Orvosi Hetilap, 1918. március (62. évfolyam, 9-13. szám)
1918-03-03 / 9. szám
116 ORVOSI HETILAP már globulin-kicsapódást okoz, mely a Vidal-reactiónál képződő agglutinatióhoz igen hasonlít. Vagyis ezen kísérleti sorozatból kitűnik, hogy a lueses savók globulin-tartalma könynyebben kicsapódik, mint az egészséges vérsavóké, miért is a vérsavó ezen sajátosságát a lues diagnosisára fel lehet használni. Eddig 49 savó tejsavreactióját hasonlítottam össze a Wassermann-reactiójával, s 39 egyezett egymással. Az időm rövidsége miatt nem áll módomban ez irányú összehasonlító vizsgálatokat kellő számmal megejteni, bár eddig csekély számú esetek kapcsán úgy látszik, hogy a kezelés alatt álló (Wassermann-positiv savaim egy része jelenleg antilueses kúra alatt álló betegektől származott, kik 1—2 salvarsan-injectiót és részben 5—30 inunctiós kúrát végeztek) betegeknél a tejsavreactio hamarább eltűnik. Ennek daczára igen érdekes eredmények várhatók. Ezen vizsgálatokból kitűnik tehát, hogy a positív Wassermann-reactio és a tejsavval történt globulin-kicsapás között feltűnő parallelismus áll fenn. Ha meggondoljuk, hogy a Wassermann-reactióhoz használt szervkivonat kititrálásakor épp úgy kaphatunk negatív serummal positiv reactiót, mint positiv serummal negatívot, ha nincsen pontosan kititrálva, ugyanezt elérjük a tejsav segítségével. Vagyis a savtartalom úgy látszik a Wassermann-reactio megejtésében igen fontos szerepet játszik. E végből kétféle antigénem savtartalmát meghatároztam és kitűnt, hogy az eddig kitűnően bevált antigen a reactióhoz szükséges hígításban 0 42 cm3/ioo n- natronlúgot használt fel, míg a kevésbé jónak talált antigen 0 07 cm3'/ioo natronlúgot fogyasztott. Vagyis a szervkivonat savtartalma kétségkívül fontos tényező, miért is az antigén-kititrálás tulajdonképpen nem egyéb, mint ama optimális savmennyiség megállapítása, mely szükséges a positive reagáló savak globulin-tartalmának kicsapásához vagy bizonyos eltolódásához. Már Sachs és Altmann is felhívta a figyelmet ama tapasztalatra, hogy sav hozzáadására a positiv reactio erősbödik, míg lúg a positiv reactiót gyengíti vagy eltünteti. Ezek után nem lehet közömbös a Wassermann-reactio megejtésére a fenti kísérletekben kimutatott serum savtartalmának egyik napról a másikra való változása. Mert, ha egy esetet veszünk, hol ma a savé 005 cm3 lúgot használt fel, s a következő napon 005 cm3 szükséges, vagyis hirtelen felszökött, akkor ez a reactio lefolyására annyira fontos ágens, hogy az előző napi vizsgálattal ellentétes eredményt provokálhat. Úgy látszik, e körülmény lehet az okozója azon kellemetlen esetnek, midőn két intézetben végzett ugyanazon savó ellentétes eredményt jelez. Miért is kívánatos, hogy mielőtt vizsgálnák a vérsavót, annak savtartalmát megállapítsuk és esetleg magas savtartalom esetén várjunk a következő napig, mert mint a vizsgálatok mutatják, amily hirtelen felszáll a savtartalom egyik napról a másikra, épp oly feltűnően csökken, vagy esetleg máról holnapra teljesen el is tűnhet. Sürgős esetekben ilyenkor, mint már fent említve volt, ne fél, hanem háromnegyed óráig inactiváljunk. Határozott összefüggés látszik a serum magas savtartalma és az „önkötés“ között. Az inactiválás utáni 50 cm3 lúgot fogyasztó savéról előre sejtettem, hogy „önkötő“ lesz és feltevésem helyesnek bizonyult. R. Müller azt ajánlja, hogy a savókat legalább 24 óráig hagyjuk állni, mielőtt a Wassermann-reactiót megejtenék vele, hogy ezáltal az önkötést kiküszöböljük, mert szerinte a friss savakkal ez gyakran előfordul. A savtartalom vizsgálata közben azt tapasztaltam, hogy a vérvétel után 4—6 órával feldolgozott, alkalikusan reagáló vagy pedig alacsony savértéket jelző serumok közül egy sem volt önkötő, míg a magas savtartalmúak, ha a fél órai inactiválásnál nem lesznek alkalikus vagy közömbös kémhatásúvá, erős haemolysis-gátlást vagy teljes önkötést mutatnak. Ezek szerint tehát, az egyébként bacteriumos bomláson kívül, amely tudvalevőleg önkötéssel jár, a magas savtartalom is tud önkötést előidézni. Ha 1/100 n. lúgra átszámítjuk azt a tejsavmennyiséget, amely szükséges a normál savó globulin-tartalmának a