Orvosi Hetilap, 1914. november (58. évfolyam, 44-48. szám)

1914-11-01 / 44. szám

1914. 44. sz. ORVOSI HETILAP háttere, az idők végtelenségébe visszanyúló genesise van. Át­öröklés és fajfejlődés: ezek adják meg az egyéni fejlődésnek általános directiváját; úgyszólván a háttérben maradó intézői ezek az események azon lánczolatának, a­mely a fejlődést teszi. De a fejlődésben mint közvetlenül cselekvő aktív té­nyezők, mint annak mechanikai értelemben végrehajtó erői ezek az okok nem szerepelhetnek. Valamely fejlődési folya­mat azzal, hogy „átörökölt“, még nincs közvetlenül megma­gyarázva. Elvégre is arra, hogy a fejlődés az átöröklés által neki megszabott úton megvalósulhasson, bizonyos reális mechanismusra,a physikai, chemiai erők közvetlen szereplésére van szükség. És itt kapcsolódik a távolabbi okokhoz a leg­közelebbi okok és fejlődési feltételek lánc­olata, vagyis azon konkrét folyamatok és törvényszerűségek összessége, a­melyek­nek kutatásával a fejlődési mechanika vagy fejlődési physio­lógia foglalkozik. A fejlődés e három nagy szempontjának (phylogenia, átöröklés, fejlődési mechanika) a kutatása teszi együttesen a tisztán leíró embryológiai kutatással szemben a fejlődés kér­désének oknyomozó vizsgálatát. Egyik sem akadályozza a másikat, mindegyik halad a maga útján, más-más oldalról fordítva a maga sugárkéréjét a fejlődés problémája felé. Egy czél felé többféle úton, többféle eljárással lehet törekedni. Nem ritkán látjuk azonban, hogy a különböző utakon egy végpont irányában haladók sanda szemmel néznek egy­másra: egymás irányát, egymás módszerét lekicsinylik, mert a másik irány sikerében saját igyekezeteik jelentőségének a csorbítását látják. Így volt ez néhány évtized előtt a fejlődés kutatásának a terén is. A phylogeniai irány saját birodalmá­nak veszedelmét látta az újabb fejlődés-mechanikai törekvé­sekben. Ma már tisztázódtak az eszmék és nincs a­ki el nem ismerné, hogy a kutatás egyik irányának sincs oka féltéke­nyen tekinteni a másikra; megférnek egymás mellett, sőt az egyik irány kiegészítője a másiknak. * * * Az egyéni fejlődésben közvetlenül szereplő mechanikai és egyéb tényezők és folyamatok vizsgálata a fejlődés végső okaival való kapcsolata mellett is önálló probléma, jól elha­tárolt, önálló, szabatos jellegű tudománykör, egészen sajátos kérdésekkel, sőt a vizsgálati módszerek különlegességével is. Ezt az ismeretkört Ronx, a nagyhírű hallei anatómus, a­ki­nek e tudomány terén a legnagyobb érdemei vannak, fejlő­dési mechanikának nevezte el, a mechanika szót nem abban a szűkebb értelemben véve, a­hogy azt a physika érti, hanem a causalitásnak abban a tágabb, philosophiai értelmében, a­hogy Spinoza és Kant használta ezt a szót. Fejlődési phy­­siologiának is nevezik (Preyer, Wolff, Driesch nyomán), vagy megfordítva: physiologiai morphológiának (Loeb). E tudománynak két gyökere van. Az egyik az állati, a másik a növényi morphológiából indul ki; a két gyökér kö­zös törzsekben találkozik. Az egyik iránynak alapvető éve 1884, az az év, a­melyben Roux közölte első nagyobb dol­gozatát­ az embryo fejlődési mechanikájáról. De a botaniku­sok már jóval Roux kezdeményezése előtt megvetették saját tudományuk körében az új irány alapjait, s e téren Sachs és Pfeffer munkálatai voltak az úttörők. Az új tudomány leg­fontosabb, habár nem egyedüli vizsgálati eszköze a kísérlet, mely az újabb biológiai kutatásban általában mind nagyobb jelentőségre tesz szert. Ma már önálló ága az emberi kuta­tásnak a kísérleti vagy okozati morphologia, melynek a kísér­leti fejlődéstan csak egyik mellékága. Maga a kísérlet mint vizsgálati eljárás nem egészen új keletű a morphologiában. Talán az első, a­ki alkalmazta fej­lődéstani kérdések megoldására, a 18. század lángeszű ter­mészettudósa, Spallanzani apát volt, a­ki elmés kísérletekkel c­áfolta meg Needhamnak azt a tanát, hogy az ázalékállatok öntermelődés útján keletkeznek az iszapban és a­ki hasonló­képpen kísérletekkel, nevezetesen a békasperma átszűrésével bizonyította be az ondószálak nélkülözhetetlenségét