Orvosi Hetilap, 1899. október (43. évfolyam, 40-44. szám)
1899-10-01 / 40. szám
479 ORVOSI HETILAP 1899. 40. sz. Ez a felvilágosítás, az áldozatkészség ébresztése, irányzása és buzdítása elsősorban az orvosok feladata. Ez az, amire tisztelt pályatársaimat felkérem a humanismus és hazánk közérdekének nevében. A főváros orvosai tevékenységük javában vannak, lépjenek a tevékenység terére a megyék, városok, községek orvosai is, mozdítsák elő azon bizalomnál fogva, amelyet hatáskörükben élveznek, tekintélyükkel, érdeklődésükkel az Egyesület gyűjtését, forduljanak azokhoz, akiket a sors vagyonnal áldott meg, azok nevében, akiktől megvonta, és ne vessék meg a filléreket sem; az Egyesületnek nemcsak pénzre, de erkölcsi támogatásra is szüksége van s minél bővebben részesül ezekben, annál hamarább jut kitűzött feladatának azon részéhez is, hogy a budapesti után a vidéki sanatóriumok létesítéséhez fogjon, mindenek előtt a vagyontalanok számára. Az elérendett sikerek kétségtelenül meg fogják hozni a sanatóriumokat a vagyonos tüdőbetegek számára is, s hazánk e tekintetben is önállóságra jut a külföldtől való mostani függés helyett. Ezek olyan czélok, amelyek megérdemlik a jóknak munkálkodását. Magyarország orvosai nemes czéloktól még sohasem zárkóztak el. Bizalommal terjesztem a sanatorium-egyesület kérését ebbük. Korányi Frigyes: EREDETI KÖZLEMÉNYEK. A féregnyújtványgyuladás (appendicitis). Dollinger Gyula dr. egyetemi nyilvános rendes tanártól. Azon betegség, amelyet azelőtt vakbélgyuladásnak és vakbélkörüli gyuladásnak, typhlitis és peri- vagy paratyphlitisnek neveztünk, újabb időben felfogásunkban lényegesen átalakult. Egyesek ugyan már régebben megállapították azon fontos szerepet, amelyet e betegségnél a féregnyújtvány visz, így 1834-ben Copland az ő dictionáriusában, 1837-ben John Burne, később Griselle, Albers, Voltz, Rokitanszky, Bamberger, Lewis, Wister, újabban pedig 1880-ban With, Coppenhágában, aki még a gyógykezelésre vonatkozólag is igen becses indítványokat tett, de azért az orvosok közfelfogásában és a gyakorlatban a vakbél maradt az igazi kórokozó szerv, amelyben anatómiai elhelyezkedésénél, az egyén életmódjánál és táplálkozásánál fogva bélsárpangás keletkezik és ebből fejlődnek később azon súlyos tünetek, amelyek a betegséget a legveszedelmesebbek közé sorozták. Ma tudjuk, hogy a vakbél csak ritka, kivételes esetekben, okoz ilyen tüneteket, hogy a daganat, amelyet a jobb csípőárokban érezünk, csak ezen ritka esetekben bélsár, míg a legtöbben a vakbél körüli kötőszövetnek lábos daganata, és tudjuk, hogy a betegségnek tulajdonképeni kiindulópontja, az egész betegségnek magva, a féregnyújtvány. E felfogásnak megfelelőleg megváltozott a betegség neve is, amelyet grammatikailag ugyan nem egészen helyesen megalkotott, hanem most már általánosan elterjedt néven appendicitisnek, féregnyújtványgyuladásnak nevezünk. A modern vizsgálatok és az újabb gyógykezelés Fitz nevéhez fűződnek. A bostoni sebésznek 1886-ban közzé tett dolgozata óta e téren nagy munkálkodás folyt, amelyet eleinte amerikai collegáink maguk vittek, ma pedig az egész műveit világ sebészei vállvetve vesznek benne részt. Ezen 13 esztendei szorgalmas munka eredménye egy, legalább körvonalaiban teljesen kikerekített kórkép, amelyhez az alapmunkát a régebbi kórbonctani vizsgálatok vetették meg, míg a fontos detailmunka nagy részét a sebészet szolgáltatta, amely eleinte túlzásnak látszó, ma pedig általánosan elfogadott beavatkozásával a betegség különböző stádiumaiban kizárja a beteg régiót, a megejtett vizsgálattal a legpontosabban meghatározza a materia peccanst, a kitágult lábos féregnyújtványt, a kezdődő üszkösödést vagy a tályogot, és attól a szervezetet megszabadítja. E betegségnél az orvos abban a szerencsés helyzetben van, hogy az egyszerű számtani feladat megfejtésén kívül a próbát is bemutathatja, mert a gyógyulás, amely a kellő időben végzett műtétet nyomban követi, és a rohamok által végkép elcsigázott beteget, amint