Orvosi Hetilap, 1918. március (62. évfolyam, 9-13. szám)

1918-03-03 / 9. szám

116 ORVOSI HETILAP már globulin-kicsapódást okoz, mely a Vidal-reactiónál kép­ződő agglutinatióhoz igen hasonlít. Vagyis ezen kísérleti soro­zatból kitűnik, hogy a lueses savók globulin-tartalma köny­­nyebben kicsapódik, mint az egészséges vérsavóké, miért is a vérsavó ezen sajátosságát a lues diagnosisára fel lehet használni. Eddig 49 savó tejsavreactióját hasonlítottam össze a Wassermann-reactiójával, s 39 egyezett egymással. Az időm rövidsége miatt nem áll módomban ez irányú össze­hasonlító vizsgálatokat kellő számmal megejteni, bár eddig csekély számú esetek kapcsán úgy látszik, hogy a kezelés alatt álló (Wassermann-positiv savaim egy része jelenleg antilueses kúra alatt álló betegektől származott, kik 1—2 salvarsan-injectiót és részben 5—30 inunctiós kúrát végeztek) betegeknél a tejsavreactio hamarább eltűnik. Ennek daczára igen érdekes eredmények várhatók. Ezen vizsgálatokból kitűnik tehát, hogy a positív Was­­sermann-reactio és a tejsavval történt globulin-kicsapás között feltűnő parallelismus áll fenn. Ha meggondoljuk, hogy a Wassermann-reactióhoz használt szervkivonat kititrálásakor épp úgy kaphatunk negatív serummal positiv reactiót, mint positiv serummal negatívot, ha nincsen pontosan kititrálva, ugyanezt elérjük a tejsav segítségével. Vagyis a savtartalom úgy látszik a Wassermann-reactio megejtésében igen fontos szerepet játszik. E végből kétféle antigénem savtartalmát meg­határoztam és kitűnt, hogy az eddig kitűnően bevált antigen a reactióhoz szükséges hígításban 0 42 cm3­­/ioo n- natronlúgot használt fel, míg a kevésbé jónak talált antigen 0 07 cm3'/ioo natronlúgot fogyasztott. Vagyis a szervkivonat savtartalma két­ségkívül fontos tényező, miért is az antigén-kititrálás tulaj­donképpen nem egyéb, mint ama optimális sav­mennyiség megállapítása, mely szükséges a positive reagáló savak globulin-tartalmának kicsapásához vagy bizonyos eltolódá­sához. Már Sachs és Altmann is felhívta a figyelmet ama tapasztalatra, hogy sav hozzáadására a positiv reactio erős­­bödik, míg lúg a positiv reactiót gyengíti vagy eltünteti. Ezek után nem lehet közömbös a Wassermann-reactio megejtésére a fenti kísérletekben kimutatott serum savtartal­mának egyik napról a másikra való változása. Mert, ha egy esetet veszünk, hol ma a savé 005 cm3 lúgot használt fel, s a következő napon 005 cm3 szükséges, vagyis hirtelen felszökött, akkor ez a reactio lefolyására annyira fontos ágens, hogy az előző napi vizsgálattal ellentétes eredményt provokálhat. Úgy látszik, e körülmény lehet az okozója azon kellemetlen esetnek, midőn két intézetben végzett ugyanazon savó ellentétes eredményt jelez. Miért is kívánatos, hogy mielőtt vizsgálnák a vérsavót, annak savtartalmát megállapítsuk és esetleg magas savtartalom esetén várjunk a következő napig, mert mint a vizsgálatok mutatják, a­mily hirtelen felszáll a savtartalom egyik napról a másikra, épp oly feltűnően csök­ken, vagy esetleg máról holnapra teljesen el is tűnhet. Sürgős esetekben ilyenkor, mint már fent említve volt, ne fél, hanem háromnegyed óráig inactiváljunk. Határozott összefüggés látszik a serum magas savtar­talma és az „önkötés“ között. Az inactiválás után­i 50 cm3 lúgot fogyasztó savéról előre sejtettem, hogy „önkötő“ lesz és feltevésem helyesnek bizonyult. R. Müller azt ajánlja, hogy a savókat legalább 24 óráig hagyjuk állni, mielőtt a Wassermann-reactiót megejtenék vele, hogy ezáltal az ön­kötést kiküszöböljük, mert szerinte a friss savakkal ez gyakran előfordul. A savtartalom vizsgálata közben azt tapasztaltam, hogy a vérvétel után 4—6 órával feldolgozott, alkalikusan reagáló vagy pedig alacsony savértéket jelző serumok közül egy sem volt önkötő, míg a magas savtartalmúak, ha a fél órai inactiválásnál nem lesznek alkalikus vagy közömbös kémhatásúvá, erős haemolysis-gátlást vagy teljes önkötést mutatnak. Ezek szerint tehát, az egyébként bacteriumos bom­láson kívül, amely tudvalevőleg önkötéssel jár, a magas sav­tartalom is tud önkötést előidézni. Ha 1/100 n. lúgra átszámítjuk azt a tejsavmennyiséget, a­mely szükséges a normál savó globulin-tartalmának a kicsapására, az 