Orvosi Hetilap, 1917. december (61. évfolyam, 48-52. szám)

1917-12-02 / 48. szám

1917. 48. sz. ORVOSI HETILAP 8.-áig mindössze 331 laparotomiát végeztem, 6 halálesettel. Ezek közül 22 esetet le kell vonnom, minthogy ezeket egy nő­orvos kollegám, a­ki katonai szolgálatot teljesített Nagy­szebenben és előszeretettel dolgozott saját szakmájában, az én assistentiám mellett végezte és a melyek közül egy eset­ben saját magam kívántam tanult assistentiát, a­mint majd később erre visszatérek. Conditio sine qua non minden assistentia nélküli ope­rációnál a mély narcosis és a meredek Trendelenburg-fekvés ; feltétlen szükséges ugyanis, hogy a belek a diaphragma felé visszaessenek és lehetővé váljék a belek tökéletes eltakarása. Természetesen mély alvás egyenletes légzéssel szintén elő­segíti a czélt, nehogy köhögés­ vagy hányás-inger, vagy nyomás folytán a belek előtoluljanak. A­mint már említettem, kell, hogy a belek teljes eltakarása által a kis medencze tel­jesen elhatároltassék a nagy medenczétől és a hasüregtől, úgy, hogy az operatiós terület szabadon kerüljön az operateur szeme elé. Természetesen ez nem lehetséges oly nagy tumo­roknál, a­melyek a kis medenczéből kinyúlnak és bélössze­növéseknél. Ezekben az esetekben betöméssel és az össze­növések leválasztásának megfelelő lassankénti letakarással kell hogy segítsen magán a műtő. Gyakran egész könnyen oldható meg a kérdés, úgy, hogy a határt a hasüreg és a műtéti terület közé — a­mint az oly gyakori genyes adnex­­operatióknál kiterjedt bélösszenövésekkel — az összenőtt bélkac­-colon sigmoideum és annak a mesenteriuma alá helyezzük. Nagyon nehéz, sőt majdnem lehetetlen az opera­tiós terület szabaddá tevése nagyon elhízott nőkön, a­kik­nek gyakran még hastypusú légzésük is van. Ez volt az indító ok akkor is, mikor egy ilyen 112 kgr. súlyú nőnél — fibroma multiplex és pyosalpinx — 1915 elején directe egy tanult assistenst kértem. Azóta azonban már számos erősen elhízott nőt operáltam egyedül, így többek között utóbb egy 125 kgr. súlyú beteget szintén fibromával és pyosalpinx-szal. Ilyen esetben természetesen az assistentia nélküli dolgozás nagyon nehéz, különösen a mélyben, jóformán csak a ki­légzés alatti rövid szünetekben lehetséges, a­mikor a belek visszasülyednek, a­mikor is egyes műtéti fogásokat gyorsan és ügyesen kell végrehajtani. Magától értetődik, hogy az instrumentáló nővér isko­lázott nővér kell hogy legyen, a­ki a legtöbb operatio menetét már ismeri, úgy, hogy sok mindent a műtéthez elő tudjon készíteni és az operatio folyamata alatt a szükséges dolgokat készen tudja tartani. A műtétek sima és gyors végrehajtása érdekében egy ilyen képzett instru­mentáló kívánatos, míg­ szükség esetén egy kevésbé kép­zett instrumentálóval is ki lehet jönni, így például a hozzám beosztott tanult instrumentáló nővért 8 heti beteg­sége alatt egy az asepsisben jól képzett bába helyettesítette, a­ki előbb sohasem instrumentált és ennek daczára meg­állapítottam, hogy hasonló jó eredmények mellett nagyobb különbség a műtét időtartamában nem mutatkozott. Az instrumentáló nővér iskolázott volta azonban különösen azon szempontból is fontos, hogy az instrumentálás mellett bizo­nyos assistáló fogásokat elvégez anélkül, hogy az Operateur erre külön felszólítaná. Azok a kellemetlenségek, a­melyek az ilyetén módon végrehajtott műtéteknél előállhatnak, ugyanazok, mint a­melyek a nagy assistentia melletti munkánál is jelentkezhetnek: zavarok a narcosis körül, nemes részek megsértése és erős vérzések. Az esetleges narcosis-halál veszélye volt még a leg­kellemetlenebb, mivel előre tudtam, hogy ebben az esetben bűnügyi vizsgálatnak lettem volna kitéve. Be kellett volna ismernem, hogy tudva törvényellenesen cselekedtem, a mitől kollegáim előre óvtak és a minek elhárítására felettes ható­ságomnál semmit sem tettem. Mentségemül csakis a rend­kívüli háborús viszonyokat hozhattam volna fel. Azonban az idő folyamán, mentői több kifogástalan narcosist hajtottunk végre, annál nyugodtabb lettem és esetleg a simán lefolyt narcosisok százaival bizonyíthattam volna, hogy az altatást nyugodtan