Orvosi Hetilap, 1918. április (62. évfolyam, 14-17. szám)
1918-04-07 / 14. szám
182 ORVOSI HETILAP 1918. 14. sz. melyeknek kifejtésekor az irodalom egyéb nézeteire e helyütt nem térek ki. Véleményem szerint az idegtransplantatio, azaz neurotizálás sikerének alapkellékei a következők: 1. A neurotizálásra felhasznált rész (centrális neuron és peripheriás proximalis része) ép volta. E pontra vonatkozólag eljárásom megfelelő. 2. A neurotizálandó rész (peripheriás neuron distalis része, azaz idegrost izom) regeneratióra képes állapota. E pontra vonatkozólag kétséges, hogy esetünk (kétoldali plexusneuritis) műtétünkre alkalmas-e, amennyiben, ha el is tekintünk az izomzat esetleg visszafejlődésre nem képes elváltozásaitól, még fennáll az a lehetőség, hogy az esetleg messze lefelé terjedő neuritis a beoltandó idegrostokat regeneratióra, illetőleg újonnan képzett rostok áteresztésére képtelenné tette. Megjegyzem, hogy egyébként is éppen e szempontból az indicatio kérdése az idegtransplantatio Achilles-sarka, mert ameddig a spontan regeneratio lehetősége fennáll, addig az idegtransplantatio természetesen nem indokolt; ha pedig a spontan regeneratio lehetősége megszűnt, akkor, mint azt a polyomielitisnél tett tapasztalatok is mutatják, a bénult izomzat már rendszerint képtelen regeneratióra. 3. A neurotizáló neuronok rostjainak centrális keresztmetszeteit a neurotizálandó neuronok rostjainak peripheriás keresztmetszeteivel kell közvetlen érintkezésbe hoznunk. A neurotizáló idegrostoknak a neurotizálandó idegrostok közé vagy megfordítva a neurotizálandó idegrostoknak a neurotizálók közé illesztése sokkal kevesebb, illetőleg semmi kilátást sem nyújt; az első esetben az eredmény lehetséges, mint azt az izomzat közvetlen neurotisatiójának lehetősége is mutatja, de a második esetben az eredmény kizárt és esetleges létrejötte csak a neurotizáló ideg rostjainak véletlen megsértésében leli magyarázatát. E módszer előnyéül felhozzák, hogy veszteség nélkül dolgozik; ez igaz, de véleményem szerint épp ez a körülmény zárja ki a sikert. A neurotizáló, mozgató és érző neuronok számának arányban kell lenniök a neurotizálandó, mozgató és érző neuronok számával. A neurotizáló neuronok kellő száma már azért is lényeges, mert az idegtransplantatióknál is, mint energia-átviteleknél általában, legkedvezőbb esetben is veszteséggel dolgozunk. Az e pontban említett követelményeknek eljárásom tökéletesen megfelel és e szempontból Katzenstein módszerénél czélravezetőbbnek tartom. Az eljárás teljesebb sikerének valószínűségét az említett szempontokból elősegítené, ha az egész ischiadicust ültetnék át a plexusba. 4. Mivel tehát csak megfelelő számú neuron feláldozásától várhatunk a működés szempontjából eredményt, az idegtransplantatiót általában úgy kell eszközölnünk, hogy a biztos functioveszteség arányban álljon az esetleges nyereséggel. E pontra vonatkozólag megjegyzem, hogy a nervus tibialis végleges kiiktatása egy kétoldali teljes felső végtaghüdés súlyosságához képest nem túlságos áldozat, mint azt ezen ideg lövési sérülései is mutatják. Szóba jöhetne a nervus peronaeus hasonló átültetése, mely ideg által ellátott izomzat működését, mint ismeretes, géppel jól pótolhatjuk. Az ischiadicus teljes átültetése is inkább az érzéskiesés és trophiás zavarok miatt aggályos. A teljes ischiadicus-átültetésnek egyes részeinek átültetésével szemben Maragliano kísérletei értelmében az volna az előnye, hogy az átmetszett és leválasztott darabnak a leválasztási helyig felszálló degeneratiója természetszerűleg elesne. 5. A mozgató centrumok áttanulásának lehetősége; az eddigi e téren szerzett tapasztalatok ugyan biztos választ nem engednek meg, de amellett szólnak, hogy a mozgató centrumok áttanulásra képesek. E pontra vonatkozólag eljárásom sikere — mint minden idegtransplantatióé — természetszerűleg a mozgató centrumok ezen áttanulásának lehetőségéhez kötött. Világos már most, hogy állatkísérletben a felsorolt követelményeknek, a centrumok áttanulásától eltekintve, tökéletesen eleget tehetünk, már azért is, mert a functioveszteség természetesen szerepet nem játszik. Emberen, amidőn kóros elváltozásokkal állunk szemben, a felsorolt követelményeknek biztonsággal szinte sohasem felelhetünk meg; megköt bennünket továbbá az elkerülhetetlen functioveszteség is. Az emberen elért eddigi eredményekre vonatkozólag megjegyzem, hogy azokat a legnagyobb skepsissel kell fogadnunk, mert a spontán gyógyulástól eltekintve, egyéb jóhiszemű tévedések egész sora szerepelhet, mint azt Verebednek, de különösen Ranschburgnak az idegek lövési sérüléseivel tett tapasztalatai mutatták. Mint ez az elmondottakból is következik, távol áll tőlem, hogy a leírt eljárás sikeréhez vérmes reményeket fűzzek. De mégis akadhatnak az enyéméhez hasonló, egyébként gyógyíthatlan, kétségbeesett esetek, melyekben a beteg és az orvos magát e heroikus és kevéssé kilátásos műtét kivitelére, mint ultimum refugiumra, rászánhatja. Egyrészt ezért, másrészt, mivel az eljárás az eddigi hasonló czélú eljárásokkal szemben véleményem szerint több szempontból haladásnak minősíthető és végül az érdekes boncztani lehetőség miatt ismertettem az eljárást, mely véleményem szerint mint kísérleti berendezés megfelelő állatokon (emberszabású majmok) alkalmas volna arra, hogy a mozgató centrumok áttanulásának lehetőségére vonatkozólag biztos felvilágosításokat nyújtson.