Orvosi Hetilap, 1894. december (38. évfolyam, 48-52. szám)
1894-12-02 / 48. szám
584 ORVOSI HETILAP 1894. 48. sz. Az epilepsia okául a 8 operált eset közül találtunk 3 ízben vérömlenyes cystákat előzetes csonttörés és agyhártyasértés után, 3 esetben a lamina vitrea törését és beékelődését, 2 esetben kiterjedt hegeket az agyhártyákon és agyon, az agykéreg-állomány jelentékeny kérgesedésével a megfelelő helyen. Ezen 8 esetben 4-szer subcutan volt a törés és a horpadás 1 esetben sem haladta meg a 10 mm.-t, sőt 5 esetben az 5 mm.-en túl nem terjedett. A behorpadás terjedelme egy korona egész egy forintos nagyságú volt. Mindnyájánál, kijelentésük szerint kisebb-nagyobb fokú agyrázkódás kisérte a sérülést s azonfelül a sértés helyére lokalizált tompa fájdalom maradt vissza, mely sok esetben egész a trepanatióig tartott. Ezen, epilepsia miatt operáltak közül sem halt meg egy sem a műtét következtében. A heveny koponya- és agysérülésekkel kapcsolatosan, mint már említem, kisebb-nagyobb fokú behorpadás is volt jelen. A behorpadás 5 mm.-től 11 mm.-ig terjedt s lett legyen bár fedett vagy nyílt a törés, a trepanatiót mindig végeztem; előbbiekben akkor, ha a horpadás nagyobb fokú agyrázkódás, esetleg agyzúzódás kíséretében jött létre. A lékelést indicáltam s végrehajtottam még azon esetekben is, ha a törés vagy behorpadás nem volt a falcsontokon, honnan tapasztalásom szerint a motorikus góczok izgatása és nyomása folytán aránylag véve könnyebben fejlődik ki traumatikus epilepsia, hanem ha a sérülés a homlok vagy nyakszirt-lebenynek megfelelőleg történt, mert habár ritkábban mint a fali lebenysértéseknél, itt is láttam létrejönni epilepsiát. Mindezen operáltaknál, egy eset kivételével, hol igen kiterjedt volt az agysérülés s ennek begyógyulása után 8 hónapra reá mutatkozott az első epileptikus roham, a gyógyulás, minden utókövetkezmény nélkül, teljesnek mondható. Az operáltaknak ugyanis a kórházból való távozásuk alkalmával szigorúan meghagytam, hogy a legkisebb változás esetében, melyet közérzetükben tapasztalnának, főleg pedig ha az operált helyen nyomást vagy fájást éreznének, azonnal jelentkezzenek, közülök máig egy sem mutatkozott, sőt vannak közöttük olyanok, kik itt a fővárosban tartózkodnak, kiknél a löveg az agyban maradt és van máig és minden utókövetkezmény nélkül már több éven át épen maradtak és egészen jól érzik magukat, nevezetesen 3, kiknél a 7 mm-es löveg hátrány nélkül maradt az agyban, mit bizonyára a gyors beavatkozásnak köszönhetni. Ezzel ellentétben utalni akarok a fentebb említett 8 letálisan végződött esetre, melyek csak néhány nappal a sérülés megtörténte után máris kifejlődött meningitissel hozattak az osztályra. Ezek közül csak egyet trepanáltam, kinél a meningitis tünetei keletkezőfélben voltak, ennek daczára a beteg 5 nappal a műtét után fertőzött agyhártyalobban kimúlt. Utóbbi időkben a fertőzött agyhártyalobban megbetegedettek száma észrevehetőleg csökkent. Ezen körülményt a humanismussal és szakértelemmel egyaránt működő önkéntes mentő-egyesületnek köszönhetjük, mely a sérülteket azonnal a kórházba szállítja; ezen körülménynek tudható be továbbá az, hogy majdnem az összes fej- és agysérültek, kiknél a vitális centrumok nem sérültek, gyógyultan távoztak osztályunkról. Hasonló észleleteket tett Bergmann tanár az orosz-török háborúban oly eseteknél, melyeknél idejekorán alkalmaztatott megfelelő kötés, ellenkező esetben pedig a koponya- s még inkább az agy- és agyhártya-sérülések meningitis infectiosa következtében olykor már 24 óra alatt halálosan végződtek. Csak ritkán észleltem, hogy hasonló sérülések körülírt encephalitis- vagy leptomeningitissel végződtek, vagy tályogképződéshez vezettek volna. 