Orvosi Hetilap, 1895. október (39. évfolyam, 40-43. szám)

1895-10-06 / 40. szám

467 ORVOSI HETILAP 1895. 40. sz. skopiai lelet az, mi a legtöbb esetben kifogástalan kórjelzésre tesz bennünket képessé. Ezen ismert tényeket előre kellett bocsátanom, hogy az utóbb említett pathognostikus adatok szabatos bírálatának jelentőségét kiemelve, az e tekintetben szerzett tapasztalataimra is kiterjeszkedhessem. A prostata váladékának górcsői vizsgálatához az anyagot — így olvassuk ezt a legtöbb szerzőnél — vagy a rendszerint fennálló prostatorrhoea következtében spontán kiürülő váladék nyújtja, vagy módunkban van ezt a végbélen át a monytövi mirigyre­ gyakorolt nyomással az urethrán át kisajtolni és kór­jelzés czéljából felhasználni. Mi mindenekelőtt a prostatorrhoeát illeti, úgy azt abban az alakban, melyben egyes szerzők, ezek között Fürbringer is, leírják, t. i. mint a boros prostata-váladélmak a húgycső­­nyíláson át való állandó kiszivárgása, határozottan a nagy ritkaságok közé kell soroznunk. Nekem csak hét esetben volt alkalmam észlelni. Kettőben korosabb egyénnél állott az fenn ; az egyiknél nagyfokú szűkülethez, a másiknál atrophia prostatae­ben szenvedő egyén blennorrhoeájához csatlakozott prostatitis következményének volt az tekinthető. A fiatal betegek gyenge testalkatú, spermatorrhoeában is szenvedő neurastheniás egyének voltak. Úgy látszik, hogy az ily esetekben a húgycső záróizom készüléke szöveti elváltozások vagy ideges alapon fennálló functionális zavarok következtében nem képes a mögötte meg­­gyülemlett váladék kihatolásának ellentállani. Normálisan mű­ködő záróizmok mellett az ily egyhuzamban való kiszivárgás el nem képzelhető. De a prostatorrhoea defaecationis et mictionis sem észlel­hető a prostatitis minden esetében, a­mint erről számos alka­lommal volt módomban meggyőződni. Sőt tapasztalataim a mellett szólnak, hogy az esetek nagyobb számában nem ész­lelhető az. E nézetemet oly betegek megfigyeléseire alapítom, kik intelligentiájuknál fogva a szóban levő kóros jelenség meg­­észlelésére kétségkívül képesek lettek volna és kik noha az idült prostatitis fennállása biztossággal meg volt állapítható, a prostatorrhoea vagy egyáltalában nem, vagy a normálisnak megfelelő ritka esetekben jelentkezett. Itt mindjárt azt is meg­kell jegyeznem, hogy a prostatorrhoea létrejöttét székelés vagy — mi ritkább — vizelésnél nem tekinthetem — mint azt magyarázni szokás — a bélsár okozta nyomás, illetőleg a has­prés működése következményének. Hiszen alig képzelhető, hogy az erős kötőszöveti tokba zárt, tömött összeállású mirigyre akár az aránylag puha bél­sár, akár a hasprés működése oly mechanikus nyomást fejt­hessen ki, mely a váladékot az apró kivezető csöveken át ki­sajtolni képes. Sokkal valószínűbbnek kell tekintenünk, hogy a szél­ürülés vagy viselés mívelete a kórosan érzékeny prostatára oly ingert fejt ki, melynél fogva izmai — úgy a mint az pl. rendes viszonyok között coitus alatt történik — a meggy­üllemlett váladékot önmaguk hajtják ki. Ezzel elérkeztünk a prostatitis megállapításának egy másik módjához, mely a váladéknak a végbélen való kisajto­­lása és annak górcsői vizsgálatában áll. Amint sem a pro­statorrhoea continua­­, sem a székelés és vizeléshez társuló prostatanedv-kiürülést nem tekinthetem az idült prostatitis egy feltétlenül nyilvánuló jelenségének, épp így nem tekinthető e bántalom kritériumaként az, vájjon sikerül-e a végbélen át a monytövi mirigyre gyakorolt nyomással kóros váladékot a húgycsőn át exprimálnunk. Az alábbiakban alkalmam lesz adatokkal bizonyítani, hogy a prostatának a végbélnyílástól való távolsága átlag jóval nagyobb, mint a minőnek azt felvenni szokás, úgy hogy az esetek egy nagy részében nem is áll módunkban a végbélbe vezetett ujjunkkal az egész szervre nyomást illetve a kisajtolást czélzó simításokat végezni. De még ott is, hol az egész szervet jól elérhetjük, prostatitis fennállása