Orvosi Hetilap, 1911. március (55. évfolyam, 10-13. szám)

1911-03-05 / 10. szám

152 ORVOSI HETILAP 1911. 10. sz. e) a bélből, illetőleg a choledochusból (ascendáló in­fectio) ; f) a máj által kiválasztott epe útján a hepaticuson ke­resztül (descendáló infectio), még­pedig vagy az enterohepa­­tikus keringés (vena portae) útján, vagy az arteria hepaticából, melynek véréből szintén kiválaszt a máj epét. Esetleg számba jöhet a vena hepaticákból származó vér is, mely retrofluxio útján kerül vissza a májba. Ez utóbbi lehetőség, habár kísérle­tileg bebizonyított, gyakorlatilag nem jó számba, a­mennyi­ben csak a vena portae és az arteria hepatica tökéletes el­záródásakor szerepel. Vizsgáljuk meg, hogy a számos elméleti lehetőség közül melyik szerepel a gyakorlatban. A direct fertőzés seb­zés útján elképzelhető ugyan, de legfeljebb mint ritkaság jöhet számba. A kötözéses, illetőleg a kezelés útján létrejött fertőzés már gyakoribb. Különösen gyakran szerepel úgy látszik a pyocyaneus­ bacillus, melyet két esetben sikerült kivarrt epehólyag tartalmából kitenyésztenem. Hogy milyen szerepet játszik az ilyen másodlagos fertőzés a gyógyulás hátráltatásában, arra nézve e két eset kapcsán nem tudok nyilatkozni. Az egyikben az epehólyagsipoly hat, a másikban tizenkét hét elteltével záródott, tehát nem igen tapasztaltunk hátrányos hatást. De ha virulens csírákat viszünk be a mű­­tétileg feltárt epetractusba, ascendáló folyamat révén esetleg cholangitis jöhet létre. Ebből következik, hogy epetractus­­sipolyos betegeinket a legszigorúbb asepsissel kötözzük. Ha drain vezeti le az epét, azt antiseptikus oldatot tartal­mazó edénybe helyezzük. Hasonló módon sebészi tisztaság­gal végezzük az esetleg szükséges másodlagos beavatkozá­sokat is, például kőeltávolítás, öblítés stb Hogy kóros, ille­tőleg mesterséges epebéltractus-sipoly útján az epetractus fertőzése létrejöhet, azt az állatkísérlet és a klinikai megfigyelés egyaránt bizonyítja (Radsiewski). Igaz, hogy szerencsére ilyenkor az epetractus fertőzése nem szükségképp következik be. Úgy látszik, hogy ehhez praedisponáló körülmény, pél­dául bélsár-, illetőleg epepangás szükséges. Az arteria cystica embóliája az epetractus pathologiájá­­ban mint aetiológai tényező a klinika, az állatkísérlet és a kór­­bonczolástan egybehangzó tapasztalatai szerint — nem tekintve J. Koch és Chiarolanza kellő alappal nem bíró kísérleteit és szövettani leleteit — nem szerepel. Talán a klinikai szempontból jelentéktelen gü­mős fertőzés néha ilyen módon jön létre. Ugyanez áll a nyirok-, illetőleg a vénaúton keresztül beálló fertőzésre is. Létrejötte, tekintve az anatómiai viszo­nyokat, csak retrograd úton képzelhető el. Hogy az ascendáló és descendáló fertőzés közül melyik szerepel gyakrabban, azt az eddigi állatkísérletek és klinikai adatok alapján igazán nehéz eldönteni. Hómén, Ehret és Stolz szellemes kísérleteik alapján az előbbinek tulajdoníta­nak túlnyomó jelentőséget. Pólya kimerítő dolgozatában a következő érveket csoportosítja a bélből ascendáló infectio mellett: az epehólyagban rendszerint található mikroorganis­­musok a vena portae rendszerében nem találhatók meg (Ehret és Stolz); viszont az epehólyagban többnyire a bél bacteriumflorájának typusos képviselői (coli, bacillus mesen­tericus, streptococcus, typhus) lelhetők; a choledochus eze­ket beszájadzásától kezdve felfelé állandóan csökkenőleg tartalmazza (Duclaux). Nézzük, hogy e súlyos érvekkel szemben mit hozhatunk fel a descendáló, azaz haemato-hepatogen fertőzés mellett. Elsősorban felemlítem R. Kraus vizsgálatait, kinek intraveno­­sus bacterium-injectio után 13 perc­ múlva sikerült az illető bacteriumokat a hepaticus epéjében kimutatni. E szerint két­ségtelen, hogy a véráramba került mikroorganismusok egy részét a máj az epébe választja ki. Fontos most már annak az el­döntése, hogy gyakran kerülnek-e bele a vérkeringésbe az epeinfectióban szereplő mikroorganismusok, úgymint coli, typhus, staphylo-, strepto- és pneumococcus. A typhus bacil­­lusról már régóta tudjuk, hogy a betegség korai szakában megtalálható a vérben. Sőt újabban előkelő pathológus- és bel­gyógyász-körökben mindjobban hódít az a felfogás, hogy a typhus bacteriaemiás megbetegedés és a bélelváltozások csak az infectio kapuját jelzik. A­mi a typhus bacillusnak az epe­tractusba való jutását illeti, idézem a rendkívül tapasztalt Chian kijelentéseit (Über Typhus abdominalis und Paratyphus in ihren Beziehungen zu den Gallenwegen) „Die Typhus­bazillen gelangen in die Gallenwege vom Blute aus durch die Lebersecretion und nicht durch die Blutgefässe oder ascendirend vom Darme aus. Letzteres ist deswegen aus­­zuschliessen, weil die Typhusbazillen so häufig rein in der Gallenblase getroffen werden.