Orvosi Hetilap, 1914. június (58. évfolyam, 23-26. szám)
1914-06-07 / 23. szám
446 ORVOSI HETILAP A radiológiai vizsgálat struma substernalis esetén a középárnyék megváltozását deríti ki. Az ép mellkas átvilágításakor látható középárnyéknak három része közül (nyaki, szívfeletti, szív) a mi tárgyunk szempontjából főként a középső része fontos. Rendes viszonyok között a nyaki részt a gerinczoszlopnak keskeny árnyéka adja, amelyben a lélekzőcső mint IV2—2 cm. széles, függőleges, világos szallag jól felismerhető. A bennünket jobban érdeklő középső részlet, az úgynevezett „supracardialis“ részlet a gerinczoszlop árnyékán kívül a vena cava superior, az aorta ascendens, az arcus aortae, az arteria anonyma és a mediastinum egyéb lágyrészeinek az árnyékából adódik össze. Egészben 2/2—3 ujjnyi széles, karcsú, ívelt szélű árnyék, amelyen felül a lélekzőcsőnek mellkasi részlete is látható, gyakran a kettéoszlódás helyéig. A mellkasi golyva éppen ezen középső részlet árnyékának kiszélesedését okozza, amennyiben a mellkasi golyvának az árnyéka a rendes középárnyékhoz hozzáilleszkedhet jobbról vagy balról, vagy pedig ráfekhet a golyva árnyéka a középárnyékra, úgy hogy jobbra is, balra is részarányosan kiszélesíti. A struma substernalis tehát minden esetben a középárnyék supracardialis részletének kiszélesedését okozza. Ezen kiszélesedett árnyék lehet a lefelé való folytatása annak a már a nyakon is látható rendellenes árnyéknak, amelyet a mellkasi golyvának sok esetében ugyancsak jelenlevő nyaki golyva okoz. A mellkasi golyvának egynemű, többnyire elég intenzív árnyéka élesen elüt a világos tüdőmezőktől, amelyek felé kifelé domború, egyenletesen ívelt, sima széllel határolódik el. A határa oldalt elérheti a kulcscsontnak belső harmadát, sőt nagy golyva esetén a kulcscsont közepét is; lefelé a határvonal azután ívben a középvonalhoz közeledik. A struma substernalis jellemző Röntgen-képe ezek szerint sémásan a következő volna. Gyakran látható a lélekzőcsőnek már említett oldalt nyomatása. A lélekzőcsőnek már nyaki részlete is eltérhet a középvonaltól, amivel szemben az aneurysma okozta elnyomatáskor rendszerint csak a lélekzőcsőnek mellkasi része tér el a középvonaltól. Egyébként a szív és nagy erek árnyéka normális lehet, ha kóros elváltozás nincsen rajtuk. Az aorta ívének árnyéka gyakran messze balra kifelé látszik domborodni. Ilyenkor nem szabad azonban az aortatágulás kórjelzését megállapítani. Az aortaárnyéknak ezen rendellenes volta úgy keletkezik, hogy a jobboldali mellkasi golyva akkorára nőtt, hogy alsó vége eléri az aorta ívét, miért is ezen lefelé nyomuló alsó része az aorta ívét lefelé és balra tolja. Ha a golyva a bal kulcscsont mögött van és onnan terjed lefelé, akkor az aorta ívét lefelé és jobbra tolja. A szegycsont markolata mögött, a középen levő golyva pedig az aorta ívét lefelé tolja. Az aorta ívének így keletkező összenyomatása okozza gyakran azt a több szerző említette systolés zörejt, amelyet mellkasi golyva esetén gyakran lehet hallani a tompult kopogtatási hangot adó szegycsontmarkolaton ; ez a zörej természetszerűen hozzájárul ahhoz, hogy a mellkasi golyvát olyan gyakran tévesztik össze az aorta aneurysmájával, amelytől való elkülönítés pedig — felesleges említeni is — a legfontosabb, mert a kezelést közvetlenül befolyásoló tényező. Radiológiai vizsgálattal e két megbetegedést, a struma substernalist és az aorta-aneurysmát három pontban összefoglalható elváltozás alapján különíthetjük el. 1. A mellkasi golyvának egész árnyéka nyeléskor 12—1 centiméternyire felfelé emelkedik és a nyelés végeztével ismét leszáll; az aneurysma árnyékának a nyeléssel való ilyen helyzetváltozása nincsen. 