Orvosi Hetilap, 1914. február (58. évfolyam, 5-8. szám)
1914-02-01 / 5. szám
86 ORVOSI HETILAP 1914. 5. sz. reáterjedhet a szomszédos szövetekre, infiltrálhatja a zsír-, izom- és idegszövetet, a bőrt, az erek falát, a szomszédos szerveket, pl. a tüdőt, a bárzsing vagy a légcső falát. Egyik esetünkben pl. (29 éves nő) az egyik légcső körüli granulomás nyirokcsomó átnőtt a trachea falán, kifekélyesítette a nyálkahártyát s ellágyulva beletört a légcső űrébe, fulladásos halált okozva. Ugyanebben az esetben a granulomás szövetátképződés a jobb kulcs feletti árokból per continuitatem et contiguitatem átterjedt a tüdőcsúcsra, másfelől a mediastinumból a gerinczoszlop csonthártyájára, kérges szövetbe ágyazván be a n. sympathicust. Másik esetünkben (30 éves nő) a mediastinum heges, daganatszerű szövete részben a bordaközti izmokat infiltrálta, másrészt a szívburok fali lemezén keresztülburjánzott, annak belső felületén, de a szívburok visceralis felületén is daganatszerű csomókat alkotva, azonkívül a tüdő hítusából kiindulva, a bal tüdőnek is terjedelmes infiltrálását támasztotta. Egy betegünkben (29 éves férfi) a mediastinum granulomás szövete baloldalt a sternum szélén, az egyik bordaközben átnőve, a szív táján féltenyérnyi kiterjedésű, az alappal összekapaszkodott, a bőr alatt vaskosan elterülő daganatot alkotott. Egy esetben (27 éves férfi) pedig a granulomatosisos szövetnek a csigolyákra való reáterjedése folytán myelitis transversa keletkezett. Mint a lymphogranulomatosisra jellegzetes, a leukaemiás elváltozásoktól megkülönböztető vonást kell kiemelnem azt, hogy amíg a nyirokcsomók elsődleges és másodlagos megbetegedése a baj lényegéhez tartozik, addig a nyálkahártyák nyirokapparátusa elsődleges módon talán sohasem, másodlagosan is csak felette ritkán betegszik meg. A gyomor- és bélcsatorna granulomás elváltozását csak egyetlenegy esetben találták (La Roy). De nagyon ritkának kell mondanunk a tonsilla megbetegedését is; a szerzők általában ezen szerv érintetlen voltát mint a betegség sajátosságát említik. Mi a magunk részéről bonczolástanilag egy esetben találtuk a mandulák granulomatosisos elváltozását. Sok esetben, mint már említettem, a lymphogranulomatosisos elváltozások a nyirokcsomókra szorítkoznak s legföljebb a velük szomszédos szervekre terjednek át. Azonban ezekben az esetekben is többnyire mérsékelt fokú máj-, de még inkább lépduzzadást találunk specifikus lymphogranulomatosisos elváltozás nélkül. A lép tokja feszes, állománya tömött, a metszéslapon barnavörös, pulpája nehezebben kikaparható (idősült infectiós léptumor). Ritkán amyloidosis is okozhatja a májnak és lépnek megnagyobbodását, mint azt egyik esetünkben találtuk a lépre vonatkozóan. A közvetlen (per continuitatem et contiguitatem) terjedésen kívül a betegség a nyirokerek útján is átterjedhet közeli szervekre, sőt elég gyakran előfordul, hogy a véráram közvetítésével képződnek áttételek. Mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a metastasisképződést itt nem szabad úgy felfognunk, mint a rossztermészetű daganatok eseteiben, t. i. hogy a vérárammal elhurczolt s a szervekben lerakodott sejtek burjánzása folytán támadnak a granulomás csomók, hanem a véráram útján odajutott ismeretlen kórokozónak behatására más szervekben is ott helyben a reája jellegzetes sajátságos sarjadzásos szövet képződik. Jóllehet áttételeket úgyszólván az összes szervekre vonatkozóan leírtak — talán a központi idegrendszer állományát kivéve —, mégis leggyakoriabbak azokban a szervekben, amelyek a vérképző rendszer systemabetegségeiben (leukaemia, pseudoleukaemia) is elsősorban szoktak megbetegedni: lép, máj és csontvelő. A metastasisos-granulomatosisos szövetújképződések egészen hasonló tulajdonságokkal bírnak, mint a granulomás nyirokcsomók állománya: a fiatal szövet halvány vöröses szürke, puhább és áttűnő; a régibb részletek szívósak, szürkések, szárazak. Külön tárgyalást csakis a lép, máj és csontvelő granulomatosisa igényel. A granulomás lép rendesen tetemesen megnagyobbodott, felülete durván dudoros tapintatú; ha nagyobbak a csomók, fehéresen áttünnek a lépnek rendesen kissé megvastagodott tokján keresztül. Felmetszés