Orvosi Hetilap, 1914. június (58. évfolyam, 23-26. szám)

1914-06-07 / 23. szám

446 ORVOSI HETILAP A radiológiai vizsgálat struma substernalis esetén a közép­árnyék megváltozását deríti ki. Az ép mellkas átvilágításakor látható középárnyéknak három része közül (nyaki, szívfeletti, szív) a mi tárgyunk szempontjából főként a középső része fontos. Rendes viszonyok között a nyaki részt a gerincz­­oszlopnak keskeny árnyéka adja, a­melyben a lélekzőcső mint IV2—2 cm. széles, függőleges, világos szallag jól fel­ismerhető. A bennünket jobban érdeklő középső részlet, az úgynevezett „supracardialis“ részlet a gerinczoszlop árnyékán kívül a vena cava superior, az aorta ascendens, az arcus aortae, az arteria anonyma és a mediastinum egyéb lágyré­szeinek az árnyékából adódik össze. Egészben 2­/2—3 ujjnyi széles, karcsú, ívelt szélű árnyék, a­melyen felül a lélekző­csőnek mellkasi részlete is látható, gyakran a kettéoszlódás helyéig. A mellkasi golyva éppen ezen középső részlet árnyé­kának kiszélesedését okozza, a­mennyiben a mellkasi goly­vának az árnyéka a rendes középárnyékhoz hozzáilleszkedhet jobbról vagy balról, vagy pedig ráfekhet a golyva árnyéka a középárnyékra, úgy hogy jobbra is, balra is részarányosan kiszélesíti. A struma substernalis tehát minden esetben a közép­árnyék supracardialis részletének kiszélesedését okozza. Ezen kiszélesedett árnyék lehet a lefelé való folytatása annak a már a nyakon is látható rendellenes árnyéknak, a­melyet a mell­kasi golyvának sok esetében ugyancsak jelenlevő nyaki golyva okoz. A mellkasi golyvának egynemű, többnyire elég intenzív árnyéka élesen elüt a világos tüdőmezőktől, a­melyek felé kifelé domború, egyenletesen ívelt, sima széllel határolódik el. A határa oldalt elérheti a kulcscsontnak belső harmadát, sőt nagy golyva esetén a kulcscsont közepét is; lefelé a határ­vonal azután ívben a középvonalhoz közeledik. A struma substernalis jellemző Röntgen-képe ezek szerint sémásan a következő volna. Gyakran látható a lélekzőcsőnek már említett oldalt nyomatása. A lélekzőcsőnek már nyaki részlete is eltérhet a középvonaltól, a­mivel szemben az aneurysma okozta elnyo­matáskor rendszerint csak a lélekzőcsőnek mellkasi része tér el a középvonaltól. Egyébként a szív és nagy erek árnyéka normális lehet, ha kóros elváltozás nincsen rajtuk. Az aorta ívének árnyéka gyakran messze balra kifelé látszik dombo­rodni. Ilyenkor nem szabad azonban az aortatágulás kórjel­zését megállapítani. Az aortaárnyéknak ezen rendellenes volta úgy keletkezik, hogy a jobboldali mellkasi golyva akkorára nőtt, hogy alsó vége eléri az aorta ívét, miért is ezen le­felé nyomuló alsó része az aorta ívét lefelé és balra tolja. Ha a golyva a bal kulcscsont mögött van és onnan terjed lefelé, akkor az aorta ívét lefelé és jobbra tolja. A szegycsont markolata mögött, a középen levő golyva pedig az aorta ívét lefelé tolja. Az aorta ívének így keletkező összenyomatása okozza gyakran azt a több szerző említette systolés zörejt, a­melyet mellkasi golyva esetén gyakran lehet hallani a tom­pult kopogtatási hangot adó szegycsontmarkolaton ; ez a zörej természetszerűen hozzájárul ahhoz, hogy a mellkasi golyvát olyan gyakran tévesztik össze az aorta aneurysmájával, a­melytől való elkülönítés pedig — felesleges említeni is — a legfontosabb, mert a kezelést közvetlenül befolyásoló tényező. Radiológiai vizsgálattal e két megbetegedést, a struma sub­­sternalist és az aorta-aneurysmát három pontban összefog­lalható elváltozás alapján különíthetjük el. 1. A mellkasi golyvának egész árnyéka nyeléskor 12—1 centi­méternyire felfelé emelkedik és a nyelés végeztével ismét leszáll; az aneurysma árnyékának a nyeléssel való ilyen helyzetváltozása nincsen. 