0,55 cm3-nek felel meg. Tehát látjuk, igen közel van ehhez az az érték, a­mit az antigén fogyasztott, s mely mellett jó eredményeket nyerünk a Wassermann-reac­­tióval. A complementum savtartalmát vizsgálva, kitűnt, hogy az a complementum bizonyult leghatékonyabbnak, mely a legnagyobb savértéket mutatta. A friss tengerimalaczsavé 0.2 cm3-e 0.41 — 1.10 cm3 1/100 n. lúgot fogyasztott. A complementum hatása és annak savtartalma között tehát ha­tározott összefüggés van, így azok a serumok, melyek fél órai inactiválás után is még nagyobb savtartalommal bírnak, lueses savakban is negatív reactiót tudnak létrehozni. Wechselmann complementoid-nak nevezi azt az anyagot, mely fél órai inactiválás után sem engedi a complementum teljes elpusztítását, de, mint számos utánvizsgáló állítja, kétségbe von­ják ezen hypothesises anyag létezését. Nem tartom kizártnak, hogy ez a zavaró anyag nem más, mint a fél órai inactivá­lás alatt el nem tűnt savtartalom. Wechselmann szerint 7%-os baryumsulfattal keverve a serumot, centrifugálás után telje­sen eltűnne a complementum ezen complementoid­ anyaggal együtt. Már most, ha igaz, hogy a haemolysis létrejöttében a complementum mint sav szerepel, akkor ebből következik, hogy a complementumot savakkal pótolni lehetne. Ily irányú vizsgálataim e feltevés helyességéről győztek meg. Ugyanis az 1/1000-es hígítású tejsavból vettem 0.01, 0.02, 0.03 cm3-t, melyhez 0.01 cm8 20%-os birkavörösvérsejt-emulsiót adtam; míg a 0.01 és 0.02 cm3-ben a vérsejtek nem oldódtak, addig a 0.03 cm8 tejsav teljes haemolysist adott. Ebből ki­indulva, csináltam előírás szerint Wassermann-reactiót — kis mennyiségekkel dolgozva —, de complementum helyett 0.03 cm3 tejsavat használtam. Ekkor egyikben sem volt haemolysis. Ennek az oka abban rejlik, hogy a serum sav­­avid és a hozzáadott kis savmennyiséget mnd lekötötte. Hiszen tudvalevő a Wassermann-reactióról is, hogy a „serum + antigen + complementum“-keveréknek egy óráig a thermostatban állása alatt a negativ serum is a comple­­mentumnak több mint a felét tönkreteszi, tehát czélszerű­­nek tartottam 0.07—0.08 cm3 tejsardosist alkalmazni, midőn több controll-vizsgálatot végezve, az originális eljárással po­sitive reagáló savó positiv, a negatív eredményű serum tej­savval is negatív reactiót adott. Azt hiszem, ez olyan fontos észlelet, a­mely méltán megérdemli a behatóbb utánvizsgá­­lást és mivel aránylag kis számú esetre vonatkozik meg­figyelésem, további kutatásaimat ez irányban folytatom is. Ezen ténynek messzeható következménye volna, hogy a mindinkább nehezebben beszerezhető tengerimalacz a Wassermann­­reactio megejtésénél feleslegessé válna. De ezenfelül közelebb hozna bennünket a Wassermann-reactióban lezajló folyamat mysteriumának a tisztázásához is. A reactio kivitelében az­­alkoholos szervkivonat alkohol­­tartalma ugyancsak lényeges szerepet játszik, mert tudvalevő, hogy az alkohol egymagában is tud globulint kiválasz­tani. Erre vonatkozólag Bruck behatóbb vizsgálatokat vég­zett és az általa előírt eljárással sikerült alkohollal, lueses sa­vakban könnyebben, mint egészséges sórumokban, feltűnő arányban globulinkicsapódást megfigyelni. Hogy ez a syphi­lis diagnosisában mennyire értékesíthető, egyelőre nem állott módomban utánvizsgálni, itt csak azt a tényt akarom regis­­trálni, hogy az alkohol milyen hatással van a lueses vér­savakra, a­miből következik, hogy a Wassermann-reactióhoz használt „antigén“, alkoholos szervkivonat alkohol­tartalma majdnem olyan szerepet játszik, mint annak savtartalma. Az alkohol globulin-kicsapó sajátságát volt alkalmam észlelni, midőn a savókhoz egy csepp alkoholos phenolphtaleint ad­tam, s positive reagáló savakban kisebb-nagyobb zavarodást észleltem. Vájjon nincs-e összefüggés e jelenség és Kiss­­nek Sarbó­val együtt tett azon észlelete között, hogy chronikus alkoholismusban szenvedő betegeknél, a­kiknél syphilisre semmi adat nem volt, az eseteknek egy nagy há­nyadában, 27 megvizsgált eset közül 8-ban, a vérserum erősen positív Wassermann-reactiót adott? Több esetben megpróbáltam a Wassermann-reactióhoz tiszta hígított alko­holt használni, mellyel sikerült gyengén positiv reactiót nyerni 1918. 9. sz.

Next