Orvosi Hetilap, 1908. március (52. évfolyam, 9-13. szám)
1908-03-01 / 9. szám
140 ORVOSI HETILAP 1908. 9. sz. rohama volt volna. Fel kell tehát a jelen esetekben vennem, hogy a látszólagos kora tavaszi fertőzés tulajdonképen őszi fertőzés volt. Az ilyen latens fertőzések mai ismereteink mellett épen úgy, mint a maláriarecidivák, könnyen magyarázhatók és sokban hasonlítanak ama jelenségekhez, mint a minőket az áttelelő culexekben észlelt Schaudinn a verebek halteridium fertőzésekor. A szúnyogokban is elszunnyad az őszi fertőzés és csak tavaszszal tör ki újra, az emberben is. Csakhogy a szúnyog változó hőmértékű állat, az ember pedig nem ! És mégis fel kell vennünk, hogy az égalji és évszaki viszonyok az emberben is befolyásolják a plasmodium fejlődését és pedig talán sokkal inkább, mintsem azt eddig tekintetbe vettük. Erre mutat pl. az is, hogy a maláriarecidivák tavaszszal jelentkeznek leginkább, továbbá az is, hogy a légváltozás a malária egyik legértékesebb gyógyszere! A kora tavaszi maláriák értelmezésekor gondolnunk kell tehát ilyen latens esetekre is. Közlés a k. m. t.egyetem II. sz. sebészeti klinikumáról. (Igazgató: Réczey Imre, udvari tanácsos, egyet. tanár.) A hyphomycosis pedis kórképe. Irta: Verebéti Tibor dr., klinikai tanársegéd. (Vége.) A legelső említést a láb ilyetén megbetegedéséről Kämpfer munkájában találjuk, a ki 1712-ben „Perical“ néven ir le egy Indiában endemiás bajt, a melynek fogalma azonban nála, épen úgy, mint követőinél is, egybeolvad az elephantiasis, a morbus tuberculosus pedis, hypertrophia pedis és ulcus grave cruris kórformáival. Az elsők, kik mint önálló megbetegedést említik, angol gyarmatorvosok Madrasból, Madurából fölük ered megjelölése : „Madura-láb“ is, annak bizonyítására, hogy Madura, Keletindia egy déli kormányzósága a baj fölészke. Ballingal 1855-ben már jó leírást közöl róla s annak a gyanújának ad kifejezést, hogy a betegséget fertőzés okozza. Ezen feltevésből kiindulva tanulmányozza a kérdést Carter, aki 1861 ben csakugyan talál a megtámadott szövetekben egy myceliumot, sclerotiumokat alkotó mikroorganismust, amelyet Berkeley utóbb az ő nevéről Chionyphe Carteri-nek nevezett el. Munkája nagy vitára adott alkalmat az érdekelt gyarmatorvosok körében : voltak, akik ezt a chionyphet elfajult szövettörmeléknek minősítették s minden élősdit tagadtak, mások elismerték ugyan a szemcsék gombatermészetét, de azt mondták, hogy ez csak másodlagosan, mint saprophyta telepszik meg az egyéb okból elhalt, elpusztult szövetekben, s a kórkép lezajlására semmiképen sem foly be, vagy azt legfeljebb többé-kevésbé módosítja, súlyosbítja. Mindezekkel szemben Carter felvéve a keztyüt, 1874-ben terjedelmes monographiát szentel a tárgynak, klasszikus klinikai és aetiológiai képet adva a bajnak, melynek megjelölésére a mycetoma nevet ajánlja. India egyes vidékein valósággal endemiás góczokban (Malabar-partok, Pondicherry, Karikai, Madura, Kaddapa, Katjawar) támad a benszülötteken e baj. A klinikai lefolyást magát így vázolja: a többnyire mezítlábas benszülöttek lábán csekély sérülések kapcsán, amelyekre a puszták homokjában elég alkalom nyílik — hiszen erre irányult vizsgálatok efféle talpkörben valóságos gyűjteményt írtak le ásványi és növényi alkotórészekből —, tehát ilyen csekély sérülések kapcsán a bőralatti kötőszövetben, a lábháton, a lábszélen vagy az ujjak közt, kicsiny, kemény, fájdalmatlan, mozgatható dudorok támadnak, amelyek lassú s állandó növésnek indulnak ; mozgékonyságuk idővel elvész, a láb csontos vázával összenőnek, érzékenyek lesznek, miközben a láb egészében duzzadni, vastagodni kezd. A bőrben újabb göbök támadnak, amelyeknek története hasonló; a régi göbök felett végre elvékonyodik, áttör a bőr s az eredetileg zárt dudorok helyén kisebb-nagyobb őrjáratok nyílnak meg. Minthogy a baj az általános érzést alig befolyásolja, spontán fájdalmakkal alig jár, többnyire csak ily előrehaladt állapotban kerülnek a betegek az orvos szeme elé. A láb, kivált az ujjak és a bokák közé eső rész erősen, csaknem gömbszerísen puffadt; a lábujjak kicsinysége, normális volta, s a tartós inactivitástól sorvadt lábszár vékonysága éles ellentétben áll az alaktalanságig duzzadt lábbal. Az ujjak széttoltak, irányukat vesztették, a levegőben lógnak ; a talp homorúsága eltűnt, a lábhát legömbölyített, a lábszélek