2. Az aneurysma árnyékának a határvonalán rendesen minden irányban terjedő lüktetés látható; a golyva árnyékán lüktetés vagy egyáltalában nincs, vagy csak egy irányban való lüktetés (átvitt lüktetés) látható. 3. Aneurysma jelenlétekor az aortának szomszédos részein is mindig láthatjuk átvilágításkor a kitágulásnak ki­fejezett jelét, pl. az aorta ascendens aneurysmája esetén az arcus is mindig tágultnak és megnyúltnak látszik és viszont­ golyva esetén az aorta ép lehet. Az aorta ívének fent említett eltolását nem téveszthetjük össze tágulással, mert táguláskor az aortaív árnyéka jobbra és felfelé vagy balra és felfelé terjed, a golyva által való elnyomatáskor pedig akár balra, akár jobbra, de mindig lefelé is nyomatik. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából még a gátőr­­daganat is tekintetbe jó. Ettől radiológiailag a következőkben különbözik a mellkasi golyva. A jótermészetű mellkasi golyva árnyéka mindig­­élesen határolt a tüdőmezők felé. A gátőr­­daganat — természete szerint — kisebb-nagyobb nyúlványok­kal beterjed a tüdők területébe, gyakran a tüdők felé egy­általában nincs is élesen határolva. A golyvaárnyék mindig egységes és egyenletesen lekerekített, a gátordaganat rend­szerint több osztatú és karélyozott szélű. A legfontosabb különbség azonban itt is az, hogy a golyvaárnyék nyeléskor mindig felemelkedik, a gátordaganat árnyéka pedig nem. Látnivaló, hogy radiológiai szempontból a golyvára leg­inkább jellemző és legfontosabb differentiáldiagnostikai jel az árnyéknak nyeléskor felfelé kitérése. Ezen tünet vizsgálatakor sikerült megállapítanunk azt, hogy valamennyi esetben, a­mikor az árnyéknak nyeléskor való felemelkedését láttuk, a szegycsont markolatán, illetve attól egy vagy mindkét oldal felé található tompulatnak a fel­felé való emelkedését is sikerült kikopogtatnunk. Ennek ki­mutatására legczélszerűbb a tompulat alsó határát kikopog­tatni és e helyen kopogtatva nyeletni a beteget, a­mikor is a tompulat helyén élessé válik a kopogtatási hang. A kopog­tatás hangjának e változása nyeléskor különböző fokú; volt olyan esetünk, a­melyben nyeléskor a szegycsont markolatán levő egész tompulat eltűnt, máskor a tompulat alsó fele vál­tozott csak meg. Egy esetünkben — ebben nagy, teljesen a mellkasban levő golyvája volt a betegnek, mely a szegycsont markolatától balfelé is intenzív tompulatot adott — a háton levő tompulat nyeléskor való változását is biztosan meg tud­tuk állapítani. Minden esetünket gondosan vizsgáltuk arra nézve is, hogy a fej erős hátrafordításakor is változik-e a tompulat vagy nem? Egyik-másik esetünkben kifejezettnek találtuk a hangváltozást ilyenkor is, azonban távolról sem oly állan­dóan, mint nyeléskor. Nyilvánvaló, hogy a golyva kitörése nyeléskor sokkal jelentékenyebb, mint a fej hátrahajlításakor. Más betegség feltételezte tompulat esetén a kopogtatási hangnak nyeléskor való változását nem találtuk. A Röntgen­­vizsgálat tárgyalásakor már kifejtettük, hogy az aneurysma, a mediastinum-daganat árnyéka nyeléskor nem tér ki; nagyon természetesnek kell találni, hogy kopogtatással sem lehet az ezek okozta tompulatnak nyeléskor való hangválto­zását kideríteni. Ez irányban rendkívül érdekes és nagyon bizonyító esetet volt alkalmunk észlelni. Egy idősebb férfi­betegünknek egyidejűleg aneurysma aortaeje és golyvája volt, mely utóbbinak bal alsó csúcsát tapintani nem lehetett. Ki­terjedt tompulata volt a szegycsont markolatán és attól két­ 1914. 23. sz.

Next