kicsapására, az 0,55 cm3-nek felel meg. Tehát látjuk, igen közel van ehhez az az érték, amit az antigén fogyasztott, s mely mellett jó eredményeket nyerünk a Wassermann-reactióval. A complementum savtartalmát vizsgálva, kitűnt, hogy az a complementum bizonyult leghatékonyabbnak, mely a legnagyobb savértéket mutatta. A friss tengerimalaczsavé 0.2 cm3-e 0.41 — 1.10 cm3 1/100 n. lúgot fogyasztott. A complementum hatása és annak savtartalma között tehát határozott összefüggés van, így azok a serumok, melyek fél órai inactiválás után is még nagyobb savtartalommal bírnak, lueses savakban is negatív reactiót tudnak létrehozni. Wechselmann complementoid-nak nevezi azt az anyagot, mely fél órai inactiválás után sem engedi a complementum teljes elpusztítását, de, mint számos utánvizsgáló állítja, kétségbe vonják ezen hypothesises anyag létezését. Nem tartom kizártnak, hogy ez a zavaró anyag nem más, mint a fél órai inactiválás alatt el nem tűnt savtartalom. Wechselmann szerint 7%-os baryumsulfattal keverve a serumot, centrifugálás után teljesen eltűnne a complementum ezen complementoid anyaggal együtt. Már most, ha igaz, hogy a haemolysis létrejöttében a complementum mint sav szerepel, akkor ebből következik, hogy a complementumot savakkal pótolni lehetne. Ily irányú vizsgálataim e feltevés helyességéről győztek meg. Ugyanis az 1/1000-es hígítású tejsavból vettem 0.01, 0.02, 0.03 cm3-t, melyhez 0.01 cm8 20%-os birkavörösvérsejt-emulsiót adtam; míg a 0.01 és 0.02 cm3-ben a vérsejtek nem oldódtak, addig a 0.03 cm8 tejsav teljes haemolysist adott. Ebből kiindulva, csináltam előírás szerint Wassermann-reactiót — kis mennyiségekkel dolgozva —, de complementum helyett 0.03 cm3 tejsavat használtam. Ekkor egyikben sem volt haemolysis. Ennek az oka abban rejlik, hogy a serum savavid és a hozzáadott kis savmennyiséget mnd lekötötte. Hiszen tudvalevő a Wassermann-reactióról is, hogy a „serum + antigen + complementum“-keveréknek egy óráig a thermostatban állása alatt a negativ serum is a complementumnak több mint a felét tönkreteszi, tehát czélszerűnek tartottam 0.07—0.08 cm3 tejsardosist alkalmazni, midőn több controll-vizsgálatot végezve, az originális eljárással positive reagáló savó positiv, a negatív eredményű serum tejsavval is negatív reactiót adott. Azt hiszem, ez olyan fontos észlelet, amely méltán megérdemli a behatóbb utánvizsgálást és mivel aránylag kis számú esetre vonatkozik megfigyelésem, további kutatásaimat ez irányban folytatom is. Ezen ténynek messzeható következménye volna, hogy a mindinkább nehezebben beszerezhető tengerimalacz a Wassermannreactio megejtésénél feleslegessé válna. De ezenfelül közelebb hozna bennünket a Wassermann-reactióban lezajló folyamat mysteriumának a tisztázásához is. A reactio kivitelében azalkoholos szervkivonat alkoholtartalma ugyancsak lényeges szerepet játszik, mert tudvalevő, hogy az alkohol egymagában is tud globulint kiválasztani. Erre vonatkozólag Bruck behatóbb vizsgálatokat végzett és az általa előírt eljárással sikerült alkohollal, lueses savakban könnyebben, mint egészséges sórumokban, feltűnő arányban globulinkicsapódást megfigyelni. Hogy ez a syphilis diagnosisában mennyire értékesíthető, egyelőre nem állott módomban utánvizsgálni, itt csak azt a tényt akarom registrálni, hogy az alkohol milyen hatással van a lueses vérsavakra, amiből következik, hogy a Wassermann-reactióhoz használt „antigén“, alkoholos szervkivonat alkoholtartalma majdnem olyan szerepet játszik, mint annak savtartalma. Az alkohol globulin-kicsapó sajátságát volt alkalmam észlelni, midőn a savókhoz egy csepp alkoholos phenolphtaleint adtam, s positive reagáló savakban kisebb-nagyobb zavarodást észleltem. Vájjon nincs-e összefüggés e jelenség és Kissnek Sarbóval együtt tett azon észlelete között, hogy chronikus alkoholismusban szenvedő betegeknél, akiknél syphilisre semmi adat nem volt, az eseteknek egy nagy hányadában, 27 megvizsgált eset közül 8-ban, a vérserum erősen positív Wassermann-reactiót adott? Több esetben megpróbáltam a Wassermann-reactióhoz tiszta hígított alkoholt használni, mellyel sikerült gyengén positiv reactiót nyerni 1918. 9. sz.