Orvosi Hetilap, 1905. június (49. évfolyam, 23-26. szám)
1905-06-04 / 23. szám
407 ORVOSI HETILAP 1905. 23. sz. következtében. Feltéve, hogy a rákbetegség, ha a beteg nem gyógykezelteti magát, áldozatát körülbelül 3 esztendő alatt öli meg, az egy évben a rákbetegség következtében elhalt betegek az összes rákosoknak egy harmadát képezik. Igaz, hogy ezen halálozási táblázatok diagnosisai nem kórbonczolaton alapulnak és valószínűleg meglehetősen sok téves adatot tartalmaznak, de egészen figyelmen kívül ezen adatot mégsem hagyhatjuk, mert ez is a mellett szól, hogy a bejelentett 3488 rákbeteg csak egy részét képezi annak a sok embernek, aki évenként a rákbetegségnek áldozatul esik. Ugyanez áll más országok rákstatistikájáról is. II. Rákos betegeinknek ezen nagy száma minden irányban fel kell hogy keltse érdeklődésünket és tevékenységünket s a midőn ez iránt még meg fogom tenni részletes előterjesztésemet, ma elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozom, hogy milyen eredményt tudunk ma a rákbetegség sebészeti, operatív gyógykezelésével elérni. Erre a kérdésre a választ a vezetésem alatt álló klinika anyaga fogja megadni. Mindazon rákos beteghez, akiket a klinikán az 1897. szeptember 1 .-től 1901. szept. 1.-ig terjedő 4 év alatt operáltunk, 1904. január havában kérdőíveket küldtünk, amelyek a következő kérdéseket tartalmazták : 1. Hogyan érzi magát jelenleg? 2. Keletkezett-e az operált helyen újabb daganat vagy fekély és ha igen, mikor ? 3. Keletkezett-e az operativ óta teste valamely más részén daganat vagy fekély ? 4. Operálták-e azóta, hogy a klinikát elhagyta? Ha igen, hol és mikor ? A nevezett időszak alatt a klinikán 226 rákos beteget operáltunk. Ezek közül 175 betegnek a műtét utáni sorsa ismeretes, 51 betegről pedig semmiféle felvilágosítást sem kaptunk. A beszerzett anyag feldolgozásakor a következő elvek szerint jártunk el: A) Az eddigi sebészeti statistikák legnagyobb része azt a rákos beteget tekinti gyógyultnak, aki a műtét után 3 évvel nem kapott recidivát. Hogy eredményeinket az eddigi sebészeti statistikákkal összemérhessük, egyik számításunk alapjául a 3 évi recidivamentességet vettük. B) Újabban egyes statistikák gyógyultnak azt a rákos beteget tekintik, aki 5 évvel a műtét után nem kapott recidivát. Hogy eredményeinket ezen újabb statistikákkal is összemérhessük, egy második számításnak alapjául az 5 évi recidivamentességet vettük. C) Ezen újabb statistikák a gyógyulási százalék kiszámításánál az operált rákbetegek számából levonják: 1. azokat, akik a műtét után közvetlenül ú. n. operatív halállal haltak meg, például sepsisben, nyelési pneumoniában stb.; 2. azokat, akik a műtét után meggyógyultak, de időközben más betegség, ú. n. intercurrens betegség következtében haltak meg; 3. azokat, akikről nem sikerült semmi adatot sem beszerezni. Azonban én ezt a számítást nem tartom eléggé szigorúnak, mert 1. az a beteg, aki a műtéttel összefüggő halállal, például pneumoniában vagy sepsisben halt meg, bár nem közvetlenül, de közvetve mégis csak a rák folytán vesztette el életét, mert a műtétet a rákbetegség tette szükségessé. Mivel pedig tanulmányunknak az a czélja, hogy megtudjuk, vájjon a sebészet mai eszközeivel hány rákos beteget vagyunk képesek életben tartani, azért szigorúan számon kell vennünk mindazon rákos betegeket, akiket operatívval életben tartani nem tudtunk. 2. Azon betegek közül, akik a műtét után gyógyultan hagyták el a klinikát s akikről az a jelentés érkezett, hogy 3 vagy 5 éven belül otthon, más, úgynevezett intercurrens betegségben haltak meg, többen bizonyára mégis csak a rákbetegségnek lettek áldozatai. Ezen intercurrens betegségek — pneumonia, pleuritis, peritonitis stb. — egy jelentékeny része valószínűleg tüdő-, mellhártya-, vagy hashártyarák volt, a mely fellépett a nélkül, hogy a műtét után az elsődleges rák helyén recidiva fejlődött volna és a mely bonczolás hiján megállapítva nem lett. 3. Azon betegek közül, a kiknek a műtét utáni sorsa ismeretes, a műtétet követő 3, illetőleg 5 év alatt 53'4° o illetőleg 68'70n/o a rákbetegség következtében halt meg. Valószínű tehát, hogy azok közül, akiktől válasz nem érkezett, legalább is ugyanannyi halt meg rákban. De feltehető, hogy többektől épen azért nem érkezett semmi válasz, mert időközben otthonuktól távol valamely kórházban haltak meg a rák következményeiben. 