Orvosi Hetilap, 1909. július (53. évfolyam, 27-30. szám)

1909-07-04 / 27. szám

480­ ORVOSI HETILAP 1909. 27. sz. jönnek számba, melyek alapján a Mikulicz-féle sejtek a bántalmat előidéző mikroorganismus okozta sejtdegeneratio eredményének tekintendők. Az e sejtekben tömegesen előforduló rhinoscleroma­­bacillus nyálkát produkálva, a sejtet, melybe bele jutott, nyálkával telt hólyaggá alakítja, míg a sejt magja, többnyire zsugorodott, pyknotikus állapotban a sejtmembranához szorítva, excentrikusan fekszik. Kevésbé előrehaladott nyálkás degenerátiókor a Mikulicz­­sejtben még finom reczeszerű structúra is felismerhető, a­mely sajátságos módon gyakran metachromasiás festődést mutat. Míg azonban Marschalkó és a dolgozatával egyidejű többi vizsgálat szerint e sejtek a fix kötőszöveti sejtek elváltozásának termékei, addig újabban, főleg Schridde vizsgálatai értelmé­ben, leszármazásuk helyesebben a plasmasejtekre vezethető vissza. Schridde szerint határozottan észlelhetők átmeneti alakok a két oly különböző sejttípus között, a­mi beigazolná gene­tikus összefüggésüket. Keletkezésük részben a baktériumoknak plasmasejtekbe történő bevándorlása és ott, helyben eredményezett nyálka-productiója által magyarázódnék, másrészt a scleroma bacillus toxikus távolhatásának volna tulajdonítható. Ez tisztázná azon joggal fennakadást okozó leletet, hogy egészen bacillusmentes nagyobb területen is sűrűn egymás mellett álló Mikulicz-sejteket találhatunk. Az összes szerzők megegyeznek abban, hogy a scleroma­­bacillusok a Mikulicz-sejteken kívül, szabadon a szövethézagokban és nyirokpályákban is előfordulnak ugyan, de semmiféle más sejt­ben, nevezetesen leukocytákban ki nem mutathatók. A szabadon látható sejtek Marschalkó szerint nagyobbára a nyálkásan degene­­rált sejtek megpukkadása után kerülnek a szövetekbe. A plasmasejtek tömegein és a specifikus jellegű Mikulisz­­sejteken kívül, még egy­­körülmény hívta fel már régebben a vizs­gálók figyelmét, s ez a hyalinsejtek és rögök előfordulása. Pelli­­zari óta, a­ki elsőnek írt le hyalin, illetve colloid degeneratiót a scleromás szövet sejtjeiben, ugyanezt a vizsgálók hosszú sora is észlelte és leírta, de míg eleinte szinte specifikus jelentőségűnek tartották, újab­ban főleg nyálkahártyáknak " más természetű lobos bántalmaiban is észlelték. Előfordulásuk szerint meg kell különböztetnünk a szabadon fekvő, többnyire kerek, golyószerű képleteket, melyek gyakran többed magukkal láthatók, azoktól a­melyek intracellulárisan fekszenek, néha az illető sejt testének legnagyobb részét elfoglalva s a sejt­­magvat excentrikus helyzetbe szorítva. Egyes sejtekben viszont számos apróbb rög, illetve szemcse látható. Mindezek homogének, szerkezet nélküliek s különböző festékekkel igen intenzive festh­etők, legczélszerűbben a Weigert-féle fibrin festési eljárással. Schridde gondos vizsgálatai kimutatták, hogy e hyalin sejtek és golyók a plasmasejtekkel állanak genetikus összefüggésben. Bizonyítja ezt először is feltűnő perivascularis elhelyeződésük, vala­mint főleg azon átmeneti alakok, melyeket mint apró hyalinszemcsé­­ket, granulatiókat tartalmazó plasmasejteket észlelhetni. A plasma­sejtek hyalinná lett granulatiói összefolynak egy nagyobb koronggá, elfoglalva idővel a sejt egész terjedelmét, míg végül a sejt elpusztu­lásával visszamarad a felszabadult hyalingolyó. Saját szövettani vizsgálatainkban a sclerománál előforduló jellegzetes sejtes alakelemek tanulmányozása a Schridde-féle észle­lések helyességéről győzött meg. Főleg a Mikulicz-féle sejtekre vonatkozólag volt alkalmunk nagy számmal látni olyan átmeneti alakokat, a­melyek e sejteknek plasmasejtekből való keletkezését tanúsítják. Figyelmünket nagyobb mértékben még a scleromás sarjszövet stromájára is fordítottuk, a­melynek vizsgálatát a legtöbb szerző elhanyagolja, noha e stroma minősége adja vizsgálataink szerint éppen a sarjszövet gyakran porczkemény voltának magyarázatát s igazolja annak elnevezését is (scleroma). Míg a friss sarjszövetrészletek inkább csak reczeszerű, vékony, finom kötőszöveti rostoktól áthatoltak, a­melyek van Giesen szerint halványrózsás színnel festődnek, addig idősebb granulatiókban jóval szélesebb, durva rostokat és kötegeket láthatunk, melyek néha homogének, hyalinosak is és van Gieson­nal intenzív pirosra színeződnek. A collagen közti szövet keletkezése és jelentősége minden kétségen felül másodlagosnak tekinthető. Míg az egész friss granulatiók lágyak,­ szinte velősek s ennek megfelelően jóformán csak gömb- és