Orvosi Hetilap, 1917. december (61. évfolyam, 48-52. szám)
1917-12-02 / 48. szám
1917. 48. sz. ORVOSI HETILAP 8.-áig mindössze 331 laparotomiát végeztem, 6 halálesettel. Ezek közül 22 esetet le kell vonnom, minthogy ezeket egy nőorvos kollegám, aki katonai szolgálatot teljesített Nagyszebenben és előszeretettel dolgozott saját szakmájában, az én assistentiám mellett végezte és a melyek közül egy esetben saját magam kívántam tanult assistentiát, amint majd később erre visszatérek. Conditio sine qua non minden assistentia nélküli operációnál a mély narcosis és a meredek Trendelenburg-fekvés ; feltétlen szükséges ugyanis, hogy a belek a diaphragma felé visszaessenek és lehetővé váljék a belek tökéletes eltakarása. Természetesen mély alvás egyenletes légzéssel szintén elősegíti a czélt, nehogy köhögés vagy hányás-inger, vagy nyomás folytán a belek előtoluljanak. Amint már említettem, kell, hogy a belek teljes eltakarása által a kis medencze teljesen elhatároltassék a nagy medenczétől és a hasüregtől, úgy, hogy az operatiós terület szabadon kerüljön az operateur szeme elé. Természetesen ez nem lehetséges oly nagy tumoroknál, amelyek a kis medenczéből kinyúlnak és bélösszenövéseknél. Ezekben az esetekben betöméssel és az összenövések leválasztásának megfelelő lassankénti letakarással kell hogy segítsen magán a műtő. Gyakran egész könnyen oldható meg a kérdés, úgy, hogy a határt a hasüreg és a műtéti terület közé — amint az oly gyakori genyes adnexoperatióknál kiterjedt bélösszenövésekkel — az összenőtt bélkac-colon sigmoideum és annak a mesenteriuma alá helyezzük. Nagyon nehéz, sőt majdnem lehetetlen az operatiós terület szabaddá tevése nagyon elhízott nőkön, akiknek gyakran még hastypusú légzésük is van. Ez volt az indító ok akkor is, mikor egy ilyen 112 kgr. súlyú nőnél — fibroma multiplex és pyosalpinx — 1915 elején directe egy tanult assistenst kértem. Azóta azonban már számos erősen elhízott nőt operáltam egyedül, így többek között utóbb egy 125 kgr. súlyú beteget szintén fibromával és pyosalpinx-szal. Ilyen esetben természetesen az assistentia nélküli dolgozás nagyon nehéz, különösen a mélyben, jóformán csak a kilégzés alatti rövid szünetekben lehetséges, amikor a belek visszasülyednek, amikor is egyes műtéti fogásokat gyorsan és ügyesen kell végrehajtani. Magától értetődik, hogy az instrumentáló nővér iskolázott nővér kell hogy legyen, aki a legtöbb operatio menetét már ismeri, úgy, hogy sok mindent a műtéthez elő tudjon készíteni és az operatio folyamata alatt a szükséges dolgokat készen tudja tartani. A műtétek sima és gyors végrehajtása érdekében egy ilyen képzett instrumentáló kívánatos, míg szükség esetén egy kevésbé képzett instrumentálóval is ki lehet jönni, így például a hozzám beosztott tanult instrumentáló nővért 8 heti betegsége alatt egy az asepsisben jól képzett bába helyettesítette, aki előbb sohasem instrumentált és ennek daczára megállapítottam, hogy hasonló jó eredmények mellett nagyobb különbség a műtét időtartamában nem mutatkozott. Az instrumentáló nővér iskolázott volta azonban különösen azon szempontból is fontos, hogy az instrumentálás mellett bizonyos assistáló fogásokat elvégez anélkül, hogy az Operateur erre külön felszólítaná. Azok a kellemetlenségek, amelyek az ilyetén módon végrehajtott műtéteknél előállhatnak, ugyanazok, mint amelyek a nagy assistentia melletti munkánál is jelentkezhetnek: zavarok a narcosis körül, nemes részek megsértése és erős vérzések. Az esetleges narcosis-halál veszélye volt még a legkellemetlenebb, mivel előre tudtam, hogy ebben az esetben bűnügyi vizsgálatnak lettem volna kitéve. Be kellett volna ismernem, hogy tudva törvényellenesen cselekedtem, a mitől kollegáim előre óvtak és a minek elhárítására felettes hatóságomnál semmit sem tettem. Mentségemül csakis a rendkívüli háborús viszonyokat hozhattam volna fel. Azonban az idő folyamán, mentői több kifogástalan narcosist hajtottunk végre, annál nyugodtabb lettem és esetleg a simán lefolyt narcosisok százaival bizonyíthattam volna, hogy az altatást nyugodtan