eltűntek. A duzzadás egyenletesen kiterjed az egész lábra, a mely mindenütt tömött s erősebb nyomáskor behorpad, mint valamely vékony fémlemez; színe kékesvörös, szederjes. A bőrt vagy kisebb kékes, vékony hámmal fedett, olykor tízszúrásnyi nyílással bíró, vagy nagyobb, akár diónyi tömött, esetleg közepükön lágyult, avagy tojásnyialmányi, lágy, tágan feltört, túllógó, kibuggyanó, öblös szélű, kráterszerűen fekélyes dudorok teszik egyenetlenné, amelyekből híg, bűzös, vörhenyes savó ömlik. A sipolyokból ömlő savóban kisebb-nagyobb szemcsék úszkálnak, melyeknek színe szerint a mycetomának 2 alaptypusát különbözteti meg Carter: a fehér fajt (pale or ochroid variety) puha, sima szemcséivel, a malacotiákkal, s a fekete fajt (black or melanotic variety) a tömött, szederszerít, fekete szemcsékkel, sclerotiákkal. Ehhez a klinikai képhez alig tett valamit az újabb vizsgálók sora. Kiszélesedtek a földrajzi elterjedés határai, amennyiben kiderült, hogy a forró földöv egyéb tájain is vannak endemiás góczok, így Algírban, Tunisban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, s hogy sporadikusan e földöv valamennyi vidékén megtalálható. A mérsékelt földöv alatt, Európában azonban csakis két eset ismeretes, és pedig az egyik 1888 ban Paduából Bassini, a másik 1906-ban Parisból Reynier leírásában; ezekhez csatlakozik az itt bemutatott két eset Magyarország két különböző vidékéről, jeléül annak, hogy a kórokozó csíra valamely ubiquitaer élősdi, melynek azonban az éghajlati viszonyok szabják meg fertőzési feltételeit. Némileg módosultak a klinikai kép vonásai is, amennyiben leírtak a lábszárra kiterjedő eseteket, valamint hasonló elváltozást a kézen s egyszer a hason is; az egyik esetben mélyebbek, számosabbak voltak a sipolyok, a másikban kifejezettebbek a fedett vagy fekélyes, kráteres daganatok ; az egyikben az egész folyamat inkább körülírt maradt, a másikban diffus, az egész lábra kiterjedt; az egyikben csak a lágyrészek betegek, a másikban a csontok kisebb-nagyobb része is megtámadott. A lényeg azonban mindenütt ugyanaz: csekély trauma mint megindító ok, rendkívül lassan, de egyre progrediáló s előhaladásában szöveti határt nem ismerő szövetszaporodás, amely fistulás szétesésre és perifistulás heges-sarjas túltengésre vezet. A járatokból kiürülő genyes savó tartalmazza a kórképre jellemző szemcséket, az egyetlen diagnostikai tényezőt, amely útbaigazít: a glimekór, lepra, idült pyogen fertőzések s bizonyos trophoneurosisok hasonló klinikai képével szemben. Ezeknek a szemcséknek miben volta az, ami Carter után is vitás maradt mai napig, amely vitában két kérdés járt mindenkor karöltve: mi a viszony a fekete és fehér varietás szemcséi közt ? s hová tartoznak a megfelelő mikroorganismusok ? Carter maga vizsgálatai folyamán háromféle szemcsét talált a különböző készítményekben: feketéket, fehéreket és teljesen attűnőket,a színteleneket — mint ő mondja, halikraszerűeket; felvette, hogy az eredeti szemcse, tehát az eredeti gombafaj a fekete varietás, ebből fejlődik elfajulás, bizonyos tulajdonságainak elvesztése útján a jellegző fehér faj, míg a halikraszerű szemcse az elöregedő fehéreknek hyalin elfajulási terméke. Említett monographiájában általában „fungus“-nak mondja a talált egységes mikroorganismust. 1886-ban megjelent közleményében azonban kiemeli a nagy hasonlatosságot az ő chionyphéje s a sugárgomba közt s felveszi, hogy a chionyphe valamelyes actinomyces-válfaj. Kanthack 1892-ben megerősíti ezt az egységes felfogást, s elfogadja a sugárgombákhoz való beosztását is, de a fejlődést illetőleg ellenkező véleményen van ; szerinte az eredeti, még ki nem alakult, nem differencziált, protoplasmás alak a hyalin halikraszerű szemcse; ebből lesz megöregedésekor, kifejlődésekor a jellegzetes fehér, míg a fekete az utóbbinak elfajulási terméke. Ezen felfogást látszott bizonyítani Hewlett azon észlelése, hogy ő egyazon esetben látott átmeneteket a háromféle szemcse közt. Ezzel a mikroorganismus egységes természetes actinomyces volta beigazoltunk látszott. Ezzel szemben Bassini már 1888-ban az ő feketeszemcséi esetében a szemcsék pontos mikroskopi vizsgálatából arra a meggyőződésre jutott, hogy a fekete faj nem actinomyces, hanem valamely ascomyceta, amely az aspergillus, penecillium és mucor fajokkal van vonatkozásban. Viszont egy fehérszemcsés esetben