Orvosi Hetilap, 1918. február (62. évfolyam, 5-8. szám)

1918-02-17 / 7. szám

92 ORVOSI HETILAP 1918. 7. sz. Alapos gyanúm van az irányban is, hogy a közleményem elején említett 3 eset hasonló fertőzés volt, de ezeket, sajnos, pontosabban nem vizsgálhattam. Végül arra szeretnék utalni, hogy, amint az állatpathogeni­­tásból láthatjuk, a kórokozók a vérbe — talán az emberibe is — átmennek, ehhez képest tehát nem kellene elmulasz­tani a cholera asiaticára gyanús megbetegedésekben, külö­nösen mikor az ürülék bacteriológiai vizsgálata negatív, a beteg vérét megvizsgálni oly módon, hogy a vérrel közön­séges vagy erősen alkális agarlemezeket öntsünk azonnal, vagy a mi a klinikusnak egyszerűbb, nehány cm3-t előre készen tartatott bouib­onba tegyünk s innen másnap az emlí­tett lemezekre oltsunk át. Ily módon talán a klinikusok tagadhatatlanul jogos panasza is keveslebedne, hogy t. i. feltűnően sok a bac­­teriologiailag negatív vizsgálatok száma choleriform és vér­­hasszerű tüneteket mutató esetekben. Kedves kötelességemnek teszek eleget, midőn ehelyütt is őszinte köszönetet mondok tisztelt dolgozótársaimnak azon szíves igyekezetükért, mellyel kísérleteimben támo­gattak, különösen nagy hálára kötelezett tisztelt kartársam Radzikowski E. Sz. dr. a mellékelt ábrákon látható mikroskopi látótereknek igazán élethűen sikerült rajzaival. Purjesz Zsigmond. Soha még a kolozsvári egyetem egyetlen tanárának koporsóját sem állották körül olyan őszinte gyászszal pálya­társai és tanítványai és kísérték akkora részvéttel embertársai örök nyugalomra, mint Purjesz Zsigmond­éi. A nagyrabecsülésnek és szeretetnek ezt az impozáns megnyilatkozását negyven évet messze meghaladó, lelkes tanári és önfeláldozó orvosi működésével érdemelte ki. Negyven évet meghaladó ideig nevelt orvosokat, meg­tanítva őket, hogy „ne csak betegségeket tanuljanak ismerni és kezelni, hanem ismerjék és gyógyítsák a beteg, a szen­vedő embert egészében, gyógyítsák és kezeljék annak testét és lelkét egyaránt és törekedjenek erre testestől, lelkestől.“ Sohasem mulasztotta el annak hangsúlyozását, hogy „minden ismeretek csak hiányos töredékek maradnak, melyekkel az orvos magasztos hivatásának megfelelni nem tudnak, ha működésük nincs igazi, humánus, felebaráti szeretettől át­hatott érzéssel párosulva, a melyre a szenvedő ember, legyen az bármily magas- vagy bármily alacsonyrangú, oly nagy mértékben reászorult.“ „És nevelt tanítványaiból apostolokat, a kik szertemen­tek az országban és gyakorolták cselekedeteit.“ Nemcsak Kolozsvár és Erdély, de az egész ország legtávolabbi vidékeinek betegei ismerték Purjesz-nek, az orvosnak nevét és kerestek nála szenvedéseikben enyhülést, betegségeikben gyógyulást. „Tudjuk, mondták, hogy mikor belép a szenvedőnek hajlékába, napsugár költözik oda, a sajgó testrész fájdalma enyhül kezének érintésére, a­mikor a beteg ágya mellől távozik, otthagyja a bizakodásnak, reménykedésnek ajándékát. Együttérző szeretete megnyugvást, vigasztalást ad még akkor is, ha tudományával már nem segíthet.“ Negyven évet meghaladó ideig hirdette szóval és tettel az emberszeretetet, mint az orvosi tudomány és orvoslás művészetének erkölcsi alapját. Purjesz 1880-ban foglalta el tanári székét a kolozsvári egyetemen, 34 éves korában. Tetterős férfiút, lelkes tanárt, teljesen kiforrott orvost és tudóst kapott benne az egyetem. Átment már az élet nagy iskoláján, mely a szentesi szegény fiút, ki írni-olvasni tanítással kereste meg kenyerét Budapesten, szép consiliariusi praxisú egyetemi magántanárrá nevelte. A kolozsvári belgyógyászati klinika akkor, a­mikor Purjesz Kolozsvárra jött, a Karolina-kórház ódon, félig rom épületeiben volt elhelyezve, nemhogy egyetemi oktatásra nem alkalmas, de egyenesen visszataszító helyiségekben. Egy szoba a kórterem, hova tanítványai éppen még befértek, két szoba 24 ágygyal a