Orvosi Hetilap, 1908. augusztus (52. évfolyam, 31-35. szám)

1908-08-02 / 31. szám

1908. 31. sz. ORVOSI HETILAP­ ­ása után továbboltást végeztünk, akkor ugyanannyi idő múltával jelentkezett a veszettség, mint azokon az állatokon, a­melyeket a nyíllak elhullása után oltottunk volt be. Ez a tapasztalat azonban arra a gyakorlatilag igen fontos kérdésre is adalékul szolgál, hogy a n -Veszettségre■ gyanús állat a jellemzetes tünetek jelentkezése előtt mennyi idővel ragályozh­at már ? Ez a kérdés a legújabb tapasztalatok szerint mind nagyobb és nagyobb fontosságot kezd nyerni és nagy gondot okoz a veszett­ség kórtanában jártas szakembernek is, hogy adott esetben, ha valakit a legkisebb gyanús jelt sem mutató kutya harapott meg, ajánlja-e a veszettségellenes védőoltást? Emberekre vonatkozó ragályozások és kísérletes tapasztalatok is vannak már, a­melyek arról tanúskodnak, hogy például a kutya a veszettségre jellemzetes tünetek jelentkezése előtt már jóval előbb ragályozhat. Igen tanul­ságos ebből a szempontból Pampoulois következő észlelete. Egy asszonyt megharapott egy kutya, a­melyen semmi gyanús jel sem látszott. Nyolcz nappal a harapás után kiütött a kutyán a veszett­ség. Az asszony azonban nem akarta magát a védőoltásnak alá­vetni, azt gondolván, hogy akkor még nem fertőzhetett a kutya nyála, azonban 69 nappal az elszenvedett harapás után kiütött rajta a veszettség, mely két napra rá meg is ölte. Ebben az eset­ben tehát a kutya a veszettség nyilvánvaló jeleinek a jelentkezése előtt nyolcz nappal már ragályozott. Halállal végződött veszettség esetét észlelte Remsinger is oly emberen, a­kit székelése alkalmával egészségesnek látszó kutya a végbélnyílásán megnyalt.­ Halállal végződött a ragályozás Pace esetében is egy 47 éves emberben, a­kinek az orrszárnyát nyalogatta meg saját ölebecskéje, mely 6­ nappal azután pusztult el veszettségben. Ezen az emberen 31 napi lappangás után ütött ki a veszettség és a 6. nap halt bele. Szomorú tanulság van a Koppitz észleletében is . Egy egész­ségesnek látszó kutya megharap 4 gyermeket. A tulajdonosa e­miatt odaadta a kutyát a kutyapeezérnek, hogy bunkozza le. Ez a kutya 9 km.-nyi utat tett a harapás után a nélkül, hogy valamelyes gyanús tünetet mutatott volna. Kérdésessé vált: vájjon szükséges-e a gyermekek védőoltása ? Ezért azután az állatorvossal is meg­vizsgáltatták a kutyát. Az állatorvos azon az alapon, hogy abban a helységben már 5 hónap, óta veszettségi eset nem fordult elő s így nem lehetett (!) alkalom arra, hogy ez a kutya veszett állat­marást szenvedjen, látva, hogy semmi gyanús tünet nincs, úgy magyarázta a harapást, hogy ez a kutya bizonyára természeténél fogva harapós volt, lebunkóztatta az állatot s nem tartotta szüksé­gesnek a gyermekek védőoltását. Azonban az egyik gyermeken ki­ütött 44 napi lappangás után a veszettség, mely másnapra meg is ölte a leánykát. Erre az esetre az a megjegyzésem, hogy nagy hibát követett el az állatorvos, egyfelől azért, hogy nem figyelte meg ezt a kutyát hosszasabban, másfelől azért mert ha már le­bunkóztatta, legalább Negri-féle testecskékre vizsgálta volna meg a kutya agyát, mivel akkor, mikor ez az eset előfordult (1905 május), már ismeretesek voltak ezek a testecskék, a­melyek kórjelzési szempontból igen jól értékesíthetők, s akkor szükségesnek véle­ményezte volna a védőoltást. Tanulságos Zagarino észlelete is. Egy kutyáról tesz említést, a­melyen kiütött a veszettség, mert egy másik kutya harapta volt meg, a­melyen csak 13 nappal később jelentkeztek a veszettség tünetei. Az itt említett természetes ragályozási esetek mellett kísér­letes vizsgálódásokkal szerzett tapasztalatok is ismeretesek az irodalomból, így Roux és Nocard kísérleteiből tudjuk, hogy a­ kutya nyála a veszettség első tüneteinek a jelentkezése előtt­i nappal ragályozhat már, sőt Rabieaux szerint a kutya állalatti nyálmirigye már olyankor is tartalmazza a ragályt, a­mikor a nyúltagy és a nagyagy még nem. Nicolas kísérletei szerint szembe történt ragá­lyozáskor a nyál nyúlnál 2, kutyánál 5, kecskénél 6 nappal az első tünetek jelentkezése előtt már tartalmaz ragályt, ha ellenben bőr alá, vagy izomzat közé történt az oltás, akkor kecskénél 3, kutyánál 4 nappal előbb mutatható ki a ragály a nyálban. Alapos kísérletes tanulmány tárgyává tették ezt a kérdést újabban Remsinger, Nitsch