Orvosi Hetilap, 1919. május (63. évfolyam, 18-21. szám)

1919-05-04 / 18. szám

200 ORVOSI HETILAP 1919. 18. sz. sejtek nem degenerálódnak, hanem a vérből és a szövetned­vekből származó idegen anyag rakódik le bennük. A központi idegrendszer pathologiai elváltozásaiban gyakran előforduló hyalin chemiailag nem teljesen elkülönít­hető képződmény. Recklinghausen a mucint, hyalint és amy­­loidot colloid gyűjtőnév alatt foglalja össze. Ziegler és Ernst colloid alatt epithelialis, hyalin alatt kötőszöveti eredetű de­­generatiós termékeket ért. A kutatók egész sora iparko­dott a hyalint, colloidot és amyloidot festési, majd chemiai viselkedésük alapján elkülöníteni, de ezekben a kísérletekben olyan gyakori volt az egymásba való átmenetel, hogy nem lehet különböző degeneratiós termékekre gondolni, hanem fel kell venni, hogy a lerakodott anyag későbbi átváltozá­soknak van alávetve és ezek következtében változnak a reactiói. Holeschnikoff fibrin-, illetőleg alatinkarmin-festéssel ugyanazt a lerakódást két részre különítette el. Alzheimer is megerősítette ezt a megfigyelést. Épp ezért egyik vagy másik reactio kimaradásából nem szabad más szerkezetű degeneratiós termékre gondolnunk. Lubarsch skálájában az egyik szélen a fibrinoid, a másik szélen az amyloid anyagok vannak, középen a hyalin. Az érfalzat ilyetén elváltozása a mi esetünkben serosus folyadék kilépésére kellett hogy vezessen, azután fermenthatás folytán megakadásra, később hyalin-lerako­­dásra, tehát a daganatrész hyalin-infiltratiójára. Ezekben a hyalinosan elfajult szigetekben aztán secun­­daer módon elmeszesedés következik be, a­mi a retina gliomájában általában igen gyakran fordul elő s már a leg­régibb szerzők is megfigyelték. Ezt az izolált elmeszesedést Pfaundler a mechanikai se­­lectióval akarta magyarázni, mások azonban szövetelvál­tozást vettek fel, tudniillik, hogy a szövetelemek csak akkor incrustálódnak mészszel, illetőleg vesznek fel pigmentet, ha annyira sérültek, hogy savi hatásúak lettek; jelen­tékenyen támogatja szerintük feltevésüket ez anyagok basophil tulajdonsága. Huebschmann azt találta, hogy az intima elmeszesedésekor az elastikus rostok chemiai elváltozást szenvednek, morphologiai elváltozás nem észlelhető. Anna az elastikus rostoknak egy öregkori elváltozását írja le, melyet Dimitrieff is észlelt, tudniillik a rostok a basikus fes­tékekhez való chemiai affinitást nyernek azáltal, hogy a nor­mális elastin elacinná alakul át. Bittrolff a tüdőben létrejövő elmeszesedésben és pigmentlerakódásban tapaszalta az elas­tikus rostok morphologiai és festési jelentékeny elváltozásait. A szétesett glioma chemiai alteratióját továbbá a jól ismert lipoid elfajulás jellemzi, mely peripheriásan a sejt pro­­toplasmájában jelentkezik és csak később észlelhetők a sejtmagban is degenerátiós jelenségek. A lipoid elfajulást szenvedett sejtek korántsem kívülről bevándorolt phagocyták, hanem a tumorban jelentkező degeneratiót mutatják és át­menetet alkotnak a glioma resorptiós elváltozásaihoz. Re­­sorptiós elváltozások következtében kisebb cystosus üregek létesülnek, melyeknek nincs sejtbélésük, hanem elszórtan vannak a daganat tömegében és egymással többszörösen össze­függnek. A cystafalak további resorptiója következtében ezek a kis üregek egymásba folynak s így keletkeznek a nagyobb cysták, a mint azt már a központi idegrendszer gliomájának regressiv elváltozásaiból ismerjük. A glioma retinae regressiv elváltozásai tehát részint infiltrativ, részint direct degenerativ elváltozások, hol a mechanikai momentumok mellett a szövetek chemiai átalakulása döntő szerepet játszik. Az infiltratív dege­neratiós elváltozások egymással szoros összefüggésben létesítik a következő degeneratiós termék megjelenését. A végeredmény a degenerált szigetek szétesése, illetőleg re­sorptiója, miáltal mikroskopos cysták keletkeznek. Ezen cysták keletkezéséhez hozzájárul a növekedés folyamán az intraocularis nyomásemelkedés következtében