Orvosi Hetilap, 1903. augusztus (47. évfolyam, 31-35. szám)
1903-08-02 / 31. szám
491 ORVOSI HETILAP 1903. 31. sz esetben traumánál. A centrális csonkot, melyet a környi csonkkal nem tudtak összehozni, egy szomszédos ínra varrták. Ezen eljárásuk czélja és lényege tehát nem valamely hiányzó működés pótlása volt, mint manapság; csupán egy különben ép izom erösbítését érték el a sérült izom erejével, mely egyébként parlagon hevert volna. Izomműködés áttevését czélzó műtétet végzett Tillaux 1869-ben traumánál, a 4. és 5. ujj átmetszett feszítő inainak környi csonkjait a középső ujj ép feszítő inához varrván. Hasonlóan gyógyította Duplay 1876-ban a hüvelykujjnak ínszakadásból eredt hajlott zsugorát azzal, hogy a környi csonkot a m. extensor carpi radialis inán készített lükön áthúzta és rajta sodronyvarrással rögzítette. Nikoladoni tehát, mikor 1880-ban pes calcaneus paralyticus esetében a szárkapcsi izmok inait átvágta és az Achilles-ínra varrta, nem volt elődök nélkül, ami az ínáttevés eszméjét és kivitelét illeti. Ez a körülmény azonban mégsem csökkenti az ő érdemét, mert először is ő nem bírt tudomással a Tillaux és Duplay műtéteiről, másodszor pedig ö e módszert tervszerűleg eszelte ki gerinczagyi büdös gyógyítására, míg amazok az ínáttételt egy-egy kínálkozó esetben, sérülésnél, mintegy ötletszerűleg hajtották végre anélkül, hogy abból módszert csináltak volna. Nikoladoni ezen első kísérlete nem ütött ki egészen jól, amennyiben az eleinte jelentkezett szép eredmény későbben veszendőbe ment. Ugyanez történt azon Mayái által ismertetett három hasonló esetben, melyeknél abban az időben Albert klinikáján a műtét megkíséreltetett. És ez érthető is. Nikoladoninak nem volt szerencséje abban, hogy jól kigondolt eszméjét ilyen nehéz esetben akarta megvalósítani. A hatalmas m.triceps sitrae működését az aránylag gyenge szárkapocsizmok tartósan nem helyettesíthették ; a nagyerejű antagonisták, melyeknek hatását hivatva lettek volna ellensúlyozni, a pótló izmokat és az ínheget lassanként megnyújtották. Azért maga Nikoladoni is csak számos év múlva, mások sikerein felbuzdulva vette módszerét újból alkalmazásba. A 80-as években csak Partsch végzett transplantatiót egyszer traumánál, továbbá Winiwarter próbálta a hüdött m.deltoidest a kifelé fordított m. pectoralissal helyettesíteni. A műtét további történetében érdekes jelenséggel találkozunk. Az ideát, mintha a levegő hordozta volna magával, majd itt, majd amott látjuk felbukkanni. A 90-es években majdnem egyidejűleg több az orthopaediával előszeretettel foglalkozó sebész számolt be ínáthelyezés műtéteiről, melyeket hüdéses zsugorok különféle alakjainál végeztek. Egyik sem ismerte Nikoladoni kezdését, sem egymás rokon műtéteit. Mindegyikük teljes jóhiszeműséggel önmagát tartotta módszere első feltalálójának, annyira, hogy pl. Parrish, a ki hüdéses lúdtalpat úgy gyógyított, hogy a hüdött m. tibialis anticus és az ép m. extensor hallucis longus felsebzett inait oldalvást összevarrta, mintegy eszmetolvajlással vádolta Millikent, a ki ugyane bajnál a m. ext. hall. 1. inának egy csücskét varrta rá a m. tib. ant.-ra. Milliken védekezésében rámutatott Nikoladonira és Winkelmannra, a ki hüdéses dongalólábnál az ép Achilles-ín felét a hüdött m. peroneus longus átvágott inának környi csonkjával kötötte össze, mit persze ő is saját eredeti eszméjének tartott. Ilyen „feltalálók“ voltak időrendben Parrish, Drobnik 1892, Phelps, Phocas 1893, Winkelmann 1894, Goldthwait 1895. Hozzájuk sorakoztak egyes műtéteikről közreadott tudósításaikkal Krynski, Lipburger, Ghillini, Forgue és Franke. Drobniki igen tanulságosan adja elő, mi vezette őt az ínáttételre. Pes equinovarus paralyticusnál, ahol a m. ext. digitorum volt hüdve, sok baja volt a czipekkel és orthopaediai készülékekkel, melyekbe a lábat nehéz volt belekényszeríteni, főképen az öregujj sajátságos állása miatt. Ennek első pereze túlfeszítésben, végpercze túlhajlításban van ilyen esetekben, ahol az extensor hallucis longus az ext. dig. lábemelő hatását pótolni igyekezvén, túlteng és megrövidül. Ezt a czélt nem éri el, hanem ellenkezőleg bajt okoz azzal, hogy -—mint az ext. dig.- 1 Ueber die Behandlung der Kinderlähmung mit Functionstheilung und Functionsübertragung der Muskeln. Deutsche Zeitschrift für Chir. 1896. 