“ Sőt Forster még tovább megy. Szerinte a typhusbacillusok nem a béltractusban szaporodnak el, hanem annak nyálkahártyáján keresztül csakhamar a vér­keringésbe jutnak (Typhus sepsis), a­hol a betegség kezdetén mindig kimutathatók. A máj által kiválasztott bacillusok az epehólyagba jutva, ott megtelepednek és innen kerülnek a bél­­tractusba, hol a typhusos fekélyből származó kevés számú bacillussal keverednek. Dorneck állatkísérletei, melyekben az intravenosusan befecskendezett typhusbacillust az epében tudta kimutatni, támogatják Forster nézetét. Chiari és Forster állí­tásaikat a paratyphus-bacillusra is kiterjesztik. A felhozottak szerint az epehólyag typhus- és paratyphus-infectiójának haemato-hepatogen volta legalább is valószínű. Nézzük már most, hogy miképp áll a dolog a coli­­bacillussal és egyáltalán a bél bacterium-florájával. Hogy e kórokozók mily gyakran és mely alkalmakkor jutnak a vérbe, arra nézve eltérők a szerzők véleményei. Porcher, Desoury és Nocard megállapították, hogy physiológiai viszonyok között is állandóan jutnak mikroorganismusok a bélből a vérbe. M. Neisser kísérletei alapján épp az ellenkező ered­ményre jutott, t. i. hogy physiologiai körülmények között sohasem kerülnek kórokozók a bélből a vérbe. Mocher és van Kleckt kimutatta, hogy a bélfal legkisebb sérülése elég ahhoz, hogy rajta a mikroorganismusok a vérpályába ha­toljanak. Hasonlóképp nyilatkoznak Boenecken, Arndt, Bren­tano, Pietro, Schleffer, Wurtz, Beco, Chwostek és Egger. Viszont Waterhouse, Pawlowsky, Ritter, Rose és Bionk kísér­leteik alapján azt hiszik, hogy a bélfal csak súlyos sérülése után válik átjárhatóvá a mikroorganismusok számára. Bor­­széky és Genetsich az ileus korai szakában tudtak a vér­ben colit kimutatni bakteriológiai értelemben vett ép perito­neum mellett. Viszont Cucula, Clermont, Ranzi és Khauz csak akkor tudtak mesterséges ileus után a vérben kórokozót kimutatni, ha már a peritoneum is fertőzve volt. Látjuk tehát, hogy mennyire eltérők a vélemények. De hogy a kórokozók még physiologiainak nevezhető körülmények között is gyakran jelen vannak a vérben, arra utalnak azon esetek, a­midőn subeutan, traumás vér­­illetőleg nyirokömleny elgenyed, vagy pedig a csontot ért trauma után osteomyelitis keletkezik. Ezeket a tényeket csak úgy értelmezhetjük, hogy a vérben tartózkodó latens bacteriu­­mok in loco minoris resistentiae megtelepednek. A strepto-, staphylo- és pneumococcusról tudjuk, hogy pathologiai körül­mények között — angina, pneumonia, abortus, gyermekágy, locális genyedések stb.— mily gyakran jutnak a vérkeringésbe. A klinikai és pathologiai megfigyelés egyáltalában azt mutatja, hogy a bacteriumot állandóan tartalmazó felület, pl. bőr, garat, bél, húgycső, minimális sérülése elég ahhoz, hogy a kórokozók a nyirok- és vérutakba kerüljenek. Jó példa erre az obstipatio után észlelt coli­strumitis (Tavel) és coli-cysti­­tis. Ez utóbbival a következőkben kissé bővebben foglalkozom, mert a húgyhólyag pathologiája alkalmas arra, hogy a vele bon­­czolástani és élettani tekintetben szinte meglepően analóg epe­hólyag pathologiájára világot vessen. A húgyhólyag spontán coli­­infectiójában az ascendáló fertőzés biztosan kizárható. Hasonló­képp a direct haematogen, azaz emboliás keletkezés. Marad tehát az excretorius, illetőleg descendáló és a symphogen fer­tőzés lehetősége. Wreden, Pauer és Lewin-nek sikerült házi­­nyulakon mesterséges coprostasis előidézésével coli­cystitist előidézni. E kísérletek csak akkor sikerültek, ha a húgycső lekötésével egyúttal vizeletpangást is hoztak létre (analógia az epehólyaggal). Ilyenkor mindig ki tudták mutatni a bacte­rium colit a vérben. Ez utóbbi szerzőkkel és Posnerrel szemben

Next