jelentkező se­­cundaer glaukoma. A vázolt degenerativ, illetőleg resorptiv folyamatok a glioma spontán gyógyulását czélozzák, mint az más rossz­indulatú daganatokon is kimutatható, s a­mely spontán gyó­gyulási tendentia az ismertetett, közel 35 év óta fennállott gliomában igen kifejezett volt. A Zsigmond-utczai közkórház (Irgalmasok) gyermekosztályáról. Megjegyzések Bauer Lajos dr. „Miként használhatjuk fel az úgynevezett össze­ment tejet csecsemőtáplálékul ? Túrós leves készítése“ czímű, az Orvosi Hetilap ez évi 13. számában megjelent közléséhez. Irta: John Al. Károly dr., közkórházi főorvos. Bauer a forraláskor összement tejből a túrónak fel­­használásával fiatalabb és idősebb csecsemők részére táplá­lékot készít. Eljárása szerint zabderczéből, illetve lisztből készült sózott és czukrozott 1 liternyi nyálka vagy liszt­főzethez az 1 liter összement tehéntejből nyert túrónak a felét szitán többször átdörzsölve hozzá kell adni. Saját szavaival: „a túrós leves nemcsak tejhiány esetén, hanem hosszú időn keresztül adagolható a csecsemőknek, anélkül, hogy a qualitativ inanitio veszedelmétől lehetne tartanunk, minthogy a csecsemők szervezetének szükséges összes táp­lálék-alkotórészeket elegendő mennyiségben tartalmazza“. Túrónak a csecsemőkorban gyógy- és tápczélokra való alkalmazása nem új eljárás. 1910-ben ismertette Finkelstein és L. F. Meyer a fehérjés tejet, mely a tehéntejből oltóval kicsapott túróból, a tejczukor mennyiségének csökkentésével és a savóconcentratio egyidejű felhígításával íróval készül. Heim és John (1912) a fehérjés tejet a szerintük nem fontos fia­ alkatrészétől megfosztva, különböző tejhigításokkal állítot­ták elő s ezáltal mint túrós tejet mindenki számára hozzá­férhetővé tették. Bauer eljárásában novum a savanyodott túrónak fel­­használása, a tej savójának és így a benne foglalt ásványi anyagoknak, a sóknak teljes mellőzésével. Az említett újítások azok, melyek e sorok megírására késztetnek. Nem volna helye az ellenvetésnek, ha a tejhiány napjain átsegíteni hivatott tápszerről volna csupán szó, de a szerző kimondottan „hosszú időn keresztül“ kívánja adagol­­tatni túrós levesét. A közlésben az adagolás tartamáról, az esetek számáról, a megfigyelés idejéről, az elért táperedményekről még csak vázlatos feljegyzés sincsen, úgy hogy mindezekről tájékozatlan marad az olvasó. A szakembernek pedig éppen az említett „quantitativ inanitio“-tól kell féltenie a túrós levessel hosszú időn keresztül táplált csecsemőket. E tápszer a tej savójának mellőzésével készül és így nélkülözni fogja a tej sóinak legnagyobb részét. Ásványi anyagokra, különösen phosphorra és mészre a nagy sótartalmú szöveteknek, elsősorban a növekedő csontoknak feltétlen szükségük van. Rontja még a helyzetet az a körül­mény is, hogy a fehérjés és túrós tej készítésére felhasznált túró éppen mésztartalmában különbözik lényegesen a sava­­nyodás közben keletkezett túrótól. A tej természetes meg­­savanyodása alkalmával a tejczukor bakteriális megbontásakor keletkező tejsav a caseint hasisától (a mésztől) elválasztja és az előbbi kicsapódik. Az oltóerjesztővel okozott megalvadás, bár a külső jelenségek igen hasonlóak, az előbbitől teljesen eltérő folyamat. A caseinből paracasein hasad le, mely mészszel egyesülve mint olthatatlan paracaseincalcium (sajtanyag) válik ki. A magam részéről a mésztartalmú túrót sem merném a tejsavó sóinak teljes mellőzésével mint csecsemőtáplálékot hosszú ideig alkalmazni és ugyanezen okból még kevésbé a Bauer-féle túrós levest. Az ilyen és hasonló tápszerek par­tialis i­anitióra, ez esetben demineralizálódásra és a csontfej­lődés zavaraira kell hogy vezessenek. Mindenesetre érdekes volna megtudni a megfigyelt esetek számát, az adagolás tar­tamát, a megfigyelés idejét, a súlygyarapodás menetét, hogy a csontrendszeren angolkóros jelenségek mily mértékben mutatkoztak s végül, hogy a contractilis elemek villamos vizsgálattal a rendestől mennyiben mutattak eltérést.

Next