Orvosi Hetilap, 1914. december (58. évfolyam, 49-52. szám)
1914-12-06 / 49. szám
844 1914. 49. sz. ORVOSI HETILAP A legkevesebb diphtheria esik július havára; augusztustól kezdve, amely hónapban a morbiditás körülbelül olyan nagy, mint júniusban, állandó, elég tetemes az emelkedés novemberig, illetve deczemberig, míg januártól júniusig feltűnően egyforma a megbetegedések száma. Ha, mint ezt a II. ábra föltünteti, a diphtheria havi morbiditási görbéjét a vörheny havi morbiditási görbéjével összehasonlítjuk, már az első tekintetre feltűnő a párhuzamosság. Ez a feltűnő, egyenesen meglepő párhuzamosság mélyen bevilágít a diphtheria pathogenesisének még mindig homályos, rejtélyszerű problémájába. Ez a párhuzamosság hirdeti, hogy a diphtheria és a vörheny pathogenesisében a megbetegedés feltételei nagyfokú rokonságban kell hogy legyenek egymással. A feltűnő párhuzamosság messzemenő analógiára enged következtetést. Ha pedig a diphtheria görbéjét összehasonlítjuk a kanyaró görbéjével, előáll az eredmény, mégpedig kétségbevonhatatlanul, mathematikai biztossággal, hogy a szorgalmi időszak, vagyis az iskola nem terjeszti a diphtheriát. Ennek megállapításából egészen magától következik, hogy a diphtheria nem terjedhet a direct contagiositás révén emberről emberre és hogy reconvalescensek, illetve bacillusgazdák sem terjeszthetnek diphtheriát. Ehhez a két, a diphtheria pathogenesisének szempontjából óriási fontosságú következtetéshez kórházi és magángyakorlatomban tett tapasztalataim alapján, tehát egyedül empíria útján, már nagyon régen eljutottam volt. Mert sohasem láttam, hogy valaki terjesztene diphtheriát, mégpedig úgy, ahogyan a kanyaróbeteg terjeszti a kanyarót. Az empíria szolgáltatta tényekből levont következtetések helyességét a statisztika rideg, ellentmondást nem tűrő számai megerősítik s hirdetik, hogy a kanyarót, mint paradigmát tartva szem előtt— a contagiositás tüneményeinek analysiséből levont thesisek, szabályok, majdnem törvények csak úgy nem állanak a diphtheriára, mint ahogyan nem állanak a vörhenyre sem. S valóban, az életben csak annyit látunk, sem többet, sem kevesebbet, hogy valaki megbetegszik diphtheriában avagy laryngitis crouposában, olyan feltételek között, amelyek ma még teljesen ismeretlenek. Ez bár rideg, de megdönthetetlen igazság. Ez a száraz igazság, ez a, fájdalom, rideg valóság lerombolja azokat a kényelmes — sit venia verbo — tanokat, miket a mai tudomány hirdet. Nem állhat meg tehát az a suppositio, hogy a diphtheria egyszerűen a contagiositás révén terjed emberről emberre. Még sokkal kevésbé felelhet meg a valóságnak az a suppositio, hogy a reconvalescensek avagy bacillusgazdák is terjesztik a diphtheriát. Az a suppositio, hogy a reconvalescensek avagy bacillushordozók is terjesztik a diphtheriát, analogonját találhatná annak a föltételezésében, hogy vörhenyreconvalescensek terjesztenek vörhenyt, nevezetesen, hogy a kórházból kibocsátott gyógyult családtagok a családhoz visszahurczolják a betegséget. Ők idéznék elő az ú. n. „return cases“-eket (Heimkehrfälle). Milyen csodálatos, bár könnyen értem, hogy a return cases csalóka tüneményének bizonyító erejében ma már alig kétkedik valaki. Bizonyítaná pedig ez a tünemény a vörheny contagiosus természetét általában s bizonyítaná nevezetesen azt is még, hogy reconvalescensek sokszor még nagyon hosszú ideig tudják terjeszteni a vörhenyt. Kétségtelen: első látszatra a return cases tüneménye meglepő, egyenesen frappáns. Például ha osztályomról ma hazaengedek egy gyógyult vörhenybeteget s öt nap múlva osztályomra hozzák testvérét olyan anamnesis kíséretében, hogy előző nap betegedett meg, ki mer még kétkedni benne, hogy a kórházból kibocsátott reconvalescens „fertőzte“ testvérét? Ilyen esetben természetesen rögtön megvan a következtetés is, hogy a vörheny „lappangási szaka“ négy napra terjed. Pedig a return cases tüneménye csalóka tünemény, a fantázia szülöttje! Persze, ha én annak a tannak vagyok feltétlen híve, hogy a vörheny egyebek között