klinika, a­melynek hátulsó részében nappal is csak gyertyavilág mellett lehetett beteget vizsgálni. Víz­vezeték, csatornázás nincs. A tanteremben folyik a tanítás, azután a gyermek-, majd a felnőtt- és végül a fül-, orr- és gégebetegek ambulantiája. A szoba két ablakánál két asztal­kán a laboratóriumi vizsgálatok. E szűk szobában nyüzsög­nek hallgatók és betegek reggel 7-től egész délig és folynak a laboratóriumi vizsgálatok egész estig. E helyiségekben tanított Purjesz 18 éven át kora reggel, többnyire lámpafénynél kezdve az előadásait, és tanított olyan lelkesen és olyan eloquentiával, hogy nem volt egy hallga­tója sem, a­ki jószántából csak egy előadását is elmulasz­totta volna. Előadásaiban nem betegségeket állított hallgatói szemei elé, hanem minden egyes beteget művészileg alakított individuummá, csak úgy, mint a festő egyes modelljeit. Hallgatóit nemcsak arra tanította meg, hogy helyüket a betegágy mellett megállják, logikusan tudjanak gondolkodni és helyesen cselekedni; de megtanította őket életbölcseletre is, a melylyel majd künn az életben nehéz pályájukon bete­geik szeretetét, embertársaik becsülését fogják maguk számára megszerezhetni. És ez a külsőleg elriasztó megjelenésű klinika belsejé­ben barátságos otthona lett tanítványoknak úgy, mint bete­geknek. A tanítvány érezte, hogy szeretettel foglalkoznak vele, segítségére vannak, biztatják, hogy minél többet tanulhasson. A beteg, mihelyt e klinikába belépett, eltűnni látta a társa­dalmi állás, a vallásfelekezet, a nemzetiség szerint szét­választó korlátokat és csak a beteg ember szenvedéseit eny­hítő, annak gyógyulását előmozdító rendszabályokat érezte maga körül. Tudta az a csizmadia-inas, a­ki részeges szülei­től csak szidást, szigorú gazdájától csak verést kapott egész életében, hogy e klinikán a tanár úrtól minden visitnél kijár neki egy barátságos mosoly, egy arczczivogatás és­­ egy piczula. Érezte a szerencsétlen koldus, a­kinek senkije sin­csen, a ki vele törődjék és a ki iránt a jótékony társadalom is csak pár krajczár dobásáig mutat érdeklődést, hogy itt e klinikán panaszát meghallgatják, testét megvizsgálják, száz­szor is meghányják-vetik, hogy miként segíthetnének rajta — rajta! a­kivel még az anyja sem törődött soha. Purjesz eleinte nagyon nehezen tudta megszokni Kolozs­várt, pedig már eljövetelekor néhány testi-lelki jóbarátja volt az orvoskari tanárok között. Ennek oka részint az volt, hogy klinikájának ilyen szűkös és mostoha viszonyai voltak, részint az, hogy orvosi praxisa nagyon nehezen indult meg. Csaknem hihetetlen, hogy az idejövetelét követő évben egyetlen beteg fel nem kereste, egyetlen beteghez el nem hívták! Budapesten megkezdett laboratóriumi munkásságát itt tovább nem folytathatván, mert klinikáján laboratóriumi helyi­ség nem volt és tétlenül tölteni el idejét nem tudván, úgy­szólva időtöltésből fog neki legnagyobb müvének „A bel­gyógyászat tankönyveinek megírásához. E munkája 10 év alatt 3 kiadást ért meg s utolsó kiadását a Balassa-díj oda­ítélésével tüntették ki. Nagytudású klinikusnak hatalmas logikával megírt műve e könyv, a­melynek egyes fejezetei mondhatni művészi tökélylyel vannak megírva. Hogy tanítványai mekkora élve­zettel forgatták e könyvet, legjobban az mutatta, hogy Purjesz­t nem egy tanítványa formaliter zavarba hozta azzal, hogy könyvéből szóról-szóra idézett consiliumok alkalmával. A­mint azonban tanítványai szerteszéledtek az ország­ban és Purjesz iránti szeretetüket, tanításait, tudásának és bölcs óvatosságának hírét mindenüvé magukkal vitték, csak­hamar orvosi gyakorlata gyorsan fellendült. Nemcsak Erdély­ből, de messze Magyarországból is számosan keresték fel, hívták magukhoz a betegek és csakhamar klinikája Erdély­nek, kis orvosi várakozó szobája az egész ország betegeinek lett gyülekező helye. Csakhamar annyira megismerték bölcs belátását, min­

Next