Orvosi Hetilap, 1919. április (63. évfolyam, 14-17. szám)

1919-04-06 / 14. szám

154 ORVOSI HETILAP ha kevés a folyadék, akkor ez a törzs előrehajlításakor teljesen az elülső részek felé tér ki. Röviden összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy sero- vagy pyopneumothorax esetében előrehajlított törzs mellett a háton kopogtatva, a kopogtatás hangjának erősbödésével a tompulat felső határa emelkedik, ellentétben az egyszerű folyadékfelhal­mozódás esetében nyert kopogtatási viszonyokkal és megegye­zőig a diaphragma alatti, tompult kopogtatási hangot adó képletek vagy kóros folyamatok (máj, subdiaphragmás geny vagy tumor) eseteiben észlelt physikai jelekkel (5. ábra). A súlyos bélhurut bizonyos alakjairól és ezek kezeléséről.* Irta: Ötvös Ervin dr., tanársegéd a budapesti 11. sz. belklinikán (Jendrassik Ernő tanár). Kórházunkban 1916 telétől számított 23 hónapos periódus alatt igen nagyszámú bélhurutos beteget ápoltunk. Ennek eredményeképpen állíthatjuk, hogy a bélhurut a béke idején nem tette ekkora százalékát (40%) a többi megbetegedés­nek.­­Albu szerint a bélhurut aránylagos nagy száma nem bizonyító annak absolut nagy száma mellett, mert a kór­házakban a betegeloszlás a háborúban más, mint a békében­ volt.) Nem jelentkezett a békében ily feltűnően súlyos alak­ban, mint eseteinkben. Valóban súlyos bélhurutról az esetek 13%-ában beszélhetünk, aminek illustrálására elég az, hogy 718 súlyos bélhurutos beteg közül 86 meghalt, a­mivel szemben a typhus-halálozás kórházunkban csak 0­8% volt. A mozgó háború megindultával úgy a bélhurut száma, mint súlyossága határozottan csökkent. A betegségnek klinikai tünetei és therápiája néhány tapasztalatra vezetett, melyeket az alábbiakban ismertetek. Még pedig a következőkben csakis azon béllobosodásról lesz szó, mely nem más betegség (vitium, nephritis, májcirrhosis, tüdőemphysema, leukaemia, anaemia perniciosa, béltubercu­­losis, appendicitis stb.) kísérő tünete, vagy nem valamely specifikus fertőzés (typhus és paratyphus, dysenteria, botu­­lismus, morbilli, himlő, phthisis, sepsis stb.) helyi következ­ménye, hanem kizárólag a bél (,gyomor) nyálkahártyájának elsődleges megbetegedése és a­melynek egységes kóroka nincs. Az ily betegek gyomor-bélrendszerének nyálkahártyája külön­böző intensitásban, de egész terjedelmében fobos. A beteg­ség acut, subacut, chronikus volta és az intensitásbeli különb­ség határozza meg a bélhurut klinikai formáját, melyet, mint­hogy aetiológiai szempontból a felosztás nem lehetséges, gastroenteritisnek, enteritisnek vagy colitisnek jelzünk. Az izolált gastritis oly ritkán fordult elő, illetve oly kevés eset­ben jutott a beteg tudomására, hogy ennek tárgyalását el­hagyjuk. A béllátosodás úgy látszik, hogy az állóharcznak és a rajvonalnak betegsége volt és a hátulsó ország kór­házaiban ritkán fordult elő. A béllobosodás aetiologiája és tünetei. A vékonybélhurut­ egyik oka lehet általában az emésztő­nedvek hiányos elválasztása és megváltozott összetétele (gyo­mor, pankreas stb.), melylyel karöltve csökken a physiologiás bactericid hatás. Másik oka lehet a gyomorhurut percontinui­­tatem terjedése. Noha mindkét ok bizonyára igen jelentékeny tényező, különösen a proximális vékonybélnyálkahártya meg­betegedésében, de nem az egyedüli. Valószínű, hogy az az ok, mely egy esetben izolált gastritist, illetve gastroenteritist idéz elő, más esetben elsődleges enteritist, sőt primaer colitist is okozhat. Ily­ek például a harczoló katona életviszonyai (táplálkozás, lövészárokélet). Hogy főleg a meleg hónapok­ban a zsíros, faggyús, kihűlt ,táplálék, nyersen állott és nem konzervált hús, bizonyos megszokott népételek hiánya meny­* E közlés a volt cs. és kir. 12. sz. mozgó járványkórházból származik (parancsnok Fejes Lajos dr., egyet, magántanár, később Stranz Gyula dr., ezredorvos). A dolgozat egyes részei a Budapesti Orvosegyesület 1919 márczius 8.