Orvosi Hetilap, 1903. október (47. évfolyam, 40-43. szám)

1903-10-25 / 43. szám

674 1903. 43. sz ORVOSI HETILAP folyadékot a beteg bőre alá fecskendezzük. Ezen eljárást klinikán­kon is megkísértettük, azonban abbahagytuk, mert eredményt nem láttunk tőle. Az idült mellkasi exsudatumok a felszívódás tekintetében nem viselkednek egyenlően. Látjuk azt, hogy egyes exsudatumok a diagnostikai czélból végzett próbacsapolás után felszívódnak, mások ellenben az ismételten végzett csapolás daczára újból fel­szaporodnak, a­nélkül, hogy ennek okát adhatnék. Betokolt mell­­hártyaizzadmányok hónapokig fennállhatnak, felszívódásra való hajlandóság nélkül, míg végül valamely okból felszívódnak. Feltűnő és magyarázatra szorul az a körülmény is, hogy az exsudatum terjedése és a láz között nincs congruens viszony. Az izzadmány láz nélkül is szaporodhatik és a láz daczára fel­­szívódhatik. Az exsudatumoknak különböző viselkedését könnyen meg­magyarázhatjuk magunknak s a felszívódás létrejövetelét vagy az exsudatum megnövekedését előre megállapíthatjuk, ha a felszívó­dást főként physikai alapon magyarázzuk. Az exsudatumok ugyanis, a­mint a pleuratízben felszaporodnak, úgy viselkednek, mint só- és fehérje-oldat; a savós gyü­lem nincs tehát a physiologia tör­vényeinek alávetve, hanem physikai szempontból ítélendő meg. Tagadhatatlan ugyan, hogy a physiologia is szerepet ját­szik a felszívódásnál, de nem egyedül s nem olyan mértékben, mint azt azelőtt hitték. Physiologiai szempontból sértetlen pleu­­rákon át történő felszívódásnál a légzőszervek mozgásának jut szerep. Légzésnél ugyanis a bordák egymáshoz közelednek és távolodnak s így mintegy belepréselik a folyadékot a pleuraüreg­­ből a costalis pleura nyirokedényeibe. A belső nyomásváltozás is előmozdítja a felszívódást, a­mely az által jön létre, hogy a tüdő egyszer erősebben, máskor gyengébben szoríttatik oda a pleurafalhoz. A nyomást fokozó tényezők csak addig segítik elő a folyadék felszívódását, a­míg a feszülés nem akkora, hogy a venosus vérlefolyást megakadá­lyozza. Ezen tényt a gyakorló orvosok már régen ismerik s ezen okból nem eresztik ki az egész mellkasi folyadékot, hanem annak csak kis részét. A pleuraűr tartalma a pleurafal likacsaiba akkor is be­­préseltetik, a­mikor a mellhártyalemezek egymás felett eltolódnak. (Ezen folyamat exsudatum esetén elesik, minthogy a lemezek ilyen­kor a folyadék által egymástól elválasztatnak.) A physiologiai törvényektől függetlenül, az osmosis és a diffusio physikai törvényei alapján is történik felszívódás. Világos bizonyítékai ennek a hullakísérletek, a­melyek kimutatták, hogy ha savós üregbe só- és fehérjetartalmú folyadékot befecskendezünk, a folyadékmennyiség a physikai körülmények szerint szaporodik vagy csökken. További bizonyíték, hogy a felszívódási viszonyok kevéssé változnak, ha az elválasztó hártya sejtjeinek működését thermalis vagy chemiai ingerekkel felfüggesztjük (Hamburger). Az osmosis — mely alatt az osmosisos nyomás folytán a serosus űrből a capillarisok felé vagy fordítva történő vízáramlást ért­jük — szerepét bizonyítja az a körülmény is, hogy a ductus thoracicus alákötése után — a­mikor tehát a folyadéknak a nyirokutakon át való eltávolodását megakadályozzuk — a folya­dék csak lassan apad, a felszívódás azonban teljesen megakad, mihelyt a veseütereket alákötjük. Hamburger­nek ezen kísérlete azonban nem sokat bizonyít, mert a nyirok a ductus thoracicus alákötése után a truncus lymphaticus dexteren át is áramolhatik. A diffusio (diffusio , oldott anyagok kicserélődése) törvényei­nek jogosultságát a savós üregbeli folyadékok felszívódásánál Orlow, Leathes, Starling, Hamburger, Roth és D. Cohnheim bizonyították be. Ugyanis, ha a pleuraűrbe hypertoniás, azaz olyan konyhasó-oldatot fecskendeztek be, a­melynek molecularis concentratiója a vérénél nagyobb volt, akkor a felszívódás nem állott be, hanem a folyadék az űrben felszaporodott, mert a nagyobb osmosisnyomás következtében a vérből folyadék lépett ki. A töményebb só­oldat annyi folyadékot szítt a capillarisok­­ból, míg töménysége a vérével egyenlővé lett. A savós űrből viszont diffusio következtében só vándorolt a vérpályákba, vagyis­­ a só a magasabb concentratiojú helyről az alacsonyabb concen­­tratiojú helyre diffundált az elválasztó falon át. A vér oldott­­ alkotórészeit is megtaláljuk a savós űrben. E három tényező (osmosis, diffusio és a vér oldott alkotórészeinek a savós űrbe való bevándorlása) együttműködése folytán a