daczára is lehetséges, hogy exprimálás és a húgycső mentén eszközölt fejéssel nem sikerül a kívánt cseppet az orificiumban megjelentetnünk. Először azért, mert a­mint azt a betegek vizsgálatából tudjuk és különösen Finger (1893) kórszövettani vizsgálatai bizonyít­ják az idült prostatitisnél a lobos folyamat korántsem terjesz­kedik ki az egész szervre, hanem az esetek nagy többségében csak a kivezető csövek és néhány mirigy, legtöbbször a duct, prostatic­ szomszédságában lévő, tehát a húgycsőhöz közelebb fekvő mirigyek betegednek meg, úgy hogy bármely fortély mellett sem leszünk képesek mindig a kóros helyből a váladék kiürítését elérnünk; de még azért sem, mivel ha a kisajtolás sikerül is, útját állhatja a húgycsőn át való kifejésnek a húgy­cső záróizom-készüléke. Mert noha a prostata megbetegedésénél néha észlelhető­­ az, hogy a záróizmok annyira gyengültek functionális képes­ségükben, hogy pl. közönséges kankófecskendővel kissé energi­kusan eszközölt injectio alkalmával a folyadéknak hátra­­hatolását nem képesek megakadályozni, amit, a­mint azt régibb dolgozatomban (1891) bizonyítottam, határozottan abnormális jelenségnek kell tekintenünk), úgy más esetekben éppen ellen­kezőleg e bántalom következtében a záróizmok már csekély locális irritátióra élénken reagálnak, görcsösen összehúzódnak és pl. lágy eszköz behatolásának, épp így váladék előfelé való erőművi kisajtolásának is útját állhatják. Ez utóbbi tényről meggyőződhetünk, ha a Sehlen-féle vizelet-próbát (1893), melyet a prostatitis chron. kórjelzése czéljából tapasztalataim alapján melegen ajánlhatok, az ily esetekben alkalmazzuk. E próba (sz. szerint „három pohár próba“) tudvalevőleg abból áll, hogy a beteg vizeletének első részét két pohárba bocsátja ; ekkor a prostata a végbélen át ujjunk simító és gyúró mozgásai által exprimáltatik és az így kisajtolt váladék a néhány percz múlva végzett harmadik milliónál a vizelettel kiüríttetik. E próbával sikerülni fog a prostataváladék kóros össze­­állásából sok esetben ott is a szóban levő bántalmat kórisméz­­nünk, hol a váladékot kifejni képesek nem voltunk és hol a prostatitist jellegző egyéb objectiv jelenségek szintén nem voltak kipuhatolhatók. Helyes kórjelzés kívánatossá teszi a húgycső hátulsó részletének endoskopiai vizsgálatát is minden oly esetben, hol az jelentékeny fájdalmat nem okoz. (Folytatása következik.) Az intubatio tartama gyógyult diphtheriás betegek­nél a serum-therapia előtt és ma. Bók­ai János dr., egyet. rk. tanár, a budapesti „Stefánia“ gyermek­­kórház igazgató-főorvosa. (Vége.) Gyógyult eseteimnek több mint fele, azaz 62'77°/0 (135 eset) mindezek szerint 72 órán belül volt extubálható; 72— 120 órán belül az esetek 19‘56% lett végleg extubálva, 120 órán túl pedig, mint láttuk, gyógyult eseteim 17-67°/0 volt intubálva, s ezekből 240 órán túl összesen hét gyógyult esetem. Ha gyógyult eseteim intubatio tartamát összeadom (17,050 3/4 óra) s elosztom az esetek számával (215 eset), megkapom az intubatio-tartam átlagát; ezen átlag a serum előtti időszak­ban anyagomban 70 órát tett ki. Megjegyzem és hangsúlyozom, hogy a vezetésem alatt álló kórházban az első extubatio-kísérlet csak az első 48 óra lefolyása után végeztetik (fonalas extubatio), s azon körülmény, hogy eseteim 12‘55°/0-ánál ,az intubatio össz­tartama 24 órát nem haladott túl, olykép nyer magyarázatot, hogy ezen esetek­ben a beteg vagy felköhögte a tubust, vagy a rendszerint meghagyott fonállal önmagát extubálta s újabb műtői beavat­kozásra a stenosis csökkenése vagy megszűnése folytán szükség­­nem volt. A serum időszakra eső 90 intubált esetek közül gyógyult 45, vagyis 50°­0. Ezen eseteknél az intubatio tartama esetenként a következő volt: 1 óra, 7 óra, 12 óra, 13, 17, 19, 22, 24, 25 (2 eset), 29, 32, 35, 42 (2 eset), 43, 44, 45, 46, 47, 48 (6 eset), 50 (2 eset), 57, 65, 68, 69, 70, 71, 78, 81, 88 (2 eset), 104, 108, 133, 150, 154, 100, 183*.

Next