Orvosi Hetilap, 1903. október (47. évfolyam, 40-43. szám)
1903-10-25 / 43. szám
674 1903. 43. sz ORVOSI HETILAP folyadékot a beteg bőre alá fecskendezzük. Ezen eljárást klinikánkon is megkísértettük, azonban abbahagytuk, mert eredményt nem láttunk tőle. Az idült mellkasi exsudatumok a felszívódás tekintetében nem viselkednek egyenlően. Látjuk azt, hogy egyes exsudatumok a diagnostikai czélból végzett próbacsapolás után felszívódnak, mások ellenben az ismételten végzett csapolás daczára újból felszaporodnak, anélkül, hogy ennek okát adhatnék. Betokolt mellhártyaizzadmányok hónapokig fennállhatnak, felszívódásra való hajlandóság nélkül, míg végül valamely okból felszívódnak. Feltűnő és magyarázatra szorul az a körülmény is, hogy az exsudatum terjedése és a láz között nincs congruens viszony. Az izzadmány láz nélkül is szaporodhatik és a láz daczára felszívódhatik. Az exsudatumoknak különböző viselkedését könnyen megmagyarázhatjuk magunknak s a felszívódás létrejövetelét vagy az exsudatum megnövekedését előre megállapíthatjuk, ha a felszívódást főként physikai alapon magyarázzuk. Az exsudatumok ugyanis, amint a pleuratízben felszaporodnak, úgy viselkednek, mint só- és fehérje-oldat; a savós gyülem nincs tehát a physiologia törvényeinek alávetve, hanem physikai szempontból ítélendő meg. Tagadhatatlan ugyan, hogy a physiologia is szerepet játszik a felszívódásnál, de nem egyedül s nem olyan mértékben, mint azt azelőtt hitték. Physiologiai szempontból sértetlen pleurákon át történő felszívódásnál a légzőszervek mozgásának jut szerep. Légzésnél ugyanis a bordák egymáshoz közelednek és távolodnak s így mintegy belepréselik a folyadékot a pleuraüregből a costalis pleura nyirokedényeibe. A belső nyomásváltozás is előmozdítja a felszívódást, amely az által jön létre, hogy a tüdő egyszer erősebben, máskor gyengébben szoríttatik oda a pleurafalhoz. A nyomást fokozó tényezők csak addig segítik elő a folyadék felszívódását, amíg a feszülés nem akkora, hogy a venosus vérlefolyást megakadályozza. Ezen tényt a gyakorló orvosok már régen ismerik s ezen okból nem eresztik ki az egész mellkasi folyadékot, hanem annak csak kis részét. A pleuraűr tartalma a pleurafal likacsaiba akkor is bepréseltetik, amikor a mellhártyalemezek egymás felett eltolódnak. (Ezen folyamat exsudatum esetén elesik, minthogy a lemezek ilyenkor a folyadék által egymástól elválasztatnak.) A physiologiai törvényektől függetlenül, az osmosis és a diffusio physikai törvényei alapján is történik felszívódás. Világos bizonyítékai ennek a hullakísérletek, amelyek kimutatták, hogy ha savós üregbe só- és fehérjetartalmú folyadékot befecskendezünk, a folyadékmennyiség a physikai körülmények szerint szaporodik vagy csökken. További bizonyíték, hogy a felszívódási viszonyok kevéssé változnak, ha az elválasztó hártya sejtjeinek működését thermalis vagy chemiai ingerekkel felfüggesztjük (Hamburger). Az osmosis — mely alatt az osmosisos nyomás folytán a serosus űrből a capillarisok felé vagy fordítva történő vízáramlást értjük — szerepét bizonyítja az a körülmény is, hogy a ductus thoracicus alákötése után — amikor tehát a folyadéknak a nyirokutakon át való eltávolodását megakadályozzuk — a folyadék csak lassan apad, a felszívódás azonban teljesen megakad, mihelyt a veseütereket alákötjük. Hamburgernek ezen kísérlete azonban nem sokat bizonyít, mert a nyirok a ductus thoracicus alákötése után a truncus lymphaticus dexteren át is áramolhatik. A diffusio (diffusio , oldott anyagok kicserélődése) törvényeinek jogosultságát a savós üregbeli folyadékok felszívódásánál Orlow, Leathes, Starling, Hamburger, Roth és D. Cohnheim bizonyították be. Ugyanis, ha a pleuraűrbe hypertoniás, azaz olyan konyhasó-oldatot fecskendeztek be, amelynek molecularis concentratiója a vérénél nagyobb volt, akkor a felszívódás nem állott be, hanem a folyadék az űrben felszaporodott, mert a nagyobb osmosisnyomás következtében a vérből folyadék lépett ki. A töményebb sóoldat annyi folyadékot szítt a capillarisokból, míg töménysége a vérével egyenlővé lett. A savós űrből viszont diffusio következtében só vándorolt a vérpályákba, vagyis a só a magasabb concentratiojú helyről az alacsonyabb concentratiojú helyre diffundált az elválasztó falon át. A vér oldott alkotórészeit is megtaláljuk a savós űrben. E három tényező (osmosis, diffusio és a vér oldott alkotórészeinek a savós űrbe való bevándorlása) együttműködése folytán a