a termé­kenyítéshez, megdöntve ezzel Regnier de Graafnak uralkodó „aura seminalis“-tanát. Hasonlóképpen a 18. századra esnek a genfi Bonnet kísérletei levéltetveken, a­melyek során fel­fedezte a parthenogenesis érdekes tüneményét, s éppúgy Trembley vizsgálatai hydroid-polypusokon, a­ki elvagdalva az állatot, az elvágott részek újjáképződését, teljes állattá való kiegészítődését tanulmányozta. De nagy jelentőségére a morphologiai kutatás terén a kísérlet valóban csak Sachs és Roux korszakot alkotó működése óta tett szert. A kísérletezés a morphológiában egymagában nem elvi, hanem csak technikai újítás; egymagában még nem emeli a búvárkodást magasabb színvonalra. A kísérletezést mint vizs­gálati eszközt ma egyszerű leíró, szerkezeti kérdések meg­fejtésére is használjuk. Így pl. azt a fontos, de tisztán csak descriptív természetű kérdést, hogy az idegrostok hogyan fejlődnek: az idegsejtekből való kinövés útján vagy lánczo­­latsze­­ű sejtkapcsolatokból-e, az amerikai Harrison híres kí­sérletei döntötték el 1904-ben végképp, még­pedig a kinövés módjára való fejlődés értelmében. Az új irány­elvi jelentősége nem a vizsgálat új eszközeiben, hanem a feltett kérdések minőségében áll; a nagy fordulat azzal állott be, hogy a le­író morphologiai kérdések mellett bőven érvényesül az ok­nyomozó elemzés gondolata, hogy az alakfejlődés problémá­ját a kutatás okaiból, keletkezésének feltételeiből igyekszik megfejteni. A kísérlet csak eszköz, melylyel a búvárkodás kényszeríti a természetet, hogy a feltett kérdésekre megfeleljen. A morphológiai kutatásnak ez az új iránya nemcsak elvi tekintetben, hanem reális eredményeiben is kétségtelenül igen nagy haladás a biológia terén. Viszont nem zárkózha­tunk el az elől, hogy a fejlődési mechanika végső magyará­zatot nem ad és nem is keres. Mert ha meg is tudnók fej­teni a fejlődés minden egyes mozzanatának közvetlen felté­teleit és mechanikai létrejöttét, ezzel még csak meg se köze­lítettük volna azt az alapkérdést, hogy miért fejlődik typuso­­san éppen ez az alak és nem más; e tekintetben a phylogeniai kutatás causalis kérdései kétségtelenül magasabbrendű prob­lémák. Magasabbrendűek, de nehezebben megközelíthetők is, sőt talán megoldhatatlanok, míg a fejlődési mechanika feladatai legalább részben egész jellegük szerint olyanok, hogy szabatos vizsgálatokkal hozzájuk férkőzhetünk. * * * A fejlődés mechanizmusában közvetlenül ható tényező­ket az embrióban magában székelő belső erőkre és a kör­nyezettől kifejtett külső hatásokra lehet felosztani. A belső erők a lényegesek, ezek a fejlődés tulajdonképpeni okai: meg­indító, továbbvezető és irányító erői, a fejlődésnek induló szerves lény protoplasmájához, sejtmagjaihoz fűződő rejtélyes energiák, a­melyek megszabják az állat vagy növény fejlődé­sének megindultát, fajlagos irányát, egy bizonyos ponton való megállapodását. Hogy a fejlődő szervezet ezen erőket átöröklés útján nyeri, ezt látjuk, de ezen energiák lényegéről, hatásmódjáról fogalmat sem alkothatunk magunknak; s ez a homályosság nem derül fel azzal, hogy az idők során e belső erőknek más és más nevet adnak, a minő C. Fr. Wolff „vis essentialis“-a és Blumenbach „nisus formativus“-a. Szintén csak puszta név, a betűk más combinatiója az, mi­dőn Roux „a belső determináló tényezők összességéről“ vagy „a fejlődés specifikus okairól“ szól. Maga Roux is elismeri, hogy ez a terminológia csak a fejlődésben szereplő tényezők helyét jelöli meg és semmi egyébre nem vet világot. A belső tényezők szereplését legvilágosabban látjuk azokban a közönséges esetekben, midőn két vagy több különböző állat petéje egyforma közegben teljesen egyforma physikai és chemiai hatások között mégis fejlődésében a maga sajátos utján halad s így más és más lénynyé alakul, mikor például ugyanabban a medenczében az egyik petéből béka, a másikból hal, a harmadikból vízi csibor, ugyanabban a költőkemenczében az egyik tojásból tyúk, a másikból kacsa lesz. (Folytatása következik.) 3 W. Roux, Beiträge zur Entwickelungsmechanik d. Embryo. 781

Next