Orvosi Hetilap, 1918. február (62. évfolyam, 5-8. szám)
1918-02-17 / 7. szám
92 ORVOSI HETILAP 1918. 7. sz. Alapos gyanúm van az irányban is, hogy a közleményem elején említett 3 eset hasonló fertőzés volt, de ezeket, sajnos, pontosabban nem vizsgálhattam. Végül arra szeretnék utalni, hogy, amint az állatpathogenitásból láthatjuk, a kórokozók a vérbe — talán az emberibe is — átmennek, ehhez képest tehát nem kellene elmulasztani a cholera asiaticára gyanús megbetegedésekben, különösen mikor az ürülék bacteriológiai vizsgálata negatív, a beteg vérét megvizsgálni oly módon, hogy a vérrel közönséges vagy erősen alkális agarlemezeket öntsünk azonnal, vagy a mi a klinikusnak egyszerűbb, nehány cm3-t előre készen tartatott bouibonba tegyünk s innen másnap az említett lemezekre oltsunk át. Ily módon talán a klinikusok tagadhatatlanul jogos panasza is keveslebedne, hogy t. i. feltűnően sok a bacteriologiailag negatív vizsgálatok száma choleriform és vérhasszerű tüneteket mutató esetekben. Kedves kötelességemnek teszek eleget, midőn ehelyütt is őszinte köszönetet mondok tisztelt dolgozótársaimnak azon szíves igyekezetükért, mellyel kísérleteimben támogattak, különösen nagy hálára kötelezett tisztelt kartársam Radzikowski E. Sz. dr. a mellékelt ábrákon látható mikroskopi látótereknek igazán élethűen sikerült rajzaival. Purjesz Zsigmond. Soha még a kolozsvári egyetem egyetlen tanárának koporsóját sem állották körül olyan őszinte gyászszal pályatársai és tanítványai és kísérték akkora részvéttel embertársai örök nyugalomra, mint Purjesz Zsigmondéi. A nagyrabecsülésnek és szeretetnek ezt az impozáns megnyilatkozását negyven évet messze meghaladó, lelkes tanári és önfeláldozó orvosi működésével érdemelte ki. Negyven évet meghaladó ideig nevelt orvosokat, megtanítva őket, hogy „ne csak betegségeket tanuljanak ismerni és kezelni, hanem ismerjék és gyógyítsák a beteg, a szenvedő embert egészében, gyógyítsák és kezeljék annak testét és lelkét egyaránt és törekedjenek erre testestől, lelkestől.“ Sohasem mulasztotta el annak hangsúlyozását, hogy „minden ismeretek csak hiányos töredékek maradnak, melyekkel az orvos magasztos hivatásának megfelelni nem tudnak, ha működésük nincs igazi, humánus, felebaráti szeretettől áthatott érzéssel párosulva, a melyre a szenvedő ember, legyen az bármily magas- vagy bármily alacsonyrangú, oly nagy mértékben reászorult.“ „És nevelt tanítványaiból apostolokat, a kik szertementek az országban és gyakorolták cselekedeteit.“ Nemcsak Kolozsvár és Erdély, de az egész ország legtávolabbi vidékeinek betegei ismerték Purjesz-nek, az orvosnak nevét és kerestek nála szenvedéseikben enyhülést, betegségeikben gyógyulást. „Tudjuk, mondták, hogy mikor belép a szenvedőnek hajlékába, napsugár költözik oda, a sajgó testrész fájdalma enyhül kezének érintésére, amikor a beteg ágya mellől távozik, otthagyja a bizakodásnak, reménykedésnek ajándékát. Együttérző szeretete megnyugvást, vigasztalást ad még akkor is, ha tudományával már nem segíthet.“ Negyven évet meghaladó ideig hirdette szóval és tettel az emberszeretetet, mint az orvosi tudomány és orvoslás művészetének erkölcsi alapját. Purjesz 1880-ban foglalta el tanári székét a kolozsvári egyetemen, 34 éves korában. Tetterős férfiút, lelkes tanárt, teljesen kiforrott orvost és tudóst kapott benne az egyetem. Átment már az élet nagy iskoláján, mely a szentesi szegény fiút, ki írni-olvasni tanítással kereste meg kenyerét Budapesten, szép consiliariusi praxisú egyetemi magántanárrá nevelte. A kolozsvári belgyógyászati klinika akkor, amikor Purjesz Kolozsvárra jött, a Karolina-kórház ódon, félig rom épületeiben volt elhelyezve, nemhogy egyetemi oktatásra nem alkalmas, de egyenesen visszataszító helyiségekben. Egy szoba a kórterem, hova tanítványai éppen még befértek, két szoba 24 ágygyal