kísérleti állat savós űrébe befecskendezett hypertoniás oldat isotoniássá lett. Ha hypotoniás, azaz a vérnél hígabb töménységű sóoldatot fecskendeztek be, az oldat az említett tényezők behatása folytán szintén isotoniássá lett, csakhogy ekkor a véráramlás és a diffusiós áramok ellenkező irányúak voltak. E kísérletek azon általánosan elfogadott tételre vezettek, hogy valamely oldat csak akkor szívódik fel a sávos űrből, ha a vérserummal isotoniássá lesz; ha nem az, akkor előbb osmosisos és diffusiós folyamatok által válik azzá s csak azután szívódik fel. Az isotoniássá vált oldat az egész resorptiós folyamat alatt isotoniás marad, azaz molecularis concentratioja állandósul (de chemiai összetétele nem). Ha a savós üregben levő folyadék valamely són kívül fehérjét is tartalmaz, akkor a felszívódás ép úgy történik, mint azt fentebb leírtuk. Ha a savós űrben levő hypotoniás oldat a vér fehérjetartalmánál gazdagabb, akkor az oldatnak fehérje mennyisége még egy ideig növekszik, mert a folyadékmennyiség a capillarisok felé vándorolván, megkisebbedik, a vérből ellenben sók vándorolnak a serosus űrbe s a két folyamat egymás mellett párhuzamosan addig halad, amíg a folyadék isotoniássá lesz. Akkor a capillarisokból folyadék fog áramlani a savós űrbe, ahonnan viszont a folyadék magasabb partialis concentratiojának megfelelőleg a vérből isotoniás só oldat lép ki, míg a concentrates különbség kiegyenlítődik, amely időponttól kezdve a vércapillarisokból további resorptio nem történik. Miután a pleurák gyuladásakor a felszívódásnál fontos szerepet játszó nyirokutak és szájdák részben elpusztulnak, részben gyuladásos termékekkel betemetnek s ezen okokból phyologiai rendeltetésüknek nem lesznek képesek megfelelni, ily esetekben a felszívódás esetleges létrejötte csakis az osmosisból magyarázható. Az osmosisos theoria ellen azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy mihelyt a vér és a folyadék között az osmosisos egyensúly helyreáll, nincs többé olyan mozgató agens, amely az exsudatumnak a capillarisokba való bevándorlásának indító okát képezhetné. Hogy miért vándorol mégis ilyen esetekben a folyadék a capillarisok felé, arról Roth és Strauss szolgáltak helyes magyarázattal, amennyiben kimutatták, hogy az élő capillaris fal a fehérjéknek nehezebben átjárható, mint sóknak, és hogy ha a két folyadék molecularis concentratiója között különbség van, a hártyán keresztül úgy egyenlítődnek ki a folyadékok, hogy az áramlás a kevésbbé concentrálttól a magasabb concentrált felé történik, függetlenül a folyadékok partialis összetételétől. Ha azonban mindkét oldat molecularis concentratiója egyenlő, a folyadék arra felé fog áramlani, ahol azon moleculák vannak feleslegben, amelyekre nézve capillaris fal a többiekhez képest nehezebben átjárható. Ilyen moleculákkal bír a vér fehérjéje, amelyre nézve a capillaris fal kevésbbé permeabilis, mint az exsudatum fehérjéjére nézve. Az exsudatumok fehérjetartalma azonfelül kisebb, mint a vérsavóé. Senator kimutatta, hogy az exsudatumok 2'5—5°/o között váltakozó fehérjetartalmuk daczára kevesebb fehérjét tartalmaznak, mint a vérsavó, amelynek fehérjetartalma Hammarsten szerint 8'50/o. Bár Dreser kimutatta azt, hogy a vér fehérjetartalma annak molecularis concentratioját csak kevéssé változtatja meg, mert az összes fehérjék kicsapása után a fagypont 0'1° С-sal emelkedik, mégis Róth-tal együtt fel kell vennünk azt, hogy az osmosisos egyensúlynak a vízkiegyenlítődés által való bekövetkezése után, a vér nagyobb fehérjetartalma szolgál okul arra nézve, hogy a vízáramlás a folyadéktól a capillarisok felé történjék s ily módon jön létre az exsudatumok felszívódása. Fel lehetne még azon érvet is hozni, hogy az exsudatumokban levő fehérjemoleculák a vérben levőknél kisebbek s e miatt nincs akkora befolyásuk a fagypontra, mint a vérben levőknek. Ezzel szemben hangsúlyozandó Senator véleménye, hogy az exsudatumok fehérjéi a vérplasma fehérjéjével azonosak, amely eredményre Blum is jutott a jódmeghatározás segélyével. A fent ismertetett okoskodásból azon gyakorlati következtetést vonhatjuk le, hogy valamely mellkasi folyadék csak akkor szívódik fel, ha a molecularis concentratioja kisebb vagy közel egyenlő a vérével. Mert csak ilyen esetekben remélhetjük azt, hogy a vérnek vizet magához vonzó ereje a folyadék felszívódását fogja eredményezni, minden beavatkozás nélkül. Rothschild, Noorden tanár klinikáján, 12 esetben vizsgálta a