Orvosi Hetilap, 1914. november (58. évfolyam, 44-48. szám)
1914-11-01 / 44. szám
1914. 44. sz. ORVOSI HETILAP háttere, az idők végtelenségébe visszanyúló genesise van. Átöröklés és fajfejlődés: ezek adják meg az egyéni fejlődésnek általános directiváját; úgyszólván a háttérben maradó intézői ezek az események azon lánczolatának, amely a fejlődést teszi. De a fejlődésben mint közvetlenül cselekvő aktív tényezők, mint annak mechanikai értelemben végrehajtó erői ezek az okok nem szerepelhetnek. Valamely fejlődési folyamat azzal, hogy „átörökölt“, még nincs közvetlenül megmagyarázva. Elvégre is arra, hogy a fejlődés az átöröklés által neki megszabott úton megvalósulhasson, bizonyos reális mechanismusra,a physikai, chemiai erők közvetlen szereplésére van szükség. És itt kapcsolódik a távolabbi okokhoz a legközelebbi okok és fejlődési feltételek láncolata, vagyis azon konkrét folyamatok és törvényszerűségek összessége, amelyeknek kutatásával a fejlődési mechanika vagy fejlődési physiológia foglalkozik. A fejlődés e három nagy szempontjának (phylogenia, átöröklés, fejlődési mechanika) a kutatása teszi együttesen a tisztán leíró embryológiai kutatással szemben a fejlődés kérdésének oknyomozó vizsgálatát. Egyik sem akadályozza a másikat, mindegyik halad a maga útján, más-más oldalról fordítva a maga sugárkéréjét a fejlődés problémája felé. Egy czél felé többféle úton, többféle eljárással lehet törekedni. Nem ritkán látjuk azonban, hogy a különböző utakon egy végpont irányában haladók sanda szemmel néznek egymásra: egymás irányát, egymás módszerét lekicsinylik, mert a másik irány sikerében saját igyekezeteik jelentőségének a csorbítását látják. Így volt ez néhány évtized előtt a fejlődés kutatásának a terén is. A phylogeniai irány saját birodalmának veszedelmét látta az újabb fejlődés-mechanikai törekvésekben. Ma már tisztázódtak az eszmék és nincs aki el nem ismerné, hogy a kutatás egyik irányának sincs oka féltékenyen tekinteni a másikra; megférnek egymás mellett, sőt az egyik irány kiegészítője a másiknak. * * * Az egyéni fejlődésben közvetlenül szereplő mechanikai és egyéb tényezők és folyamatok vizsgálata a fejlődés végső okaival való kapcsolata mellett is önálló probléma, jól elhatárolt, önálló, szabatos jellegű tudománykör, egészen sajátos kérdésekkel, sőt a vizsgálati módszerek különlegességével is. Ezt az ismeretkört Ronx, a nagyhírű hallei anatómus, akinek e tudomány terén a legnagyobb érdemei vannak, fejlődési mechanikának nevezte el, a mechanika szót nem abban a szűkebb értelemben véve, ahogy azt a physika érti, hanem a causalitásnak abban a tágabb, philosophiai értelmében, ahogy Spinoza és Kant használta ezt a szót. Fejlődési physiologiának is nevezik (Preyer, Wolff, Driesch nyomán), vagy megfordítva: physiologiai morphológiának (Loeb). E tudománynak két gyökere van. Az egyik az állati, a másik a növényi morphológiából indul ki; a két gyökér közös törzsekben találkozik. Az egyik iránynak alapvető éve 1884, az az év, amelyben Roux közölte első nagyobb dolgozatát az embryo fejlődési mechanikájáról. De a botanikusok már jóval Roux kezdeményezése előtt megvetették saját tudományuk körében az új irány alapjait, s e téren Sachs és Pfeffer munkálatai voltak az úttörők. Az új tudomány legfontosabb, habár nem egyedüli vizsgálati eszköze a kísérlet, mely az újabb biológiai kutatásban általában mind nagyobb jelentőségre tesz szert. Ma már önálló ága az emberi kutatásnak a kísérleti vagy okozati morphologia, melynek a kísérleti fejlődéstan csak egyik mellékága. Maga a kísérlet mint vizsgálati eljárás nem egészen új keletű a morphologiában. Talán az első, aki alkalmazta fejlődéstani kérdések megoldására, a 18. század lángeszű természettudósa, Spallanzani apát volt, aki elmés kísérletekkel cáfolta meg Needhamnak azt a tanát, hogy az ázalékállatok öntermelődés útján keletkeznek az iszapban és aki hasonlóképpen kísérletekkel, nevezetesen a békasperma átszűrésével bizonyította be az ondószálak nélkülözhetetlenségét