után a lépnek a normálisnál tömöttebb barnavörös állományába különböző nagyságú (akár tyúktojásnyi) tömött granulomás csomókat látunk beágyazva. A nagyobbak többnyire nem különálló csomók, mint a daganatáttételek, hanem rendetlen határúak, lóherelevélszerűen vagy csillagszerűen ágazatosak, gyakran hidakkal függnek össze egymással. Már szabad szemmel is látható, hogy különböző stádiumban levő szövetekből állanak. A lépnek ezen egyedül granulomatosista jellegzetes elváltozását porphyrlépnek nevezték el (az angolok „hardbake spleen“-nek). Egyes esetekben — nyilván a betegségnek a hasűri nyirokcsomókban való kezdődése esetén — a lép granulomás elváltozása oly nagyfokú, hogy nemcsak a kinikai, hanem a bonczolástani képnek is előterében áll. Ilyenkor a lymphogranulomatosisnak splenomegaliás alakjáról is szoktak beszélni. A májban a lymphogranulomatosis többnyire nem jut akkora kifejlődésre, mint a lépben, nagyobb — diónyi-tyúktojásnyi — csomók ritkán fordulnak elő. Kezdődő szakában felületes megtekintéskor a metszéslap nagyon hasonlíthat kezdődő hepatitis hypertrophica képéhez: periportalisan szürkés áttetsző szövetből álló kötegeket látunk. Gondosabb megtekintéskor azonban kitűnik, hogy a kötegek helyenkint feltűnően szélesek, elszórtan pedig hasonló szövetből álló, sokszor intraacinosus elhelyezésű csomókat is látunk, amelyek, ellentétben a gümővel, sajtosodásnak nyomát sem mutatják. A csontvelőben foltosán vagy diffusen granulomás nyirokcsomók szövetéhez hasonló beszűrődések keletkeznek, melyek növekedésének és terjedésének többnyire határt szab a csontállomány; előfordul azonban, hogy a csontfelszívódás folytán a granulomás szövet áttör a szomszédságba, sőt állítólag a csontállomány elpusztítása után igen nagy, a csontsarkomákhoz hasonló daganatok is jöhetnek létre. K. Ziegler ezek alapján a lymphogranulomatosisnak ostitis-periostitises megjelenés-alakjáról is beszél, amelyben a nyirokcsomók megbetegedése csak kisfokú volna, vagy latens maradna. Hogy ilyen létezik-e, nem tudjuk. Magunk nem láttunk s az is bizonyos, hogy a Ziegler felsorolta eseteknek a lymphogranulomatosishoz való tartozása legalább is nagyon kétséges. Maga a csontvelő nem mutat lényeges elváltozást, legfölebb a csöves csontok zsíros veleje változik át néha vörös csontvelővé. Térjünk át a lymphogranulomatosis szövettanának tárgyalására. Első benyomásra a különböző esetek, de egy és ugyanazon esethez tartozó különböző szövetrészletek vizsgálatakor is rendkívül változatosak a képek. De a látszólag egymástól nagyon különböző szövettani képekben is megtaláljuk a közös alapjelleget: a sejteknek rendkívüli nagyság- és alakbeli változatosságát feltüntető gyuladásos természetű burjánzást, mely durva rostos kötőszövet képződésére, elhegesedésre hatalmas. Nem ismerjük egészen pontosan a lymphogranulomatosisos szövetelváltozás legkezdetlegesebb szakát. Ziegler szerint a folyamat a nyiroksejtek degenerálásával kezdődik. Azt sem tudjuk, hogy a kezdeti elváltozások góczos természetűek-e vagy mindjárt diffusak. Bizonyos, hogy akármilyen friss granulomás mirigyet vizsgáljunk, azt egész kiterjedésében, vagy legalább is nagyobb terjedelemben difuse elváltozva találjuk. A nyirokcsomó szerkezete, csiracentrumokra és velős kötegekre való tagolódása többé nem ismerhető fel. Nagyon sejtdús szövetté alakult át, melynek alapváza kezdetben nem nagyon kifejezett, vagy itt-ott már a collagén festést mutató finom rostok hálózatából áll. Ebben egymás mellett a legtarkább vegyülékben találjuk a következő sejtalakokat: különböző fejlettségű fibroblastokat; lymphocytánál 2—3-szorta nagyobb sejteket világos, durva chromatinvázzal bíró kerek, ovális vagy karélyos maggal, elég nagy, jól festődő magvacskával, fellazult keskeny protoplasmával (ú. n. Sternberg-féle sejtek); durván polymorph magvú vagy több maggal bíró otromba nagy sejteket, granuloma-óriássejtek; kis és nagy lymhocytákat, lymphoid plasmasejteket s rendesen elég nagy mennyiségben valódi plasmasejteket is; elszórtan durván basophilan szemcsés sejtekethízósejtek). Feltűnő ezenkívül, hogy a granulomás szövet már korai szakában kisebbrészt neutrophil, nagyobbrészt eosinophil leuko-