plasmasejtekből állanak, addig az idősebb sarjadzá­­sokban, a­melyek tömegesebben tartalmazzák a Mikulicz-féle sejte­ket is, megtaláljuk a kötőszövet h­eges, callosus hypertrophiáját. Megjegyzendő azonban, hogy a legsűrűbb plasmasejtes infiltratum­­ban is van azért egy, habár ritka reczéjű, collagén hálózat. Különösebb súlyt fektettünk a scleromás szövetnek rugalmas rost tartalmára, melyre vonatkozó irodalmi adatot egyedül Mar­­schalkó-nák találunk, a­ki röviden megjegyzi, hogy a rugalmas ros­tok általában erősen megszaporodottak, főleg a­ heges részletekben, a plasmomatosus területeken azonban erősen megritkultak, esetleg el is tűntek. Leleteink ezen állítást mindenben megerősítik. A rhinoscleroma szövettanának méltatása után áttérhetünk aetiologiájának tárgyalására. Miután a kórkép első leírói, névszerint Hebra és Kaposi, az elváltozásokat tévesen értelmezték és Mikulicz sem szolgált erre felvilágosítással, aetiologiai ismereteink csak Frisch-sei kezdődnek, a­ki 12 scleromás esetének vizsgálatakor a szövetben s főleg a Mikulicz-féle sejtekben megtalálta a jellegző scleromabacillust. Későbbi vizsgálók, nevezetesen Pallizari, Paltauf és Eisels­­berg, Dittrich és Babes kutatásai megerősítették Frisch bacilláris leletét; álláspontjuk azonban annak aetiológiai fontosságát és jelen­tőségét illetőleg lényegesen különbözött. Míg egyesek a Frisch-Шс bacillus kórnemző voltát és különálló, specifikus természetét be­­bizonyítottnak látták, addig mások az alak és cultúra tekintetében majdnem teljesen megegyező Friedländer-Ше pneumobacillussal azonosították, s végül egyesek, így nevezetesen újabb munkájában Paltaus is, hangoztatva a két baktériumfaj elég közeli rokonságát, azokat korántsem azonosítják, sőt között­ük még bizonyos állandó kulturális különbségeket is megállapítanak. A baktérium rhinoscleromatis (Frisch) aetiológiai jelentősége és bakteriológiai hovatartozása tehát az a kérdés, a­melyet e vizs­gálók ellentmondó nézetei végeredményben felvetnek, s e kérdés második része egyszersmind összeesik azzal, a­mely a nyálkát termelő és úgynevezett „tokos“ baktériumok (Kapselbacillon) rend­szerére vonatkozik. A bacillus mucosus capsulatus elnevezés, mely Fricke-től származik, a baktériumok egész csoportját illeti, a­melyeknek összetartozását számos állandó tulajdonság bizonyítja. Közös tok­­nemzőképességü­kön kívül jellemzi azokat a vaskos, polymorph pálczaalak, a spóraképzés és a mozgásképesség teljes hiánya, a Gram-negatív festődés s végül a táptalajokon való jellegzetes növe­kedés, dús, nyálkás felrakodások alakjában, gelatinán tenyészve, azt el nem folyósítják. E csoport főképviselője, a­mely egyúttal a legelterjedtebb baktériumok egyike, az úgynevezett bacillus pneumoniae Friedlän­der, a­melyet gyakran ismerhetünk fel tüdőbeli gyuladásos folya­matok előidézőjének, de a­mely ugyancsak különböző genyedéses folyamatok kórokozójaképpen is szerepelhet. Nem kevésbé gyakran fordul elő e mikroorganismus ártatlan saprophyta szerepében. További képviselői a csoportnak: a bacillus aerogenes lactis Escherich, mely főleg csecsemők bélsavából, vagy hólyaghurutosok vizeletéből tenyészthető ki; az orr bűzös hurutjának váladékában előforduló bacillus oraenae Abel; végül a bacillus rhinoscleroma­tis Frisch. Ezen baktériumok egymáshoz való viszonyának kérdését meg­oldani eleinte bakteriológiai alapon kísérelték meg, összehasonlítva a tokképző baktériumok válfajait, nevezetesen a pneumonia, oraena, rhinoscleroma és aerogenes lactis bacillusokat, táptalajokon való növekedésüket, biológiai meg vegyi tulajdonságaikat és pathogenitá­­sukat illetőleg. E viszonyokat Wilde és főleg Clairmont alapos munkái teljesen tisztázták. A különböző összetételű agar- (serum, glycerin stb.) táptalajo­kon a csoport összes tagjai igen dúsan növekednek. A telepek ferde agaron áttetsző, szürkés vagy sárgásfehér színűek, tükrözők és többnyire éles, hullámos szélűek; a szúrt csatornában hasonló, szürkés egynemű szalag alakjában fejlődnek. Nem állandó tulajdon­ságuk az egyes törzseknek a felületről való kiemelkedés, mely igen különböző lehet s éppen ilyen változó a consistentiájuk is, a mennyiben néha majdnem szétfolyók (a ferde ugaron csak vékony hártyát alkotva, a condensvízbe folynak le), máskor pedig annyira tömött összeállásúak, hogy platinkacscsal is nehezen kaparhatók le. Jellemzőbb a mikroskopos viselkedésük. Egyes törzsek homo­gén, kissé barnás árnyalatú központot mutatnak, világosabb peri­fériával, melyen legkívül kifejezetten látható szemcsézettséget

Next