a klinika, amelynek hátulsó részében nappal is csak gyertyavilág mellett lehetett beteget vizsgálni. Vízvezeték, csatornázás nincs. A tanteremben folyik a tanítás, azután a gyermek-, majd a felnőtt- és végül a fül-, orr- és gégebetegek ambulantiája. A szoba két ablakánál két asztalkán a laboratóriumi vizsgálatok. E szűk szobában nyüzsögnek hallgatók és betegek reggel 7-től egész délig és folynak a laboratóriumi vizsgálatok egész estig. E helyiségekben tanított Purjesz 18 éven át kora reggel, többnyire lámpafénynél kezdve az előadásait, és tanított olyan lelkesen és olyan eloquentiával, hogy nem volt egy hallgatója sem, aki jószántából csak egy előadását is elmulasztotta volna. Előadásaiban nem betegségeket állított hallgatói szemei elé, hanem minden egyes beteget művészileg alakított individuummá, csak úgy, mint a festő egyes modelljeit. Hallgatóit nemcsak arra tanította meg, hogy helyüket a betegágy mellett megállják, logikusan tudjanak gondolkodni és helyesen cselekedni; de megtanította őket életbölcseletre is, a melylyel majd künn az életben nehéz pályájukon betegeik szeretetét, embertársaik becsülését fogják maguk számára megszerezhetni. És ez a külsőleg elriasztó megjelenésű klinika belsejében barátságos otthona lett tanítványoknak úgy, mint betegeknek. A tanítvány érezte, hogy szeretettel foglalkoznak vele, segítségére vannak, biztatják, hogy minél többet tanulhasson. A beteg, mihelyt e klinikába belépett, eltűnni látta a társadalmi állás, a vallásfelekezet, a nemzetiség szerint szétválasztó korlátokat és csak a beteg ember szenvedéseit enyhítő, annak gyógyulását előmozdító rendszabályokat érezte maga körül. Tudta az a csizmadia-inas, aki részeges szüleitől csak szidást, szigorú gazdájától csak verést kapott egész életében, hogy e klinikán a tanár úrtól minden visitnél kijár neki egy barátságos mosoly, egy arczczivogatás és egy piczula. Érezte a szerencsétlen koldus, akinek senkije sincsen, a ki vele törődjék és a ki iránt a jótékony társadalom is csak pár krajczár dobásáig mutat érdeklődést, hogy itt e klinikán panaszát meghallgatják, testét megvizsgálják, százszor is meghányják-vetik, hogy miként segíthetnének rajta — rajta! akivel még az anyja sem törődött soha. Purjesz eleinte nagyon nehezen tudta megszokni Kolozsvárt, pedig már eljövetelekor néhány testi-lelki jóbarátja volt az orvoskari tanárok között. Ennek oka részint az volt, hogy klinikájának ilyen szűkös és mostoha viszonyai voltak, részint az, hogy orvosi praxisa nagyon nehezen indult meg. Csaknem hihetetlen, hogy az idejövetelét követő évben egyetlen beteg fel nem kereste, egyetlen beteghez el nem hívták! Budapesten megkezdett laboratóriumi munkásságát itt tovább nem folytathatván, mert klinikáján laboratóriumi helyiség nem volt és tétlenül tölteni el idejét nem tudván, úgyszólva időtöltésből fog neki legnagyobb müvének „A belgyógyászat tankönyveinek megírásához. E munkája 10 év alatt 3 kiadást ért meg s utolsó kiadását a Balassa-díj odaítélésével tüntették ki. Nagytudású klinikusnak hatalmas logikával megírt műve e könyv, amelynek egyes fejezetei mondhatni művészi tökélylyel vannak megírva. Hogy tanítványai mekkora élvezettel forgatták e könyvet, legjobban az mutatta, hogy Purjeszt nem egy tanítványa formaliter zavarba hozta azzal, hogy könyvéből szóról-szóra idézett consiliumok alkalmával. Amint azonban tanítványai szerteszéledtek az országban és Purjesz iránti szeretetüket, tanításait, tudásának és bölcs óvatosságának hírét mindenüvé magukkal vitték, csakhamar orvosi gyakorlata gyorsan fellendült. Nemcsak Erdélyből, de messze Magyarországból is számosan keresték fel, hívták magukhoz a betegek és csakhamar klinikája Erdélynek, kis orvosi várakozó szobája az egész ország betegeinek lett gyülekező helye. Csakhamar annyira megismerték bölcs belátását, min