult ugyan, azonban a daganat nem kisebbedett és a bélsár a visszamaradt nyíláson ürült mindig ki, úgy hogy e miatt elerőtlenítve, munkaképtelenné lett, és elhatározta magát, hogy aláveti magát bármely gyógyeljárásnak. A jobb lágyéktáj alatti háromszögben, a Poupart-szalag alatt egy férfiökölnagyságú, tapintásnál horgást mutató, ritkán kisebbedő, néha nagyobb feszülést mutató ter­me-nagyobbodás van, melynek felső harmadának közepén 2 cm. átmérőjű, élénken sarjadzó gyűrűvel körülvett folytonossághiány van, melyből folyton bélsár szivárog. A bőr a képleten el­vékonyo­dott. A fistula közvetlen közelében a köztakaró 3 cm. át­mérőben sugáralakú hegedőst mutat; tapintásnál a fistulához rögzített 2 ujjnyi vastag, a c­ombgyűrűhöz húzódó kötélszerű képletet lehet érezni. A műtét márczius 24-dikén azzal vezettetett be, hogy a fistula körül a bőr tojásdad alakban 3 cm.-nyi átmérőben körülmetszve felfejtetett és felhajtva összevarratott. Ez által a fistula tökéletesen el lett zárva, és a műtéti tér a bél tartalma általi megfertőzéstől meg lett óva. A sérv feltárása közben kitűnt, hogy a 3—4 mm.-nyire megvastagodott, majdnem per­­gamentszerű tömlő, úgy a köztakaróhoz, mint a peripherikus lágyrészekhez oda van nőve, és benne a vékonybélből álló körül­belül 15 cm.-nyi sérv 5 cm. hosszúságban hártyásan hozzá van tapadva, a minek leoldása csak a bél savós hártyájának roncsolásával történhetett meg. Ezen körülmény okot szolgál­tatott arra, hogy a belet 12 cm.-nyi hosszúságban resecáljam, a­mi következőképen történt meg: A kivágandó bélrészlet határán kétfelül 2 cm­-nyire a fodor és bél között egy-egy 4 szárú fonál lett átöltve és a bél körül úgy összekötve, hogy egyrészt a bél tartalmának kiömlése teljesen gátolva legyen, más oldalról pedig, hogy a bélvégekben a vérkeringés a varrás befejezéséig akadályozva ne legyen. Ezen két öltésen belül a bél és a neki megfelelő háromszögű fodorrészlet ollóval ki­vágatott és a bélvégek kétsoros Czerny-féle csomós varratok­kal, a fodorszélek pedig mindkét lemezen külön szintén csomós varratokkal egyesíttettek. A varratok előtt 4 fecskendező fodor ütőér került lekötés alá. Az összevarrt bél steril meleg vízzel megtisztíttatván, szokott módon visszahelyeztetett. A sérvtömlő alapjától való felválasztása után annyira csonkítta­­tott, hogy megmaradt része összevarrva és csavarmenetekben alapjából a kapuig folytatott egy csomóba fonállal való össze­­fűzése után épen elegendő legyen a sérvkapu betömésére; a műtéti tér tisztítása és mély elsülyesztett catgut varrat alkal­mazása után a seb csomós varratokkal bezáratott, drain gyanánt jodoformgaze-csíkok lettek két helyen a varratok közé téve. Kötés: Műtét utáni 4-ed napra jelentkezett fiatal és rendes székelés. Sima sebgyógyulás. 5-dik és 10-dik napon távolít­tattak el a varratok. A 10-dik napon beállott hasmenés, mely 6 hétig tartván, beteg életét majdnem veszélyeztette. Azonban ezen bélhurutot, mely a bélvarratot oly kemény próbára tette, is sikerült visszafejlődésre bírni, úgy hogy a beteg május 22-dikén teljesen meggyógyulva, sérvkötővel el­bocsáttatott. Azóta is már többször alkalmunk volt a beteg jólétéről meg­győződnünk. (Folytatása következik.) Közlemény Lanfenauer Károly dr. ny. r. tanár ideg- és elmekórtani klinikájáról, A paralysis progressiva terjedéséről. Irta Jö­­gg Béla dr., egyetemi tanársegéd. Az ideg- és elmegyógyászatnak — úgy orvosi, mint sociologiai szempontból — legfontosabb fejezete az, mely a paralysis progressivával foglalkozik. És pedig több okból. Nem csak azért, mert az összes idegrendszerbeli megbetegedé­sek legnagyobb százalékát teszi ki; nem is azért, mert kiválóan az élete delén, a legjobb munkabírás korban támadja meg az egyéneket, de főleg abból a szempontból érdemli meg és hívja fel sürgősen a szakkörök és társadalom figyelmét, mert tehetetlenül állunk e betegséggel szemben. Nemcsak hogy nem ismerünk gyógyszert e bántalom ellen, de még véglegesen megállítani sem tudjuk e kórfolyamatot, mely menthetlenül szakítja ki a társadalomból a munkabíró elemet. Továbbá e betegség átöröklődik az utódokra, végül pedig nemcsak hogy nem vagyunk képesek megszüntetni azon kórokokat, melyek e bántalmat előidézik, sőt mi több a kórokozó tényezőknek napról napra való elszaporodását észlelhetjük. Mi természetesebb tehát, mint azon tapasztalat, hogy a paralysis progressiva folyton szaporodik, miként azt az aláb­biakban számadatokkal fogjuk beigazolva látni. Nem szándékom e helyütt a paralysis progressiva klini­kai tüneteit fejtegetni, jelenlegi törekvésem oda irányul, hogy statistikai adatokkal mutassam ki, váljon a paralysis progres­­sivában történt megbetegedések száma stagnál, fogy, avagy növekszik-e s mik képezik ezek okait? E kérdés megvitatása mellett megkíséreltem figyelmemet kiterjeszteni még több más irányra is, melyeket e tárgygyal összefüggőnek tartottam. Mielőtt még fejtegetéseimre áttérnék, ki kell jelentenem, hogy vizsgálati anyagomat a szt. Rókus-, illetve a szt. János­­kórh­áz megfigyelő osztályának 12 évi anyagából merítettem. Tán nem csalódom, ha azon megyőződésben élek, hogy ada­taim kiválóan hivatvák arra, hogy Budapest székesfővárosnak ez irányú megbetegedéséről képet nyújtsanak; bár jól tudom azt is, hogy vagyonosabb székesfővárosi polgáraink nagy rész­ben, a katonák pedig teljesen, osztályunkat elkerülve, részben magán-, részben pedig az orsz. elmegyógyintézetekbe kerül­nek. Ezen tény fontos hiányt okoz statistikai adataimban, a­mennyiben nem leszek képes mathematikailag kimutatni (a­miben nem kételkedem), hogy főként a művelt osztály, nemkülönben a katonaság az, melyből leginkább szedi áldozatát a paralysis progressiva. A nevezett intézetbe 1882-től egész 1894-dik évig, tehát

Next