Orvosi Hetilap, 1903. augusztus (47. évfolyam, 31-35. szám)

1903-08-02 / 31. szám

491 ORVOSI HETILAP 1903. 31. sz­ esetben traumánál. A centrális csonkot, melyet a környi csonk­kal nem tudtak összehozni, egy szomszédos ínra varrták. Ezen eljárásuk czélja és lényege tehát nem valamely hiányzó működés pótlása volt, mint manapság; csupán egy különben ép izom erös­­bítését érték el a sérült izom erejével, mely egyébként parlagon hevert volna. Izomműködés áttevését czélzó műtétet végzett Tillaux 1869-ben traumánál, a 4. és 5. ujj átmetszett feszítő inainak környi csonkjait a középső ujj ép feszítő inához varrván. Hason­lóan gyógyította Duplay 1876-ban a hüvelykujjnak ínszakadásból eredt hajlott zsugorát azzal, hogy a környi csonkot a m. extensor carpi radialis inán készített lükön áthúzta és rajta sodronyvarrás­sal rögzítette. Nikoladoni tehát, mikor 1880-ban pes calcaneus paralyticus esetében a szárkapcsi izmok inait átvágta és az Achilles-ínra varrta, nem volt elődök nélkül, a­mi az ínáttevés eszméjét és kivitelét illeti. Ez a körülmény azonban mégsem csökkenti az ő érdemét, mert először is ő nem bírt tudomással a Tillaux és Duplay műtéteiről, másodszor pedig ö e módszert tervszerűleg eszelte ki gerinczagyi büdös gyógyítására, míg amazok az ínát­tételt egy-egy kínálkozó esetben, sérülésnél, mintegy ötletszerűleg hajtották végre a­nélkül, hogy abból módszert csináltak volna. Nikoladoni ezen első kísérlete nem ütött ki egészen jól, a­mennyiben az eleinte jelentkezett szép eredmény későbben veszen­dőbe ment. Ugyanez történt azon Mayái által ismertetett három hasonló esetben, melyeknél abban az időben Albert klinikáján a műtét megkíséreltetett. És ez érthető is. Nikoladoninak nem volt szerencséje abban, hogy jól kigondolt eszméjét ilyen nehéz eset­ben akarta megvalósítani. A hatalmas m.­triceps sitrae műkö­dését az aránylag gyenge szárkapocsizmok tartósan nem helyet­tesíthették ; a nagyerejű antagonisták, melyeknek hatását hivatva lettek volna ellensúlyozni, a pótló izmokat és az ínheget lassan­ként megnyújtották. Azért maga Nikoladoni is csak számos év múlva, mások sikerein felbuzdulva vette módszerét újból alkal­mazásba. A 80-as években csak Partsch végzett transplantatiót egy­szer traumánál, továbbá Winiwarter próbálta a hüdött m.­delto­idest a kifelé fordított m. pectoralissal helyettesíteni. A műtét további történetében érdekes jelenséggel talál­kozunk. Az ideát, mintha a levegő hordozta volna magával, majd itt, majd amott látjuk felbukkanni. A 90-es években majdnem egy­idejűleg több az orthopaediával előszeretettel foglalkozó sebész szá­molt be ínáthelyezés műtéteiről, melyeket hüdéses zsugorok külön­féle alakjainál végeztek. Egyik sem ismerte Nikoladoni kezdését, sem egymás rokon műtéteit. Mindegyikük teljes jóhiszeműséggel önmagát tartotta módszere első feltalálójának, annyira, hogy pl. Parrish, a ki hüdéses lúdtalpat úgy gyógyított, hogy a hüdött m. tibialis anticus és az ép m. extensor hallucis longus felseb­zett inait oldalvást összevarrta, mintegy eszmetolvajlással vádolta Millikent, a ki ugyane bajnál a m. ext. hall. 1. inának egy csücskét varrta rá a m. tib. ant.-ra. Milliken védekezésében rá­mutatott Nikoladonira és Winkelmannra, a ki hüdéses dongaló­lábnál az ép Ach­illes-ín felét a hüdött m. peroneus longus át­vágott inának környi csonkjával kötötte össze, mit persze ő is saját eredeti eszméjének tartott. Ilyen „feltalálók“ voltak idő­rendben Parrish, Drobnik­ 1892, Phelps, Phocas 1893, Winkel­mann 1894, Goldthwait 1895. Hozzájuk sorakoztak egyes műté­­teikről közreadott tudósításaikkal Krynski, Lipburger, Ghillini, Forgue és Franke. Drobniki igen tanulságosan adja elő, mi vezette őt az ín­áttételre. Pes equino­varus paralyticusnál, a­hol a m. ext. digito­rum volt hüdve, sok baja volt a czipekkel és orthopaediai készülékekkel, melyekbe a lábat nehéz volt belekényszeríteni, főképen az öregujj sajátságos állása miatt. Ennek első pereze túlfeszítésben, végpercze túlhajlításban van ilyen esetekben, a­hol az extensor hallucis longus az ext. dig. lábemelő hatását pótolni igyekezvén, túlteng és megrövidül. Ezt a czélt nem éri el, hanem ellenkezőleg bajt okoz azzal, hogy -—mint az ext. dig.- 1 Ueber die Behandlung der Kinderlähmung mit Functionstheilung und Functionsübertragung der Muskeln. Deutsche Zeitschrift für Chir. 1896. 