kísérleti állat savós űrébe befecskendezett hypertoniás oldat isotoniássá lett. Ha hypotoniás, azaz a vérnél hígabb töménységű só­oldatot fecs­kendeztek be, az oldat az említett tényezők behatása folytán szin­tén isotoniássá lett, csakhogy ekkor a véráramlás és a diffusiós áramok ellenkező irányúak voltak. E kísérletek azon általánosan elfogadott tételre vezettek, hogy valamely oldat csak akkor szí­vódik fel a sávos űrből, ha a vérserummal isotoniássá lesz; ha nem az, akkor előbb osmosisos és diffusiós folyamatok által válik azzá s csak azután szívódik fel. Az isotoniássá vált oldat az egész resorptiós folyamat alatt isotoniás marad, azaz mole­cularis concentratioja állandósul (de chemiai összetétele nem). Ha a savós üregben levő folyadék valamely són kívü­l fehérjét is tartalmaz, akkor a felszívódás ép úgy történik, mint azt fentebb leírtuk. Ha a savós űrben levő hypotoniás oldat a vér fehérjetartalmánál gazdagabb, akkor az oldatnak fehérje mennyisége még egy ideig növekszik, mert a folyadékmennyiség a capillarisok felé vándorolván, megkisebbedik, a vérből ellenben sók vándorolnak a serosus űrbe s a két folyamat egymás mellett párhuzamosan addig halad, a­míg a folyadék isotoniássá lesz. Akkor a capillarisokból folyadék fog áramlani a savós űrbe, a­honnan viszont a folyadék magasabb partialis concentratiojá­­nak megfelelőleg a vérből isotoniás só­ oldat lép ki, míg a con­centrates különbség kiegyenlítődik, a­mely időponttól kezdve a vércapillarisokból további resorptio nem történik. Miután a pleurák gyuladásakor a felszívódásnál fontos szerepet játszó nyirokutak és szájdák részben elpusztulnak, részben gyuladásos termékekkel betemetnek s ezen okokból phyologiai rendelteté­süknek nem lesznek képesek megfelelni, ily esetekben a fel­szívódás esetleges létrejötte csakis az osmosisból magyarázható. Az osmosisos theoria ellen azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy mihelyt a vér és a folyadék között az osmosisos egyen­súly helyreáll, nincs többé olyan mozgató agens, a­mely az exsudatumnak a capillarisokba való bevándorlásának indító okát képezhetné. Hogy miért vándorol mégis ilyen esetekben a folya­dék a capillarisok felé, arról Roth és Strauss szolgáltak helyes magyarázattal, a­mennyiben kimutatták, hogy az élő capillaris fal a fehérjéknek nehezebben átjárható, mint sóknak, és hogy ha a két folyadék molecularis concentratiója között különbség van, a hártyán keresztül úgy egyenlítődnek ki a folyadékok, hogy az áramlás a kevésbbé concentrálttól a magasabb concentrált felé történik, függetlenül a folyadékok partialis összetételétől. Ha azonban mindkét oldat molecularis concentratiója egyenlő, a folyadék arra felé fog áramlani, a­hol azon moleculák vannak feleslegben, a­melyekre nézve capillaris fal a többiekhez képest nehezebben átjárható. Ilyen moleculákkal bír a vér fehérjéje, a­melyre nézve a capillaris fal kevésbbé permeabilis, mint az exsu­datum fehérjéjére nézve. Az exsudatumok fehérjetartalma azonfelül kisebb, mint a vérsavóé. Senator kimutatta, hogy az exsudatumok 2'5—5°/o között váltakozó fehérjetartalmuk daczára kevesebb fehérjét tartalmaznak, mint a vérsavó, a­melynek fehérjetartalma Hammarsten szerint 8'50/o. Bár Dreser kimutatta azt, hogy a vér fehérjetartalma annak molecularis concentratioját csak kevéssé változtatja meg, mert az összes fehérjék kicsapása után a fagy­pont 0'1° С­-sal emelkedik, mégis Róth-tal együtt fel kell vennünk azt, hogy az osmosisos egyensúlynak a vízkiegyenlítődés által való bekövetkezése után, a vér nagyobb fehérjetartalma szolgál okul arra nézve, hogy a vízáramlás a folyadéktól a capillarisok felé történjék s ily módon jön létre az exsudatumok felszívódása. Fel lehetne még azon érvet is hozni, hogy az exsudatumok­­ban levő feh­érjemoleculák a vérben levőknél kisebbek s e miatt nincs akkora befolyásuk a fagypontra, mint a vérben levőknek. Ezzel szemben hangsúlyozandó Senator véleménye, hogy az exsu­datumok fehérjéi a vérplasma fehérjéjével azonosak, a­mely ered­ményre Blum is jutott a jódmeghatározás segélyével. A fent ismertetett okoskodásból azon gyakorlati következ­tetést vonhatjuk le, hogy valamely mellkasi folyadék csak akkor szívódik fel, ha a molecularis concentratioja kisebb vagy közel egyenlő a vérével. Mert csak ilyen esetekben remélhetjük azt, hogy a vérnek vizet magához vonzó ereje a folyadék felszívódását fogja eredményezni, minden beavatkozás nélkül. Rothschild, Noorden tanár klinikáján, 12 esetben vizsgálta a

Next