egyszerűen a contagiositás révén is tud terjedni, mint a kanyaró, akkor a return cases tüneményében fényes bizonyítékát üdvözlöm annak, hogy igenis a vörhenyreconvalescens terjeszti a vörhenyt és a tüneménynek további, mégpedig fontos jelentőségét nem is kutatom. De ha nem vagyok a ma dívó felfogásnak a híve s behatóbban analyzálom a tüneményt, csodálatos, homlokegyenest ellenkező eredményre jutok, sőt kell jutnom. Mert meg kell állapítanom, hogy a tünemény beáll nemcsak az 5., hanem a 3., 4., 6., 7., 8., 9., 10., 11., 12. stb. napon csakúgy, mint beáll akár a 2., 17., 19., 24. stb. napon. Például Baginsky 45 Heimkehrfall-ja közül 18 - 40% a 8.-27. napra esik. Megállapítom továbbá, hogy a mint osztályomra hozták a gyógyultnak a testvérét a 29. napon, épp így előfordult az is, hogy egy nappal előbb, vagy éppen azon a napon hozták be a gyógyultnak a testvérét, amelyen hazabocsátották. Valamint előfordult az is, hogy a gyógyultnak jóval az ő hazabocsátása előtt hozták be a testvérét vagy testvéreit, pl. az ő megbetegedésétől számítva a 3. hét végén stb. (Vége következik.) Közlemény a pozsonyi állami kórház belosztályáról. (Vezetője: Herzog Ferencz dr., egyet. ny. r. tanár.) A rekeszalatti gáztályog egy jellemző tünete. Irta: Nyáry László dr., egyetemi tanársegéd. A rekeszalatti gáztályog kórjelzését élőben először Leyden állította fel 1880-ban. A nagyobb belorvostani és diagnostikai tankönyvekben, valamint az azóta megjelent közleményekben az általa megállapított jelekre hivatkoznak. Újabb diagnostikai segédeszközképpen csak a Röntgen-átvilágítás és -felvétel járul a Leyden első közleményében felsorolt klaszszikus tünetekhez. Ezen közlemény szerint a következő tünetek bizonyítanak a pyopneumothorax ismert tünetei jelenlétében a gáz- és folyadékfelhalmozódásnak rekeszalatti elhelyezkedése mellett: 1. A betegség anamnesisében és kifejlődésében hasbeli megbetegedésre utaló adatok; 2. köhögés és köpet teljes hiánya, legalább a lefolyás hosszú ideje alatt; 3. a lélekzési zörejek teljes hiánya az éles kopogtatási hangot adó alsó mellkasrész felett, míg a felső részek felett normális, puha sejtes lélekzés van; 4. mély légvételkor puha sejtes lélekzés hallható ott is, hol azelőtt lélekzési zörej nem volt; 5. a mellkas alsó része felett a lélekzési mozgással synchron amphorás fúvás. Ezeken kívül a rekeszalatti gáztályog felismerésére szolgál még a manométervizsgálattal összekötött punctio is, ugyanis a manometer nyomásemelkedést mutat belélegzéskor, ha a tűvel rekeszalatti üregbe jutunk. Az alábbiakban egy tünetre szeretném felhívni a figyelmet, amely esetünkben, a többi tünet bizonytalan volta mellett már a Röntgen-vizsgálat előtt is bizonyossá tette a kórjelzést. Az 50 éves férfi 1914 június 22.-én vetette fel magát az állami kórház belosztályára. Körülbelül 5 év óta fáj a gyomra időnként, az étkezéstől függetlenül. Ezen idő alatt gyakrabban hányt, széke rendetlenül volt. Véres hányása, szurokszerű széke nem volt. Felvétele előtt négy nappal hirtelen oly erős fájdalma támadt a hasában, hogy munkáját félbe kellett hagynia. Most főleg hasának jobb felében érez fájdalmat. A közepesen fejlett, gyengén táplált beteg lélekzése kissé felületes, perczenként 34. Lélekzéskor a fejbicczentő izmok összehúzódnak, az orrszárnyak mozognak. A beteg érvelése elég telt, száma perczenként 80-90. Hőmérsék: 38-2° C. Fekvő helyzetben vizsgálva: a bal parasternalis vonalban a 111. bordaközben kezdődik a relatív szívtompulat, amely balfelé az V. bordaközben a középvonaltól 115 cm-nyire terjed, jobbfelé a bal szegyszélig ér. Absolut szívtompulat nincs. A szívcsúcslökés az V. bordaközben a bimbóvonalon kívül egy harántujjnyira tapintható. A szívhangok tiszták. A Traube-féle tér szabad. Jobboldalt a parasternalis és a bimbóvonalban az V. bordán dobos színezetűvé lesz a kopogtatási hang, lejebb és az epigastriumban mindenütt dobos. Az elülső hónaljvonalban a Vili. bordán tompává lesz a kopogtatási hang. A beteget felültetve, a bal tüdő alsó határa hárul