bízhattam az ápoló nővérre a törvény paragrafusaival ellentétben, annál is inkább, mert ezzel egy orvossal többet engedhettem át a hadseregnek a nehéz időben. És valóban az összes narcosisok között, amelyek közül egynéhány 1 */2—2 óráig tartott, alig 6—8 esetben voltak kis kellemetlenségeim enyhébb asphyxiával. A nemes részek sérülése körül hólyag- és uretersérülések jöhetnek tekintetbe. Nálam mindkettő egyszeregyszer fordult elő. Egy radikális Wertheim-műtétnél a hólyag éles leválasztása közben 1 cm. hosszú sebet ejtettem a hólyagon, amit rögtön két rétegben bevarrtam; primaer gyógyult. Hasonlóképpen egyszer a már majdnem egészen kipraeparált urétert bevágtam, azonban a mucosa nem sérült meg. Egy réteges varrat után hasonlókép sima gyógyulás következett be. Sokkal kellemetlenebbek lehetnek a vérzések. Gyakran egy nem is egészen erős gyűjtőeres vérzés a mélyben az operateurnek sok nehézséget okozhat, azonban ez mindig — bár néha jelentékeny idővesztességgel — csillapítható. Egy vérzés azonban előfordult gyakorlatomban, amelynél nagy volt az aggodalmam, hogy a beteg a kezeim között az operáló asztalon meghal. Egy meglehetősen súlyos, a parametrium infiltrálódásával szövődött carcinoma-esetben megkíséreltem a Wertheim-féle radikális műtétet. Miután az egyik oldalt nagy fáradsággal kipraeparáltam, sajnos, az operatív folytatását mint lehetetlen vállalkozást be kellett szüntetnem; minthogy azonban fiatal, 32 éves, erősen megtermett asszony volt a beteg, legalább az élettartam meghosszabbításának a lehetőségét akartam megadni és elhatároztam, hogy a két arteria hypogastricát lekötöm. Az egyik oldali ér sima lekötése után azonban a másik oldalon a Dechamps-ív átvezetésekor megsértettem a vena hypogastricát. Óriás vérzést kaptam, úgy, hogy az egész nézőtér csupa vér volt. Szerencsére az urétert félretoltam volt és két szorítóval, amelyeket úgyszólván vaktában alkalmaztam, a vérzést elállítottam. Egy nehezítő körülmény volt, hogy a lekötést az arteria iliaca communis osztódása közelében végeztem úgy, hogy a leszorításkor és az azutáni átöltéskor a Dechamps-tűvel mindig az arteria iliaca communis vagy az arteria iliaca externa megsértésének veszélye állott elő. Ilyen súlyos vérzések azonban a ritkaságok közé tartoznak és a vérzés csillapítása ilyen vérzéseknél jó segédlet mellett is nehéz feladat. A szerencsés véletlennek tudom be, hogy akkor egyedül a vérzést oly gyorsan sikerült csillapítanom. Nagy előnye a segédlet nélküli operálásnak, hogy csak négy kéz vesz részt a munkában. Minél több kéz tevékenykedik a műtétnél, minél több fej hajol a műtéti terület fölé és minél többet beszélnek — szájkendő használata mellett is —, annál nagyobb az infectio veszélye, annál inkább lehetséges, hogy csirák jutnak a műtéti területre vagy a hassebbe. És az én eredményeim csakugyan, amióta assistentia nélkül operálok, jobbak. Sajnos, a hasfal-tályogok számáról pontosan nem számolhatok be, mivel a kortörténetek, amelyekbe a leletet és az operatiónak a lefolyását magam vezettem be, a naponkénti hőmérséket és pulsust azonban a háború kitörése óta a két nővér írja be, a további esetleges zavarokról pontosabb adatokat nem tartalmaznak. Amint azonban visszaemlékszem, a hasfal-tályogok a ritkaságok közé tartoztak, s az okuk mindig eres pyosalpinx vagy egy jól le nem szorítható carcinoma, vagy miként egy utóbbi esetben előfordult, diabetes mellitus volt. A hat haláleset története a következő, 1915-ben: 1. Placenta praevia centralis. Sectio caesarea. Halálok: Peritonitis, mely két elhalt uterusrészletből indult ki; az uterusfal helyi elhalása valószínűleg glandustrin következménye volt (kórboncztani lelet). 2. Pertio-carcinoma. Wertheim-féle radikális műtét. Halál az operatiót követő hetedik napon. Halálok: Kétoldali tüdőgyuladás (kórboncztani lelet). 1916- ban haláleset nem volt. 1917-ben: 1. Sectio caesarea. Halálok: Tüdőgyuladás (klinikai diagnosis). 2. Pyosalpinx. Salpingoovariotomia lat. utriusque. A nő a műtét előtt 3 hónapig ágyban fekvő beteg volt. Halál az operatiót követő második 641