2. Az aneurysma árnyékának a határvonalán rendesen minden irányban terjedő lüktetés látható; a golyva árnyékán lüktetés vagy egyáltalában nincs, vagy csak egy irányban való lüktetés (átvitt lüktetés) látható. 3. Aneurysma jelenlétekor az aortának szomszédos részein is mindig láthatjuk átvilágításkor a kitágulásnak kifejezett jelét, pl. az aorta ascendens aneurysmája esetén az arcus is mindig tágultnak és megnyúltnak látszik és viszont golyva esetén az aorta ép lehet. Az aorta ívének fent említett eltolását nem téveszthetjük össze tágulással, mert táguláskor az aortaív árnyéka jobbra és felfelé vagy balra és felfelé terjed, a golyva által való elnyomatáskor pedig akár balra, akár jobbra, de mindig lefelé is nyomatik. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából még a gátőrdaganat is tekintetbe jó. Ettől radiológiailag a következőkben különbözik a mellkasi golyva. A jótermészetű mellkasi golyva árnyéka mindigélesen határolt a tüdőmezők felé. A gátőrdaganat — természete szerint — kisebb-nagyobb nyúlványokkal beterjed a tüdők területébe, gyakran a tüdők felé egyáltalában nincs is élesen határolva. A golyvaárnyék mindig egységes és egyenletesen lekerekített, a gátordaganat rendszerint több osztatú és karélyozott szélű. A legfontosabb különbség azonban itt is az, hogy a golyvaárnyék nyeléskor mindig felemelkedik, a gátordaganat árnyéka pedig nem. Látnivaló, hogy radiológiai szempontból a golyvára leginkább jellemző és legfontosabb differentiáldiagnostikai jel az árnyéknak nyeléskor felfelé kitérése. Ezen tünet vizsgálatakor sikerült megállapítanunk azt, hogy valamennyi esetben, amikor az árnyéknak nyeléskor való felemelkedését láttuk, a szegycsont markolatán, illetve attól egy vagy mindkét oldal felé található tompulatnak a felfelé való emelkedését is sikerült kikopogtatnunk. Ennek kimutatására legczélszerűbb a tompulat alsó határát kikopogtatni és e helyen kopogtatva nyeletni a beteget, amikor is a tompulat helyén élessé válik a kopogtatási hang. A kopogtatás hangjának e változása nyeléskor különböző fokú; volt olyan esetünk, amelyben nyeléskor a szegycsont markolatán levő egész tompulat eltűnt, máskor a tompulat alsó fele változott csak meg. Egy esetünkben — ebben nagy, teljesen a mellkasban levő golyvája volt a betegnek, mely a szegycsont markolatától balfelé is intenzív tompulatot adott — a háton levő tompulat nyeléskor való változását is biztosan meg tudtuk állapítani. Minden esetünket gondosan vizsgáltuk arra nézve is, hogy a fej erős hátrafordításakor is változik-e a tompulat vagy nem? Egyik-másik esetünkben kifejezettnek találtuk a hangváltozást ilyenkor is, azonban távolról sem oly állandóan, mint nyeléskor. Nyilvánvaló, hogy a golyva kitörése nyeléskor sokkal jelentékenyebb, mint a fej hátrahajlításakor. Más betegség feltételezte tompulat esetén a kopogtatási hangnak nyeléskor való változását nem találtuk. A Röntgenvizsgálat tárgyalásakor már kifejtettük, hogy az aneurysma, a mediastinum-daganat árnyéka nyeléskor nem tér ki; nagyon természetesnek kell találni, hogy kopogtatással sem lehet az ezek okozta tompulatnak nyeléskor való hangváltozását kideríteni. Ez irányban rendkívül érdekes és nagyon bizonyító esetet volt alkalmunk észlelni. Egy idősebb férfibetegünknek egyidejűleg aneurysma aortaeje és golyvája volt, mely utóbbinak bal alsó csúcsát tapintani nem lehetett. Kiterjedt tompulata volt a szegycsont markolatán és attól két 1914. 23. sz.