Orvosi Hetilap, 1901. június (45. évfolyam, 22-26. szám)
1901-06-02 / 22. szám
363 ORVOSI HETILAP 1901. 22. sz. az, hogy a táplálékfelesleg zsírból, szénhydrátból vagy fehérjetartalmú anyagokból áll-e, mert a zsírképződés a tápfelesleg caloriaértékének arányában történik. Az absolute nagy tápfelvétel által előidézett obesitas példájául szolgál a nagyevők nagy része. Igen gyakran találkozunk továbbá oly esetekkel, hol az elfogyasztott táplálék mértéke az illető szervezethez viszonyítva nem mondható ugyan nagynak, de amelyekben ennek daczára mégis túltáplálás történik, mert a szervezet hőszükséglete az izommunka csökkent volta miatt alászállított. Találóan mutat Noorden arra, hogy ha a calóriaszükséglet rohamosan száll alá egyenlő, vagy alig keveslebedő táplálék mellett, mint ez pl. lábcsonttörések stb. folytán szokott megtörténni, úgy az elhízás okának kipuhatolása könnyű. Nem ritkán azonban oly csekély körülményben rejlik az életmód ily irányú megváltozása, amely változás épen állandósága által vezet lassan fokozódó elhízáshoz, miszerint az illetőnek figyelmét az könnyen elkerüli és patiens, valamint orvos tévesen hajlandó az anyagcsere kóros elváltozására gondolni. Előfordul továbbá az is, hogy a tápfelvétel hőértéke az átlagosnál jóval alacsonyabb, s hogy ennek daczára mégis elhízás jö létre azáltal, hogy az izommunka minimális volta folytán a szervezet hőszükséglete oly jelentékenyen alászáll, hogy ily viszonyok között a bekebelezett csekély táplálék is túltáplálást jelent. Az elhízásnak ilyen módon való létrejöttével ellentétben állanának azon esetek, melyeket az anyagcsere lassúdott voltának felvételével kellene magyarázni oly módon, hogy a protoplasma bizonyos mennyisége ily egyéneknél ugyanazon működésnél kevesebb égési anyagot, illetve caloriát szükségelne, mint a normalis átlagos szervezet, azaz ily esetekben ceteris paribus a szervezet már caloria-, illetőleg táplálékfeleslegben volna akkor, mikor a normalis szervezet legfeljebb caloriaegyensúlyban van. Ezen felvétel lehetőségének megértésére emlékeznünk kell arra, hogy a szervezet összes caloriaforgalma három alkatrészre bontható, úgymint a teljes nyugalmi állapotban szükséges caloriamennyiségre, másodszor a táplálék feldolgozásához a bél- és mirigyműködés folytán szükséges hőmennyiségre, s végül a külső munka végzéséhez megkívántató caloria mennyiségre. A kérdés már most az, hogy az anyagcsere kórosan lassúdott voltának felvétele szerint mely mértéken takarékoskodhatik egy ily szervezet a normálissal szemben. Az anyagcserevizsgálati módszerek tökéletesítésével e kérdés is megközelíthető volt az elhasznált eleny és a kilégzett szénsav meghatározása által, mint amelyek a szervezet nitrogénmentes anyagainak elhasználásáról adnak felvilágosítást. Az ide vonatkozó vizsgálatok Noorden, Thiele és Nehring, Stüve, főleg pedig Magnuis Levy-Ш erednek. Eme szerzők elhízott egyéneknél a nyugalmi állapotban szükségelt caloriamennyiséget tették vizsgálatuk tárgyává, mely vizsgálatok eredményét abban összegezik, hogy a talált értékek, habár majdnem mind a normálisnak alsó határán mozognak, kórosan lassúdott anyagcsere felvételére nem jogosítanak fel biztosan. Ezen kísérletekre azon megjegyzést kell tennem, hogy midőn azt látjuk, miszerint a talált értékek ugyanazon egyénnél teljesen azonos külső körülmények közt 5—20° o-nyi napi eltérést mutatnak — mint azt ama szerzők is beismerik —, akkor lehetetlen azt eldönteni, hogy az anyagcsere kisebbfokú abnormitása, mely azonban, ha állandó, felette fontos táplálkozási eltéréseket képes létrehozni, jelen van-e vagy nincs. Annyival is kevésbbé lehet ezt tenni, mert a kísérleti idő aránylag mindig igen csekély, s végül mert elméleti és gyakorlati lehetetlenség meghatározni, hogy egy sovány szervezet testsúlykilójában foglalt protoplasmamennyiségnek, mint az élenyítést eszközlő alkatrésznek, mennyi felelhet meg valamely adott esetben az elhízott egyén szervezetében. Ezen kísérleteket tehát sem pro, sem contra felhasználni nézetem szerint nem lehet. Újabban Jaquet és Svenson tanulmányozták kísérletileg a kérdést. A nyugalmi gázcsere náluk sem mutatott szembeötlő eltérést a normálistól. Ők azonban tanulmány tárgyává tették három elhízott egyén légzési gázcseréjét tápfelvétel után is, s akkor azt találták, hogy a tápfelvétel által létrejövő fokozott élenyülés csekélyebb és rövidebb tartamú, mint normális egyéneknél s ebből részben megmagyarázhatni vélik a fokozott