Orvosi Hetilap, 1914. december (58. évfolyam, 49-52. szám)

1914-12-06 / 49. szám

844 1914. 49. sz. ORVOSI HETILAP A legkevesebb diphtheria esik július havára; augusz­tustól kezdve, a­mely hónapban a morbiditás körülbelül olyan nagy, mint júniusban, állandó, elég tetemes az emelkedés novemberig, illetve deczemberig, míg januártól júniusig fel­tűnően egyforma a megbetegedések száma. Ha, mint ezt a II. ábra föltünteti, a diphtheria havi mor­biditási görbéjét a vörheny havi morbiditási görbéjével össze­hasonlítjuk, már az első tekintetre feltűnő a párhuzamosság. Ez a feltűnő, egyenesen meglepő párhuzamosság mélyen be­világít a diphtheria pathogenesisének még mindig homályos, rejtélyszerű problémájába. Ez a párhuzamosság hirdeti, hogy a diphtheria és a vörheny pathogenesisében a megbetegedés feltételei nagyfokú rokonságban kell hogy legyenek egymással. A feltűnő párhuzamosság messzemenő analógiára enged következtetést. Ha pedig a diphtheria görbéjét összehasonlítjuk a ka­nyaró görbéjével, előáll az eredmény, még­pedig kétségbe­­vonhatatlanul, mathematikai biztossággal, hogy a szorgalmi időszak, vagyis az iskola nem terjeszti a diphtheriát. Ennek megállapításából egészen magától következik, hogy a diphtheria nem terjedhet a direct contagiositás révén emberről emberre és hogy reconvalescensek, illetve bacillus­­gazdák sem terjeszthetnek diphtheriát. Ehhez a két, a diphtheria pathogenesisének szempont­jából óriási fontosságú következtetéshez kórházi és magán­­gyakorlatomban tett tapasztalataim alapján, tehát egyedül em­píria útján, már nagyon régen eljutottam volt. Mert sohasem láttam, hogy valaki terjesztene diphtheriát, még­pedig úgy, a­hogyan a kanyaróbeteg terjeszti a kanyarót. Az empíria szolgáltatta tényekből levont következtetések helyességét a statisztika rideg, ellentmondást nem tűrő számai megerősítik s hirdetik, hogy a kanyarót, mint paradigmát tartva szem előtt— a contagiositás tüneményeinek analysisé­­ből levont thesisek, szabályok, majdnem törvények csak úgy nem állanak a diphtheriára, mint a­hogyan nem állanak a vörheny­re sem. S valóban, az életben csak annyit látunk, sem többet, sem kevesebbet, hogy valaki megbetegszik diphtheriában avagy laryngitis crouposában, olyan feltételek között, a­me­lyek ma még teljesen ismeretlenek. Ez bár rideg, de meg­dönthetetlen igazság. Ez a száraz igazság, ez a, fájdalom, rideg valóság le­rombolja azokat a kényelmes — sit venia verbo — tanokat, miket a mai tudomány hirdet. Nem állhat meg tehát az a suppositio, hogy a diph­theria egyszerűen a contagiositás révén terjed emberről emberre. Még sokkal kevésbé felelhet meg a valóságnak az a suppositio, hogy a reconvalescensek avagy bacillusgazdák is terjesztik a diphtheriát. Az a suppositio, hogy a reconvalescensek avagy bacil­­lushordozók is terjesztik a diphtheriát, analogonját találhatná annak a föltételezésében, hogy vörhenyreconvalescensek ter­jesztenek vörhenyt, nevezetesen, hogy a kórházból kibocsá­tott gyógyult családtag­ok a családhoz visszahurczolják a be­tegséget. Ők idéznék elő az ú. n. „return cases“-eket (Heim­kehrfälle). Milyen csodálatos, bár könnyen értem, hogy a return cases csalóka tüneményének bizonyító erejében ma már alig kétkedik valaki. Bizonyítaná pedig ez a tünemény a vörheny contagiosus természetét általában s bizonyítaná nevezetesen azt is még, hogy reconvalescensek sokszor még nagyon hosszú ideig tudják terjeszteni a vörhenyt. Kétségtelen: első látszatra a return cases tüneménye meglepő, egyenesen frappáns. Például ha osztályomról ma hazaengedek egy gyógyult vörhenybeteget s öt nap múlva osztályomra hozzák testvérét olyan anamnesis kíséretében, hogy előző nap betegedett meg, ki mer még kétkedni benne, hogy a kórházból kibocsátott reconvalescens „fertőzte“ test­vérét? Ilyen esetben természetesen rögtön megvan a követ­keztetés is, hogy a vörheny „lappangási szaka“ négy napra terjed. Pedig a return cases tüneménye csalóka tünemény, a fantázia szülöttje! Persze, ha én annak a tannak vagyok fel­tétlen híve, hogy a vörheny egyebek között egyszerűen a