149 idevágó esetben csak 12-szer láttunk agytályogot, de ha ily esetek kellő kezelésben részesülnek is, az eseteknek csak egy része gyógyul meg teljesen, miként azt fentebb idézett eseteimben láthattuk 8 közül 4 , az esetek más részénél a gyógyulás csak látszólagos, amennyiben egy kis tályogűr marad vissza, mely mindvégig ugyanazon nagyságban maradhat, de még sikerült műtét után is kiújulva, előbb-utóbb halált is okozhat. Ha a beteg a fertőzött agyhártyalobot vagy az agytályogot szerencsésen kikerüli, még mindig lehetséges, hogy később epileptikussá lesz. Ez ugyan leginkább akkor történik, ha a koponya- vagy agysérülés subcutan, vagy csak oly csekély bőrsebzéssel van összekötve, hogy a sebészi beavatkozás eleinte nem látszott szükségesnek, daczára annak, hogy a lamina vitrea törése és beékelődése volt jelen, vagy később vérömlenyes cysták és az agy vagy agyhártyák részéről nagyobb heges kötegek képződtek, miként azt nekem és másoknak is tapasztalni volt alkalmuk. Miként tudjuk meg, hogy ily kóros változások létrejöttek, mikor trepanáljunk tehát? Talán csak akkor, ha csontszilánkok ékelődtek be, vagy ha a motorikus központ működése hiányos, vagy ha a jelenlevő homloklebenysérülés értelmi zavarokat okozott, avagy ha a depressio egy centimétert elért vagy túlhaladott? Saját, fentebb ismertetett tapasztalataim szerint ezen szabály nem lehet minden esetben mérvadó, trepanálnunk kell oly esetben is, hol a depressio csekélyebb 1 cm.-nél, oly esetekben is, melyeknél agyi tünetek — még ha később meg is szűntek — a sértés pillanatában jelen voltak (commotio cerebri), vagy ha a betegen a sérülés helyének megfelelőleg többékevésbé intensiv vagy tompa érzés vesz erőt (contusio cerebri). Hiszen hogy is lehetne másként mint trepanatióval megállapítani, hogy adott esetben, midőn a fejből ép, s csak csontrepedések vagy oly koponyatörések vannak jelen, melyeknél a csontok dislocatiója épen nem, vagy csak csekély mértékben mutatkozott, nem ékelődött-e be egyúttal a lamina vitrea, mint én azt trepanatiók után már 5 mm.-es depressio után több (8) esetben constatálhattam, amely esetek később Jackson-féle epilepsiához vezethetnek. De hogyan lehetne ily esetben másként, mint trepanatióval meggátolni az epilepsiát? Ami a műtétet magát illeti, ha azt, mint azt eseteim bizonyítják, szigorú antisepsis betartása mellett végezzük, veszélytelen beavatkozás. És ha tekintjük, hogy mily gyakran fejlődik depressio után az epilepsia, erre nézve az amerikai polgárháború alkalmával megejtett hasonló sérülések következményeire akarom csak önöket emlékeztetni, s ha tekintjük továbbá, hogy a már egyszer kifejlődött epilepsiával szemben mily tehetetlenek vagyunk, s hogy a fertőzés lehetősége sehol sem oly gyors s veszélyes, mint az agysérüléseknél, mindenkép azon kell lennünk, hogy a fentvázolt tünetekkel járó depressióknál, valamint agysértéseknél gyors segélyt nyújtsunk, háborúban megfelelő kötéssel már a kötöző téren s végezzük mielőbb a trepanatiót a legközelebbi tábori kórházban. Uraim! E tétel képezi előadásomnak súlypontját s azért azt jóakaratú figyelmükbe ajánlom. Közlemény a budapesti kir. m. t. egyetem II. számú (Réczey Imre ny. r. tanár) sebészeti klinikumáról. Adatok a trepanatio javalatához. Martini Kálmán dr., kórodai tanársegédtől. (Folytatás és vége.) A fennebb elsorolt jelek és különbségek, a melyek az extra- és intraduralis vérkiömlések egymástól való elválasztását lehetővé teszik, elegendő élesek s úgy látszik, mintha már magukban is elégséges alapot nyújtanának azoknak kórismézésére. Azonban, ha sok esetben sikerülni is fog ez a vizsgálónak, mint három beíit esetünkben, akadhatnak olyanok is, amelyeknél az csak bizonyos akadályok leküzdésével lesz lehetséges, vagy egyáltalán nem kivihető. Ily nehézségek forogtak fenn következő, sikerrel operált betegünknél. E. S., 26 éves földmíves, felvétetett 1894. február 21-dikén. Verekedés közben egy nagyobb konyhakéssel fejbe szúrták s a késnek hegye a koponyacsontba beletörött. A sérüléskor eszméletét nem vesztette el, csak szédülést érzett s mivel orvosa a kés hegyét eltávolítani nem tudta, a korodára vetette fel magát. A fejtetőn a jobb falcsont felső hátsó szegletétől előre és lefelé mintegy 25 cm.-nyire van egy 3 cm. hosszú a fejbőrön át a csontba hatoló folytonosság-megszakítás éles szélekkel s alapjából egy a csontba beékelt fémdarab 0,5 cm.-nyire