a termékenyítéshez, megdöntve ezzel Regnier de Graafnak uralkodó „aura seminalis“-tanát. Hasonlóképpen a 18. századra esnek a genfi Bonnet kísérletei levéltetveken, amelyek során felfedezte a parthenogenesis érdekes tüneményét, s éppúgy Trembley vizsgálatai hydroid-polypusokon, aki elvagdalva az állatot, az elvágott részek újjáképződését, teljes állattá való kiegészítődését tanulmányozta. De nagy jelentőségére a morphologiai kutatás terén a kísérlet valóban csak Sachs és Roux korszakot alkotó működése óta tett szert. A kísérletezés a morphológiában egymagában nem elvi, hanem csak technikai újítás; egymagában még nem emeli a búvárkodást magasabb színvonalra. A kísérletezést mint vizsgálati eszközt ma egyszerű leíró, szerkezeti kérdések megfejtésére is használjuk. Így pl. azt a fontos, de tisztán csak descriptív természetű kérdést, hogy az idegrostok hogyan fejlődnek: az idegsejtekből való kinövés útján vagy lánczolatszeű sejtkapcsolatokból-e, az amerikai Harrison híres kísérletei döntötték el 1904-ben végképp, mégpedig a kinövés módjára való fejlődés értelmében. Az új irányelvi jelentősége nem a vizsgálat új eszközeiben, hanem a feltett kérdések minőségében áll; a nagy fordulat azzal állott be, hogy a leíró morphologiai kérdések mellett bőven érvényesül az oknyomozó elemzés gondolata, hogy az alakfejlődés problémáját a kutatás okaiból, keletkezésének feltételeiből igyekszik megfejteni. A kísérlet csak eszköz, melylyel a búvárkodás kényszeríti a természetet, hogy a feltett kérdésekre megfeleljen. A morphológiai kutatásnak ez az új iránya nemcsak elvi tekintetben, hanem reális eredményeiben is kétségtelenül igen nagy haladás a biológia terén. Viszont nem zárkózhatunk el az elől, hogy a fejlődési mechanika végső magyarázatot nem ad és nem is keres. Mert ha meg is tudnók fejteni a fejlődés minden egyes mozzanatának közvetlen feltételeit és mechanikai létrejöttét, ezzel még csak meg se közelítettük volna azt az alapkérdést, hogy miért fejlődik typusosan éppen ez az alak és nem más; e tekintetben a phylogeniai kutatás causalis kérdései kétségtelenül magasabbrendű problémák. Magasabbrendűek, de nehezebben megközelíthetők is, sőt talán megoldhatatlanok, míg a fejlődési mechanika feladatai legalább részben egész jellegük szerint olyanok, hogy szabatos vizsgálatokkal hozzájuk férkőzhetünk. * * * A fejlődés mechanizmusában közvetlenül ható tényezőket az embrióban magában székelő belső erőkre és a környezettől kifejtett külső hatásokra lehet felosztani. A belső erők a lényegesek, ezek a fejlődés tulajdonképpeni okai: megindító, továbbvezető és irányító erői, a fejlődésnek induló szerves lény protoplasmájához, sejtmagjaihoz fűződő rejtélyes energiák, amelyek megszabják az állat vagy növény fejlődésének megindultát, fajlagos irányát, egy bizonyos ponton való megállapodását. Hogy a fejlődő szervezet ezen erőket átöröklés útján nyeri, ezt látjuk, de ezen energiák lényegéről, hatásmódjáról fogalmat sem alkothatunk magunknak; s ez a homályosság nem derül fel azzal, hogy az idők során e belső erőknek más és más nevet adnak, a minő C. Fr. Wolff „vis essentialis“-a és Blumenbach „nisus formativus“-a. Szintén csak puszta név, a betűk más combinatiója az, midőn Roux „a belső determináló tényezők összességéről“ vagy „a fejlődés specifikus okairól“ szól. Maga Roux is elismeri, hogy ez a terminológia csak a fejlődésben szereplő tényezők helyét jelöli meg és semmi egyébre nem vet világot. A belső tényezők szereplését legvilágosabban látjuk azokban a közönséges esetekben, midőn két vagy több különböző állat petéje egyforma közegben teljesen egyforma physikai és chemiai hatások között mégis fejlődésében a maga sajátos utján halad s így más és más lénynyé alakul, mikor például ugyanabban a medenczében az egyik petéből béka, a másikból hal, a harmadikból vízi csibor, ugyanabban a költőkemenczében az egyik tojásból tyúk, a másikból kacsa lesz. (Folytatása következik.) 3 W. Roux, Beiträge zur Entwickelungsmechanik d. Embryo. 781