-án megtartott ülésének előadás-tárgyát alkották. Mmire befolyásolja az emésztést, azt a békében is naponta tapasztaltuk (gondoljunk a házikonyha és a vendéglő közti különbségre), de különösen kifejezésre juthat ez a háborús tömegélelmezésben. A nem egyéni táplálkozás közvetett ha­tással lehet a béltractus nyálkahártyájára. Elképzelhető, hogy a bélflórát, az emésztőnedvek normális összetételét és elválasz­tását bizonyos fajtájú, sőt bizonyos módon elkészített tápszerek szabályozzák, így befolyással lehet az is, hogy a generátiók folyamán egyik néptörzs a szénhydratot például kukoric­a, a másik burgonya alakjában szokta meg. Ha most a táp­lálék összetételét hirtelen és tartósan megváltoztatjuk, akkor az idegen szénhydrathoz, sok húshoz vagy zsírhoz nem szo­kott egyén bélflórája és emésztőmirigyei későn vagy hiányosan hangolódnak a megváltozott táplálkozáshoz. Albu ezzel szem­ben azt állítja, hogy a háborús tapasztalatok az emésztőtradtus alkalmazkodó képességét és az emésztőrendszert szabályozó mechanizmus fejlettségét bizonyítják. Ehhez járul még a gya­kori dohányzás, a különösen esőzés után szennyezett (nitrit, ammóniák) kútvíz, az alkoholfogyasztás, rendszertelen székürítés, kézmosáshiány, kedvezőtlen hygienés viszonyok, az időjárás viszontagságai, a hosszú ideig vízben, hóban való állás, fekvés, a gyakran megújuló vagy heteken át tartó ideges izgalmak (pergőtűz), melyek a bélnyálkahártyát hurutra disponálják. A dispositio természetesen veleszületett is lehet, mint azt A. Schmidt a békében ritkán észlelt colitis chron. suppura­­tiváról gondolja. A disponáló tényezők egyike-másika a bél­hurutot ki is válthatja, de könnyen lehet, hogy a baj tulaj­donképpeni oka valamely relative megnőtt virulentiájú physio­logiás bélbacterium Az acut, gyomorhuruttal társult enteritis a cholera nos­tras tünetcsoportjának felel meg. A Choleriform gastroenteritis leggyakrabban és legnagyobb intensitásban a meleg évszak­ban látható. A beteg maga leginkább „átfázásnak“ vagy valamely tápszernek tulajdonítja a bajt. E gyomorbélhurut rendesen gyorsan gyógyul azért is, mert a gastritis, a duo­denitis, az esetleg hirtelen kifejlődő icterussal annyira feltűnő és az egész vékonybélrendszer diffus lobosodása annyira súlyos tünetekkel, táplálkozási zavarral jár, hogy a beteg előbb kerül kórházba, mint vastagbélhuruttal. (Ugyanis coli­tises betegeink a megbetegedés 1—4. hetében, enteritissel az 1—7. napon kerültek hozzánk.) A gastroenteritis gravis tünetei (épp úgy, mint a cholera asiaticában) részben gyomorbél­­tünetek, részben a folyadékveszteség következményei, esetleg toxikusak. A hányás gyakorisága rendesen messzemarad a székletételek száma mögött. A hányás száma naponta 4­5, rendesen vízivás után jelentkezik, a székletét megszámlál­hatatlan, azt gyakran maguk alá bocsátják, a behúzott has­falon súlyos esetben élénk bélperiszaltika látható. A beteg teljes étvágytalanságról, égető szomjúságról, kólikás hasfájás­ról panaszkodik. A bőr rendkívül száraz, a beteg nem izzad, vizeletmennyisége erősen csökkent (2—300 gr. vagy keve­sebb), a hangadás rekedtes-fátyolozott, látható tónusos izom­görcsök a végtagokban; kifejezett a szívgyengeség, melynek következményeképp a légzés szapora, felületes, a pulsus igen szapora, néha alig érezhető, filiformis; a bőr hűvös, a kiálló testrészek (orr, fül), a körmök, a nyálkahártyák cyanosisosak, a beteg nagyon elesett. A hőmérsék 35° C körüli, s az állapot javultával normálisra, sőt 38—39° C-ra is emelked­­hetik. Az alkalmazott orvoslásra rendesen gyors javulás áll be és a beteg 1—2 nap alatt meggyógyul, ellenkező esetben valószínű, hogy 3—4 napon belül meghal. Toxikus acut gastroenteritisben, különösen ennek ritkább elhúzódó alak­jában a vizelet gyakran tartalmaz fehérjét, mikroskop alatt többször láttunk oly mennyiségű hyalin, szemcsés és viasz­­cylindert, zsíros vesehámot, mint acut parenchymás nephritis­­ben, noha bonczoláskor a vese csupán a parenchymás degeneratio képét mutatta. Régebben e vizeletlelet c­aczára nem tartották a bajt nephritisnek, sőt például Fischl nephritissel szemben jellemzőnek tartja a fehérje csekély mennyiségét a cylinderek számához képest. Az újabb felfogás szerint ez a vesemeg­betegedés a nephrosis (nephropathia, nephrodystrophia, paren­chymus nephritis?) legenyhébb alakját képviseli, mely — a 1919. 14. sz

Next