4. Mindezekhez még hozzá kell vennünk azt, hogy az 5 évi recidivamentesség nem jelenti azt, hogy a beteg egészen bizonyosan és teljesen kigyógyult a rákjából, mert egyszer-másszor 8—15 év múlva is fellép még helybeli recidiva. Ha már most az 1—3. pontban összefoglalt okoknál fogva mindazon eseteket, amelyeket némelyek a gyógyulási arányszám kiszámítása előtt az operáltak számából levonnak, mi nem vonjuk le, akkor mindenesetre egynéhány olyan halált írunk a rákbetegség rovására, amely attól függetlenül jött létre. De mivel a 3 5 esztendő múlva még recidivamentes betegek közül, akiket a statistika gyógyultaknak tekint, egyik-másik később mégis csak a rák következtében hal meg, azt a hibát, amely ezáltal számításunkba becsúszik, korrigálni fogja azon egynéhány más haláleset, a mely a rákbetegségtől független s a melyet mégis annak a rovására irtunk. Elég okunk van reá, hogy a rákbetegség gyógyíthatóságával szemben a legskeptikusabb álláspontra helyezkedjünk. A gyógyulási arányszám kiszámításakor tehát a legszigorúbban kell eljárnunk. Mindazonáltal, hogy eredményeinket mindkét számítási mód adataival összehasonlíthassuk, azokat mindkét módszer szerint számítottuk ki s mindkét adatot közöljük ; 5. azon eseteket, amelyek recidiv rákokkal jöttek hozzánk, elválasztottuk azoktól, amelyeket először mi operáltunk. Ezen recidiv rákokról külön statistikát közlünk. 6. Anyagunk megítélésekor még azt kell szemügyre vennünk, hogy e statistikába csak a klinika betegeit vettem fel, akikről a klinika évkönyvei rendes kimutatást hoznak, amely anyag tehát nyilvános ellenőrzés alatt áll. 7. Eredményeink megítélésekor figyelembe veendő még, hogy rákos klinikai betegeink többnyire már régen fennálló, nagyon elhanyagolt rákokkal jönnek a klinikára. Csak az olyan beteget utasítjuk vissza, a kinél már semmi kilátás sem lehet reá, hogy a rákot még sikerül kimetszeni, vagy a kinél más ellenjavalatok — cachexia, nagyon magas kor stb. — miatt állunk el a műtéttől. 8. Anyagunk, az operateurt tekintve, nem egyöntetű. A statistikai anyagba fel vannak véve az általam operált esetek ép úgy, mint a tanársegédek és a műtőnövendékek által operáltak. Az elvek, amelyek szerint ezen betegek valamennyien megoperáltatnak, ugyanazok ugyan, de mivel az olyan statistika, amely csupán egy műtő által operált eseteket tartalmaz, mégis más megítélés alá esik, e tényt itt ki kell emelnem. III. Az elvek, amelyek szerint anyagunkat gyógykezeltük, a következők: 1. Ha gyanú forog fenn, hogy valamely daganat vagy sekély rákos, de ezt makroskopikus vizsgálattal eldönteni nem lehet, akkor a rendelkezésünkre álló eszközökkel, szöveti vizsgálattal stb. a diagnosist lehetőleg rövid idő alatt tisztázzuk. 2. Ha rák kórisme biztos, akkor az egyedül megbízható gyógyító eljárás, amelynél valószínűséggel számíthatunk reá, hogy a rákbeteget meggyógyítjuk, a rákos daganat teljes kimetszése. 3. Az első rákos gócz többnyire elég gyorsan növekszik és a nyirokerek útján eléggé gyorsan átterjed a szomszéd nyirokcsomókra s azokat befertőzi. Az első rákos góczot tehát minél hamarább ki kell metszeni. Minél későbben operálunk, annál nagyobb az első gócz, annál nagyobb az anyagveszteség, amely kimetszése után visszamarad s amelyet pótolni kell, annál bizonyosabb, hogy a szomszéd nyirokcsomók is be vannak már fertőzve, sőt lehetséges, hogy a rák már azokon is túlterjedt és más szervekben is képezett áttéti gócokat. Mihelyt tehát a rákbetegséget felismertük, azonnal hozzálátunk a műtéthez. Minden egyes nap, amely halogatással telik el, a betegre nézve veszélyeket rejt magában. 4. Az első rákos gócot úgy távolítjuk el, hogy ebből semmi sem maradjon a szervezetben. A kosmetikai konzervatív szempontú