bízhattam az ápoló nővérre a törvény paragra­fusaival ellentétben, annál is inkább, mert ezzel egy orvos­sal többet engedhettem át a hadseregnek a nehéz időben. És valóban az összes narcosisok között, a­melyek közül egy­néhány 1 */2—2 óráig tartott, alig 6—8 esetben voltak kis kellemetlenségeim enyhébb asphyxiával. A nemes részek sérülése körül hólyag- és ureter­­sérülések jöhetnek tekintetbe. Nálam mindkettő egyszer­egyszer fordult elő. Egy radikális Wertheim-műtétnél a hólyag éles leválasztása közben 1 cm. hosszú sebet ejtettem a hólyagon, a­mit rögtön két rétegben bevarrtam; primaer gyógyult. Hasonlóképpen egyszer a már majdnem egészen kipraeparált urétert bevágtam, azonban a mucosa nem sérült meg. Egy réteges varrat után hasonlókép sima gyógyulás követ­kezett be. Sokkal kellemetlenebbek lehetnek a vérzések. Gyakran egy nem is egészen erős gyűjtőeres vérzés a mélyben az opera­­teurnek sok nehézséget okozhat, azonban ez mindig — bár néha jelentékeny idővesztességgel — csillapítható. Egy vérzés azonban előfordult gyakorlatomban, a­melynél nagy volt az aggodalmam, hogy a beteg a kezeim között az operáló asz­talon meghal. Egy meglehetősen súlyos, a parametrium in­­filtrálódásával szövődött carcinoma-esetben megkíséreltem a Wertheim-féle radikális műtétet. Miután az egyik oldalt nagy fáradsággal kipraeparáltam, sajnos, az operatív folytatását mint lehetetlen vállalkozást be kellett szüntetnem; minthogy azonban fiatal, 32 éves, erősen megtermett asszony volt a beteg, legalább az élettartam meghosszabbításának a lehető­ségét akartam megadni és elhatároztam, hogy a két arteria hypogastricát lekötöm. Az egyik oldali ér sima lekötése után azonban a másik oldalon a Dechamps-ív átvezetésekor meg­sértettem a vena hypogastricát. Óriás vérzést kaptam, úgy, hogy az egész nézőtér csupa vér volt. Szerencsére az urétert félretoltam volt és két szorítóval, a­melyeket úgyszólván vak­tában alkalmaztam, a vérzést elállítottam. Egy nehezítő körül­mény volt, hogy a lekötést az arteria iliaca communis osz­tódása közelében végeztem úgy, hogy a leszorításkor és az azutáni átöltéskor a Dechamps-tűvel mindig az arteria iliaca communis vagy az arteria iliaca externa megsértésének ve­szélye állott elő. Ilyen súlyos vérzések azonban a ritkaságok közé tartoznak és a vérzés csillapítása ilyen vérzéseknél jó segédlet mellett is nehéz feladat. A szerencsés véletlennek tudom be, hogy akkor egyedül a vérzést oly gyorsan sikerült csillapítanom. Nagy előnye a segédlet nélküli operálásnak, hogy csak négy kéz vesz részt a munkában. Minél több kéz tevékeny­kedik a műtétnél, minél több fej hajol a műtéti terület fölé és minél többet beszélnek — szájkendő használata mellett is —, annál nagyobb az infectio veszélye, annál inkább lehetséges, hogy csirák jutnak a műtéti területre vagy a hassebbe. És az én eredményeim csakugyan, a­mióta assistentia nélkül operálok, jobbak. Sajnos, a hasfal-tályogok számáról pontosan nem számolhatok be, mivel a kortörténetek, a­melyekbe a leletet és az operatiónak a lefolyását magam vezettem be, a naponkénti hőmérséket és pulsust azonban a háború kitörése óta a két nővér írja be, a további esetleges zavarokról pontosabb adatokat nem tartalmaznak. A­mint azonban visszaemlékszem, a hasfal-tályogok a ritkaságok közé tartoztak, s az okuk mindig eres pyosalpinx vagy egy jól le nem szorítható carcinoma, vagy miként egy utóbbi esetben előfordult, diabetes mellitus volt. A hat haláleset története a következő, 1915-ben: 1. Placenta praevia centralis. Sectio caesarea. Halálok: Perito­nitis, mely két elhalt uterusrészletből indult ki; az uterusfal helyi elhalása valószínűleg glandustrin következménye volt (kórboncztani lelet). 2. Pertio-carcinoma. Wertheim-féle radikális műtét. Halál az operatiót követő hetedik napon. Halálok: Kétoldali tüdőgyuladás (kórboncztani lelet). 1916- ban haláleset nem volt. 1917-ben: 1. Sectio caesarea. Halálok: Tüdőgyuladás (klinikai diagnosis). 2. Pyosalpinx. Salpingo­­ovariotomia lat. utriusque. A nő a műtét előtt 3 hónapig ágyban fekvő beteg volt. Halál az operatiót követő második 641

Next