43. kötet, 473. 1. ! nak a láb forgatásában antagonistája — a hanyintást fokozza s azonkívül az öregujjat az említett hibás állásba erőlteti. Próbálta az izomhatást úgy ellensúlyozni, hogy az öregujjat szalaggal a talphoz szorította; ez nem sikerült, mert az erős izomhúzás miatt a bőr kifekélyedett. Nem maradt más hátra, mint az ext. hall.inát átvágni. Minthogy pedig ez által az izom jórészt tétlenné vált volna és annak működése úgy sem nagyon fontos, közelállt a gondolat, hogy a hüdött m. ext. dig.-mal hozza összeköttetésbe. Mivel ez korral semmikép sem járhatott, egy 8 éves leánykánál, kinek 5 év óta rosszabbodó pesequino varus paralyticusa volt, a műtétet véghezvitte olyan jó eredménynyel, hogy a gyermek 3 év múlva már korcsolyázott. Franke 1895-ben már hüdéses dongalábnál „szabályszerű eljárásnak“ nyilvánította az ínáttételt és annyira lelkesedett érte, hogy 1898-ban „az operáló orthopaedia terén Stromeyer tenotomiája óta a legnagyobb haladásnak“ állította. A felső végtagon elért sikerek pedig azon felkiáltásra indították: „Nincs többé gyógyíthatatlan radiális hüdés!“ Az utóbbi években a műtét már annyira tért hódított, hogy igen hosszadalmas volna mindazokat felsorolni, akik híveivé szegődtek. Azok közül, akik jelentékenyebb casuistikával, vagy újabb javaslatokkal az eljárás fejlesztéséhez hozzájárultak, megemlítem Vulpiust, kiben az eredeti anastomosisos módszer talált buzgó képviselőre, Helferichet, Titanust, Codivillát, Hoffát, kik elismert tekintélyükkel a műtét reputatioja érdekében síkra szállottak, Lange-t, a periostalis módszernek, Wolffot az ostalis transplantationak szerzőjét, Cleusner-t, kitől az eljárásnak makacs térdzsugoroknál való felhasználása származik, Reichard-ot és Gibney-t, kik 43, illetve 92 operált esetről referáltak. Hazai irodalmunkban eddigelé még a módszerről is alig létetett megemlítés. Csupán Gönczy közölte egy esetet, melyben traumás radiális hüdésnél a műtétet eredményesen végezte. De még a külföldön sem mondhatni, hogy ezen valóban áldásos törekvések általános elismerést arattak volna. Hiszen, mint Vulpius- nál olvasom, Bakradzé még 1898-ban inkább „curiosité operatoire“-nak, mint komoly módszernek nevezte az ínáttételt, Pochard pedig 1900-ban úgy élezett felette, hogy az nem egyéb, mint „deshabiller Pierre, pour revêtir Paul“. Remélem azonban és czélom nem egyéb ezen tanulmányom ismertetésével, hogy aki a felsorolandó adatokat figyelemre méltatja, az meg fogja érteni, ha Kunis nyilatkozatát magamévá teszem : „Az Intransplantatio az idült hüdések souverain gyógymódja, mely ezt a régebben hozzáférhetetlen tért a gyógyítás jutalmazó tárgyává tette annyira, hogy a valóban reménytelen esetek száma az eljárás kihasználása mellett a minimumra fog csökkenni“. Az ínáttételre okot szolgáltató kóralakoknál gyakran jönnek alkalmazásba egyéb, az inakon végzett műtétek, melyek az ín megrövidítését, megnyújtását, rövidsége vagy defectusa esetén a hiány vagy hézag kipótlását czélozzák. Az ín műtéti megnyújtásának legrégibb módja a tenotomia, melyet Thilenius és Lorenz (1789), Sartorius (1806) és Delpech (1828) nyíltan végeztek az Achilles-ínon, míg Stromeyer (1831) a subcutan tenotomiát honosította meg. Újabban már az ín egyszerű meghosszabbítását is sokszor szívesebben végezzük a Bayer által ajánlott lépcsős metszés vagy annak módosításai segélyével történő plastikus eljárással. Inak hézagát kipótolni, vagy valamely czélra túl rövid inat kitoldani állati és emberi índarabokkal, továbbá holt anyaggal: az erre irányuló törekvések az ínáttétellel mintegy párhuzamosan fejlődtek és sok tekintetben egymásra kölcsönhatást gyakoroltak. Löbkernél olvasom, hogy C. Hueter ínhézagot a centrális csonkból hasított szelettel hidalt át, melyet a csonk végén összefüggésében meghagyván, a környi csonkhoz lehajtott Összefüggésétől megfosztott índarabot Czerny használt fel először, mintegy műhibától kényszeríttetve, 1882-ben. Az ext. hall. long. elszakadt inának hézagát a környi csonkból visszafordított szelettel akarván kitölteni, ezt véletlenül alapjáról leszakította. Bevarrta mindkét végével az índarabot a csonkok közé és az odagyógyult. Bougle a hüvelykfeszítők hiányát 8 héttel a sérülés után az ext. carpi rad. és az abd. pollicis inaiból hasított 6—8 cm. s hosszú szeletekkel pótolta ki.