és Bertarelli. Remiinger egyik kísérleti sorozatában azt kutatta, hogy ha a megállapodott ragályt agyburok alá oltja, mikor­­ Galbiati közléséből, a­hol erre hivatkozás történik, nem tud­ható meg, hogy ezen a kutyán mennyi idővel azután ütött ki a veszettség, lesz a nyúltagy fertőzőképes. Ezért a beoltott nyulak közül az oltás utáni naptól kezdve naponként egyet-egyet leölt és a nyúlt­­agyából továbboltást végzett nyúlba. Ezek a kísérletek azt mutatták, hogy az oltás után 24—48 óra múlva nem ragályozó még a nyúltagy, de a 3. naptól kezdve mindig az. Ugyancsak Remsinger egy második kísérleti sorozatában azt kereste, hogy mely időtől kezdve ragályozó az olyan ember és állat agya, a­kit, illetőleg a melyet veszett kutya harapott meg ? Ezért aztán nyulakat és tengeri­­malaczokat oltott megállapodott ragálylyal bőr alá, vagy pedig izom­­zatba. Itt is naponként leölt egy-egy állatot és a nyúltagyából továbboltott nyulakat. Ezekből a kísérletekből arra az eredményre jutott, hogy az állat halála előtt 11—12 nappal már ragályozó az agy. Véleményem szerint a természetes viszonyoknak inkább az olyan kísérleti berendezés felelt volna meg, ha kóbor ragálylyal dolgozott volna Remsinger, nem pedig megállapodott ragálylyal. Ily irányú kísérleteket, mint Remsinger, Nitsch is végzett és arra a következtetésre jutott, hogy az agykéreg az oltás után egy nappal már tud fertőzni. A­mi végül Bertarelli kísérleteit illeti, azokról a következőkben emlékezhetem meg. Bertarelli kutyák nervus ischiadicusába fecskendezte részint a kóbor, részint a meg­állapodott ragályt és azt találta, hogy mindkét ragálynál az Ammon­­szarv 4 nappal a veszettség első tüneteinek a jelentkezése előtt már ragályozó. Mindezekből azt a végső tanulságot vonhatjuk le, hogy a kutya harapása a veszettségre jellemzetes tünetek jelentkezése előtt 6, 8, sőt 13 nappal is már veszedelmes. * * * (Vége következik.) Esetek a gyakorlatból. Közli: Szabó József dr., a fogászati műtéttan egyetemi magántanára. Az alább következő néhány esetről nemcsak azért tartom helyénvalónak közlést tenni, mert talán bizonyos tekintetből úgy a gyakorlóorvosnak, mint különösen a szájbántalmakkal behatóbban foglalkozó kartársaimnak tanulsággal szolgálhat, de főképen azért, hogy felhívjam a figyelmet a szájban levő és a száj szerveire be­ható olyan tényezőkre, melyek adott esetben csakugyan betegségek okai lehetnek, de a­melyek oly jelentéktelenek, oly igénytelenek és oly kevéssé szembetűnők, hogy épen ezért teljesen elhanyagol­tatnak. Valóban ideje volna, hogy az egymástól annyira elszakadt egyes különleges szakmák művelői és az általános gyakorlatot foly­tató orvosok újra minél több érintkezőpontot találjanak. Csak így lenne remélhető, hogy egyrészt a gyakorlóorvos megismerkedjék jól kidolgozott olyan részletekkel, melyek talán épen a betegségek aetrológiájáról való tudást bővítenék és másrészt, hogy a valamely különleges szakmát művelő túlságosan egyoldalúvá ne váljék. Az utóbbi jelenséget tapasztalom különösen azokon, a­kik a szájjal, illetve a fogbetegségekkel foglalkoznak. Túlságosan kevéssé orvo­sok, mintha egy-két évi fogászati gyakorlatuk után tisztán mecha­nikus ténykedésre szorítva, orvosi gondolkodásuk nemcsak nem fejlődnék, hanem a szerzettek is el­halványodva, lassan feledésbe merülnének. Az általános gyakorlatot folytató orvos pedig sokszor nincs tájékozva olyan tényekről, melyek tudása esetén esetleg causális therápiát követhetne, és így magának megnyugvást, betegeinek pedig biztos gyógyulást szerezhetne. Be kell vallanom, hogy a szájbántalmak diagnostikájáról megbízható és rendszeres alakba öntött, tudományos alapon nyugvó útmutatónk nincsen, bizonyos tudások szanaszét vannak lefektetve sebészi, belorvostani, bőrorvostani, stomatológiai (ugyan kevéssé stomatológiai, inkább fogászati) szaklapokban, tankönyvekben, úgy hogy a gyakorlóorvos egyesegyedül saját orvosi gondolkodására van utalva, és e szaklapok, tankönyvek stb. is inkább és kiter­jedtebben foglalkoznak a therapiával, mint például a differentiális diagnostikával. Pedig épen az utóbbi az, melyben vezetőre, út­mutatásra volna szüksége. Ezek a gondolatok támadnak fel bennem, a­mikor gyakorla­tomból a fentiek igazolására néhány példát ideiktatok. Az ide tar­tozó eseteim egyikét német nyelven 1903-ban Ein Beitrag zur 573

Next