43. kötet, 473. 1. ! nak a láb forgatásában antagonistája — a hanyintást fokozza s azonkívül az öregujjat az említett hibás állásba erőlteti. Próbálta az izomhatást úgy ellensúlyozni, hogy az öregujjat szalaggal a talphoz szorította; ez nem sikerült, mert az erős izomhúzás miatt a bőr kifekélyedett. Nem maradt más hátra, mint az ext. hall.­inát átvágni. Minthogy pedig ez által az izom jórészt tétlenné vált volna és annak működése úgy sem nagyon fontos, közelállt a gondolat, hogy a hüdött m. ext. dig.-mal hozza összeköttetésbe. Mivel ez korral semmikép sem járhatott, egy 8 éves leány­kánál, kinek 5 év óta rosszabbodó pes­equino­ varus paralyticusa volt, a műtétet véghezvitte olyan jó eredménynyel, hogy a gyer­mek 3 év múlva már korcsolyázott. Franke 1895-ben már hüdéses dongalábnál „szabályszerű el­járásnak“ nyilvánította az ínáttételt és annyira lelkesedett érte, hogy 1898-ban „az operáló orthopaedia terén Stromeyer tenotomiája óta a legnagyobb haladásnak“ állította. A felső végtagon elért sikerek pedig azon felkiáltásra indították: „Nincs többé gyógyít­hatatlan radiális hüdés!“ Az utóbbi években a műtét már annyira tért hódított, hogy igen hosszadalmas volna mindazokat felsorolni, a­kik híveivé szegődtek. Azok közül, a­kik jelentékenyebb casuistikával, vagy újabb javaslatokkal az eljárás fejlesztéséhez hozzájárultak, meg­említem Vulpiust, kiben az eredeti anastomosisos módszer talált buzgó képviselőre, Helferichet, Titanust, Codivillát, Hoffát, kik elismert tekintélyükkel a műtét reputatioja érdekében síkra szállottak, Lange-t, a periostalis módszernek, Wolff­ot az ostalis transplantationak szerzőjét, Cleusner-t, kitől az eljárásnak makacs térdzsugoroknál való felhasználása származik, Reichard-ot és Gibney-t, kik 43, illetve 92 operált esetről referáltak. Hazai irodalmunkban eddigelé még a módszerről is alig létetett megemlítés. Csupán Gönczy közölte egy esetet, melyben traumás radiális hüdésnél a műtétet eredményesen végezte. De még a külföldön sem mondhatni, hogy ezen valóban áldásos törekvések általános elismerést arattak volna. Hiszen, mint Vulpius- nál olvasom, Bakradzé még 1898-ban inkább „curiosité operatoire“-nak, mint komoly módszernek nevezte az ínáttételt, Pochard pedig 1900-ban úgy élezett felette, hogy az nem egyéb, mint „deshabiller Pierre, pour revêtir Paul“. Remé­lem azonban és czélom nem egyéb ezen tanulmányom ismertetésé­vel, hogy a­ki a felsorolandó adatokat figyelemre méltatja, az meg fogja érteni, ha Kuni­s nyilatkozatát magamévá teszem : „Az Intransplantatio az idült hüdések souverain gyógymódja, mely ezt a régebben h­ozzáférhetetlen tért a gyógyítás jutalmazó tárgyává tette annyira, hogy a valóban reménytelen esetek száma az eljárás kihasználása mellett a minimumra fog csökkenni“. Az ínáttételre okot szolgáltató kóralakoknál gyakran jön­nek alkalmazásba egyéb, az inakon végzett műtétek, melyek az ín megrövidítését, megnyújtás­át, rövidsége vagy defectusa esetén a hiány vagy hézag kipótlását czélozzák. Az ín műtéti megnyújtásának legrégibb módja a tenotomia, melyet Thilenius és Lorenz (1789), Sartorius (1806) és Delpech (1828) nyíltan végeztek az Achilles-ínon, míg Stromeyer (1831) a subcutan tenotomiát honosította meg. Újabban már az ín egy­szerű meghosszabbítását is sokszor szívesebben végezzük a Bayer által ajánlott lépcsős metszés vagy annak módosításai segélyével történő plastikus eljárással. Inak hézagát kipótolni, vagy valamely czélra túl rövid inat kitoldani állati és emberi índarabokkal, továbbá holt anyaggal: az erre irányuló törekvések az ínáttétellel mintegy párhuzamo­san fejlődtek és sok tekintetben egymásra kölcsönhatást gya­koroltak. Löbker­nél olvasom, hogy C. Hueter ínhézagot a centrá­lis csonkból hasított szelettel hidalt át, melyet a csonk végén összefüggésében meghagyván, a környi csonkhoz lehajtott­ Össze­függésétől megfosztott índarabot Czerny használt fel először, mintegy műhibától kényszeríttetve, 1882-ben. Az ext. hall. long. elszakadt inának hézagát a környi csonkból visszafordított szelet­tel akarván kitölteni, ezt véletlenül alapjáról leszakította. Be­varrta mindkét végével az índarabot a csonkok közé és az oda­­gyógyult. Bougle a hüvelykfeszítők hiányát 8 héttel a sérülés után az ext. carpi rad. és az abd. pollicis inaiból hasított 6—8 cm. s hosszú szeletekkel pótolta ki.

Next