Orvosi Hetilap, 1918. április (62. évfolyam, 14-17. szám)

1918-04-07 / 14. szám

182 ORVOSI HETILAP 1918. 14. sz. melyeknek kifejtésekor az irodalom egyéb nézeteire e helyütt nem térek ki. Véleményem szerint az idegtransplantatio, azaz neuroti­­zálás sikerének alapkellékei a következők: 1. A neurotizálásra felhasznált rész (centrális neuron és peripheriás proximalis része) ép volta. E pontra vonat­kozólag eljárásom megfelelő. 2. A neurotizálandó rész (peripheriás neuron distalis része, azaz idegrost izom) regeneratióra képes állapota. E pontra vonatkozólag kétséges, hogy esetünk (kétoldali plexus­­neuritis) műtétünkre alkalmas-e, a­mennyiben, ha el is tekin­tünk az izomzat esetleg visszafejlődésre nem képes elválto­zásaitól, még fennáll az a lehetőség, hogy az esetleg messze lefelé terjedő neuritis a beoltandó idegrostokat regeneratióra, illetőleg újonnan képzett rostok áteresztésére képtelenné tette. Megjegyzem, hogy egyébként is éppen e szempontból az indicatio kérdése az idegtransplantatio Achilles-sarka, mert a­meddig a spontan regeneratio lehetősége fennáll, addig az idegtransplantatio természetesen nem indokolt; ha pedig a spontan regeneratio lehetősége megszűnt, akkor, mint azt a polyomielitisnél tett tapasztalatok is mutatják, a bénult izomzat már rendszerint képtelen regeneratióra. 3. A neurotizáló neuronok rostjainak centrális kereszt­­metszeteit a neurotizálandó neuronok rostjainak peripheriás keresztmetszeteivel kell közvetlen érintkezésbe hoznunk. A neurotizáló idegrostoknak a neurotizálandó idegrostok közé vagy megfordítva a neurotizálandó idegrostoknak a neuroti­­zálók közé illesztése sokkal kevesebb, illetőleg semmi ki­látást sem nyújt; az első esetben az eredmény lehetséges, mint azt az izomzat közvetlen neurotisatiójának lehetősége is mutatja, de a második esetben az eredmény kizárt és esetleges létrejötte csak a neurotizáló ideg rostjainak véletlen megsér­tésében leli magyarázatát. E módszer előnyéül felhozzák, hogy veszteség nélkül dolgozik; ez igaz, de véleményem szerint épp ez a körülmény zárja ki a sikert. A neurotizáló, mozgató és érző neuronok számának arányban kell lenniök a neurotizálandó, mozgató és érző neuronok számával. A neurotizáló neuronok kellő száma már azért is lényeges, mert az idegtransplantatióknál is, mint energia-átviteleknél általában, legkedvezőbb esetben is veszteséggel dolgozunk. Az e pontban említett követelményeknek eljárásom tökéletesen megfelel és e szempontból Katzenstein módszerénél czélra­­vezetőbbnek tartom. Az eljárás teljesebb sikerének valószínű­ségét az említett szempontokból elősegítené, ha az egész ischiadicust ültetnék át a plexusba. 4. Mivel tehát csak megfelelő számú neuron feláldozá­sától várhatunk a működés szempontjából eredményt, az idegtransplantatiót általában úgy kell eszközölnünk, hogy a biztos functioveszteség arányban álljon az esetleges nyere­séggel. E pontra vonatkozólag megjegyzem, hogy a nervus tibialis végleges kiiktatása egy kétoldali teljes felső végtag­­hüdés súlyosságához képest nem túlságos áldozat, mint azt ezen ideg lövési sérülései is mutatják. Szóba jöhetne a nervus peronaeus hasonló átültetése, mely ideg által ellátott izomzat működését, mint ismeretes, géppel jól pótolhatjuk. Az ischiadicus teljes átültetése is inkább az érzéskiesés és trophiás zavarok miatt aggályos. A teljes ischiadicus-átülte­­tésnek egyes részeinek átültetésével szemben Maragliano kísér­letei értelmében az volna az előnye, hogy az átmetszett és leválasztott darabnak a leválasztási helyig felszálló degene­­ratiója természetszerűleg elesne. 5. A mozgató centrumok áttanulásának lehetősége; az eddigi e téren szerzett tapasztalatok ugyan biztos választ nem engednek meg, de amellett szólnak, hogy a mozgató centrumok áttanulásra képesek. E pontra vonatkozólag el­járásom sikere — mint minden idegtransplantatióé — ter­mészetszerűleg a mozgató centrumok ezen áttanulásának lehetőségéhez kötött. Világos már most, hogy állatkísérletben a felsorolt követelményeknek, a centrumok áttanulásától eltekintve, töké­letesen eleget tehetünk, már azért is, mert a functioveszteség természetesen szerepet nem játszik. Emberen, a­midőn kóros elváltozásokkal állunk szemben, a felsorolt követel­ményeknek biztonsággal szinte sohasem felelhetünk meg; megköt bennünket továbbá az elkerülhetetlen functioveszteség is. Az emberen elért eddigi eredményekre vonatkozólag meg­jegyzem, hogy azokat a legnagyobb skepsissel kell fogad­nunk, mert a spontán gyógyulástól eltekintve, egyéb jó­hiszemű tévedések egész sora szerepelhet, mint azt Verebed­nek, de különösen Ranschburg­nak az idegek lövési sérülé­seivel tett tapasztalatai mutatták. Mint ez az elmondottakból is következik, távol áll tőlem, hogy a leírt eljárás sikeréhez vérmes reményeket fűzzek. De mégis akadhatnak az enyéméhez hasonló, egyébként gyógyít­­hatlan, kétségbeesett esetek, melyekben a beteg és az orvos magát e heroikus és kevéssé kilátásos műtét kivitelére, mint ultimum refugiumra, rászánhatja. Egyrészt ezért, másrészt, mivel az eljárás az eddigi hasonló czélú eljárásokkal szem­ben véleményem szerint több szempontból haladásnak minő­síthető és végül az érdekes boncztani lehetőség miatt ismer­tettem az eljárást, mely véleményem szerint mint kísérleti be­rendezés megfelelő állatokon (emberszabású majmok) alkalmas volna arra, hogy a mozgató centrumok áttanulásának lehető­ségére vonatkozólag biztos felvilágosításokat nyújtson.

Next