zsírképződést. Ugyanezen egyéneknél a külső munkának különböző hatása volt. Az egyiknél normális magatartás mutatkozott, a másik esetben csekély izommunka az élenyülés jelentékeny fokozásával járt. Bár ezen kísérletekben a normális értékektől való eltérés már jelentékeny s a kísérleti berendezés is teljesebb, a fentebb mondottak mégis részben ezekre is vonatkoznak; azonban nem lehet tagadni, hogy a szerzők által vont következtetések valószinűeknek tűnnek fel s a lassúdott anyagcsere felvételének jogosultságát kísérletileg is támogatni látszanak. Elméletileg mindenesetre képzelhető, hogy egyes esetekben a normális szervezettel szemben hőmegtakarítás létrejöhet a nyugalmi caloriaforgalomban, valamint az emésztés alatti bél- és mirigyműködésnél. Ellenben nem tartom valószínűnek Noorden nek még legújabban is hangoztatott ama nézetét, mely szerint a külső izommunka végzéséhez szükséges hőmennyiségen is lehetőnek véli a hőszükséglet csökkentését. Nem tartom ezt valószínűnek azért, mert igaz ugyan, hogy Zuntz vizsgálatai szerint a külső munkára fordított hőnek csak mintegy harmada felel meg az erőművi aequivalensnek, azonban ezen vizsgálatok még azt is mutatták, hogy emez arány nemcsak embereknél, hanem állatoknál is feltűnően állandó és ugyanaz, s mert nem lehet feltenni, hogy épen elhízott egyének, kik nehezebben dolgoznak s könnyen fáradnak, érjenek el nagyobb erőkihasználást, mint normális alkatúak. Végül pedig ellene szólnak eme felvétel helyességének Jaquet és Svenson fenti vizsgálatai is. Igen érdekesek azon állatkísérletek, melyeket Löwy és Richter kutyákon végeztek. Eme szerzők azt találták, hogy a nőstény kutyánál a castratio után néhány héttel az élenyelhasználás a castratio előtti állapottal szemben mintegy 20°/o-nyi csökkenést mutatott. Ha ezután oophorint adagoltak, az oxydatio az eredeti értéket is meghaladó magaslatra emelkedett, s az adagolás megszűntével csak lassan sülyedt ismét a normális értékek alá. A castrált hímkutya ugyanígy viselkedett. Ezen vizsgálatok mindenesetre újabb bizonyíték arra nézve, hogy a szervezet mirigyes alkatrészeinek működési állapota vagy ennek hiánya az élenyülési folyamatokra nagy befolyással bír, amint az a pajzsmirigyre nézve már előbb is ismeretes volt (M. Levy). A kísérleti adatoknak egy része tehát támogatni látszik ama felvétel helyességét, miszerint az esetek bizonyos részében az anyagcsere kórosan lassúdott volta szerepel az elhájasodás aetiológiai mozzanata gyanánt. Bármint álljon is azonban ez, nézetem szerint az elhízott egyének egy részénél tehető megfigyelések kényszerítőleg utalnak ily lehetőség felvételére s meggyőződésem oly erős, hogy a pozitiv értelemben szóló kísérleti adatokat csakis mint egy kétségtelen tény újabb bizonyítékát tekinthetem. Ezen felvétel helyessége mellett egyes esetekben a körfolyamat felléptéből és lefolyásából több tényezőt lehet felhozni, így azon körülményt, hogy egyes családokban az elhízás mint családbeli kórállapot több nemzedéken át követhető. Igaz, hogy ezen esetek elbírálásánál óvatossággal kell eljárni, mert mint azt az összes szerzők is kiemelik, az illetőknek külső körülményei meglehetősen egyenlők s épen olyanok, melyek az esetek többségében az obesitast mint mesterséges hizlalás útján létrejöttét engedik felfogni. Ilyenek különösen azon esetek, melyek az élet delén jó viszonyok közt élő embernél szoktak jelentkezni. Ezekkel ellentétben részemről főleg a polysarkia azon kórformáit kívánnám a lassúdott anyagcsere felvételének erősítésére értékesíteni, melyek kora ifjúságban úgyszólván a bölcsőtől kezdve fejlődnek, s melyeknek gyógyítási befolyásolása is rendkívül nehezen sikerül. A climacterium kora körül oly gyakran fellépő elhízás, ha oka csakugyan a nemző mirigyek működésének hiányán alapuló oxydatio csökkenésében volna is kimutatható, a kórosan lassúdott anyagcsere bizonyítékául nem volna értékesíthető, épen mivel physiologiai normális tünet lenne. Ellenben többszörös tapasztalatom alapján mondhatom, hogy aránylag gyakran láttam az obesitas kifejlődését oly fiatal egyéneknél, kik korai impotentiában szenvedtek s kiknél a nemző mirigyek inactivitási atrophiáját lehet supponálni. Ezen észlelet igen jól egyeztethető össze a fent említett állatkísérletek eredményével. A castratio után gyakran fellépő elhízás szintén hasonlóan volna magyarázható. Végül pedig is ez mindazok számára, kiknek alkalmuk volt hasonlót észlelni, a feltétlen bizonyíték benyomását kell hogy