con­tagiositás révén is tud terjedni, mint a kanyaró, akkor a re­turn cases tüneményében fényes bizonyítékát üdvözlöm annak, hogy igenis a vörhenyreconvalescens terjeszti a vörhenyt és a tüneménynek további, még­pedig fontos jelen­tőségét nem is kutatom. De ha nem vagyok a ma dívó felfogásnak a híve s be­hatóbban analyzálom a tüneményt, csodálatos, homlokegye­nest ellenkező eredményre jutok, sőt kell jutnom. Mert meg kell állapítanom, hogy a tünemény beáll nemcsak az 5., ha­nem a 3., 4., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12. stb. napon csakúgy, mint beáll akár a 2., 17., 19., 24. stb. napon. Például Ba­­ginsky 45 Heimkehrfall-ja közül 18 - 40% a 8.-27. napra esik. Megállapítom továbbá, hogy a mint osztályomra hozták a gyógyultnak a testvérét a 29. napon, épp így előfordult az is, hogy egy nappal előbb, vagy éppen azon a napon hoz­ták be a gyógyultnak a testvérét, a­melyen hazabocsátották. Valamint előfordult az is, hogy a gyógyultnak jóval az ő hazabocsátása előtt hozták be a testvérét vagy testvéreit, pl. az ő megbetegedésétől számítva a 3. hét végén stb. (Vége következik.) Közlemény a pozsonyi állami kórház belosztályáról. (Vezetője: Herzog Ferencz dr., egyet. ny. r. tanár.) A rekeszalatti gáztályog egy jellemző tünete. Irta: Nyáry László dr., egyetemi tanársegéd. A rekeszalatti gáztályog kórjelzését élőben először Ley­den állította fel 1880-ban. A nagyobb belorvostani és dia­­gnostikai tankönyvekben, valamint az azóta megjelent közle­ményekben az általa megállapított jelekre hivatkoznak. Újabb diagnostikai segédeszközképpen csak a Röntgen-átvilágítás és -felvétel járul a Leyden első közleményében felsorolt klasz­­szikus tünetekhez. Ezen közlemény szerint a következő tünetek bizonyítanak a pyopneumothorax ismert tünetei jelenlétében a gáz- és folyadékfelhalmozódásnak rekeszalatti elhelyezkedése mellett: 1. A betegség anamnesisében és kifejlődésében has­beli megbetegedésre utaló adatok; 2. köhögés és köpet teljes hiánya, legalább a lefolyás hosszú ideje alatt; 3. a lélekzési zörejek teljes hiánya az éles kopogtatási hangot adó alsó mellkasrész felett, míg a felső részek felett normális, puha sejtes lélekzés van; 4. mély légvételkor puha sejtes lélekzés hallható ott is, hol azelőtt lélekzési zörej nem volt; 5. a mell­kas alsó része felett a lélekzési mozgással synchron ampho­­rás fúvás. Ezeken kívül a rekeszalatti gáztályog felismerésére szolgál még a manométervizsgálattal összekötött punctio is, ugyanis a manometer nyomásemelkedést mutat belélegzéskor, ha a tűvel rekeszalatti üregbe jutunk. Az alábbiakban egy tünetre szeretném felhívni a figyel­met, a­mely esetünkben, a többi tünet bizonytalan volta mellett már a Röntgen-vizsgálat előtt is bizonyossá tette a kórjelzést. Az 50 éves férfi 1914 június 22.-én vetette fel magát az állami kórház belosztályára. Körülbelül 5 év óta fáj a gyomra időnként, az étkezéstől függetlenül. Ezen idő alatt gyakrabban hányt, széke rendet­lenül volt. Véres hányása, szurokszerű széke nem volt. Felvétele előtt négy nappal hirtelen oly erős fájdalma támadt a hasában, hogy mun­káját félbe kellett hagynia. Most főleg hasának jobb felében érez fáj­dalmat. A közepesen fejlett, gyengén táplált beteg lélekzése kissé felüle­tes, perczenként 34. Lélekzéskor a fejbicczentő izmok összehúzódnak, az orrszárnyak mozognak. A beteg érvelése elég telt, száma perczen­ként 80-90. Hőmérsék: 38-2° C. Fekvő helyzetben vizsgálva: a bal parasternalis vonalban a 111. bordaközben kezdődik a relatív szívtom­­pulat, a­mely balfelé az V. bordaközben a középvonaltól 11­5 cm-nyire terjed, jobbfelé a bal szegyszélig ér. Absolut szívtompulat nincs. A szívcsúcslökés az V. bordaközben a bimbóvonalon kívül egy haránt­ujjnyira tapintható. A szívhangok tiszták. A Traube-féle tér szabad. Jobboldalt a parasternalis és a bimbóvonalban az V. bordán dobos színezetűvé lesz a kopogtatási hang, lejebb és az epigastriumban min­denütt dobos. Az elülső hónaljvonalban a Vili. bordán tompává lesz a kopogtatási hang. A beteget felültetve, a bal tüdő alsó határa hárul

Next