a chloroform nyomorúságain túlesett, egy mély édes álom után közvetlenül az egészségesek közzé sorozza, a számtani próba kétségbevonhatlanságával bizonyítja, hogy a betegség fészke az eltávolított féregnyújtvány és nem az otthagyott, mert a vizsgálat alkalmával egészségesnek talált vakbél volt. Ezen momentán eredmény feletti örömünket és a beteg boldogságát az teszi teljessé, hogy a szervezetünk élettani működésére felesleges, csenevész szerv eltávolításával a visszaesés lehetősége is ki van zárva. A féregnyújtványgyuladás kérdése ma napirenden van; daczára annak, hogy ma mindenfelé tárgyaltatik, e fejezetnek még mindig vannak egyes pontjai, amelyek eredményes eszmecsere tárgyát képezhetik s ezért érdemesnek tartom, hogy az egész tárgy felett rövid áttekintést adva, az eszmecserét ezzel megindítsam. Az ébrénynél a vastagbél legalsó részéből fejlődik a féregnyújtvány, a közvetlenül felette fekvőből a vakbél. A féregnyújtvány eleinte egyenes folytatását képezi a vakbélnek és fundusának legmélyebb helyéből indul ki, csak később kerül egy kissé annak belső, felső és rendesen hátulsó oldalára, úgy hogy felnőtt embernél a vakbél a legtöbb esetben reáfekszik a féregnyújtvány eredési pontjára, míg vége a hasüreg bármely irányába tekinthet, legtöbbször azonban lefelé, a medencze felé tekint, ahol az ott elhelyezkedő szerveket érinti és gyuladás esetén velük összenőhet. így össze szokott néha nőni, mint az én egyik esetemben, a petefészekkel (lásd I. számú kortörténet) vagy összenőhet más adóexképletekkel, ami estleg diagnostikus tévedésekre adhat alkalmat. Vannak esetek feljegyezve, hogy a kivételesen rendkívül hosszú féregnyújtvány hegye a májat vagy a vesét érintette és ha már most az ilyen féregnyújtvány a hegyéhez közel átfúródik, a belőle származó tályog igen nagy diagnostikus nehézségeket okozhat. A féregnyújtvány a vakbéllel együtt gyakran elhelyezkedik a jobboldali lágyéksérvben, ahol meggyuladva sérvkizárási tüneteket imitálhat. A féregnyújtvány rendes hossza 8—10 cm., de húsz egynéhány cm. hosszú példányok is vannak leírva. Kivül a szervet hashártya borítja, amelytől befelé egy bosszant és egy körkörös simarostú izomréteg következik. Ezen izomzat az egészséges embernél összehúzódásaival a féregnyújtvány árteréből kinyomja a nyálkahártya által elválasztott nyákot és ezzel a beléje került apró idegen testeket és a baktériumokat, meggátolva ez által felhalmozódásukat. A féregnyújtvány hurutjánál az izomösszehúzódás bizonyára nagyon sokszor kinyomja a lobos váladékot is, amire az általa okozott feszülés és fájdalom azonnal megszűnik. De ha a gyuladás nagyobb fokú és ha az reáterjed magára az izomzatra is, akkor az izom megbénul és az izzadmány tetszés szerint töltheti meg és a megpukkadásig kitágíthatja a féregnyújtvány üregét. Az izomzattól befelé egy vastag réteg kötőszövet, azután a nyálkahártya következik, amely nagyon változó nagyságú lument fog körül. Ez a lumen legtágabb az ébrénynél és kicsiny gyermekeknél, míg növekvő korral folyton szűkül. Teljes elzáródása épen nem ritkaság, mert Bibbert vizsgálatai szerint, amelyeket 400 hullán végezett az esetek 25°/6-ában nem volt lumen. A nyálkahártya cylindrikus hámsejtekkel van borítva, külön izomréteggel bir, szövete adenoidszerű, a melybe annyi mirigytűsző van hintve, hogy azok egymást szinte érintik és a mely adenoidszövetbe azonkívül mélyen belenyúlnak a Lieberkeihn-féle mirigyek, amelyek a féregnyújtvány lumenjébe száradzanak; szövetileg tehát a féregnyújtvány nyálkahártyája hasonlít a manduláéhoz, csakhogy nagy a különbség a két szövet elhelyezésében. Míg a mandula nagyon kényelmesen talál helyet a garatban, ha megduzzad, addig a szűk féregnyújtványban már a legkisebb duzzanat is erős feszüléssel jár és az ártér elzáródása által súlyos tüneteket és következményeiben a betegre végzetes másodlagos változásokat okozhat. A pangó lábos váladék a feszülés folytán Az orvosok és természetvizsgálók szabadkai vándorgyűlésén tartott előadás.