Orvosi Hetilap, 1920. április (64. évfolyam, 14-17. szám)
1920-04-04 / 14. szám
158 ORVOSI HETILAP 1920. 14. sz. cupuláját kitéríti nyugalmi helyzetéből. Ha tehát például egy az utriculus felé haladó lökés mozgásba hozza az endolymphát, ez a cupula hajszálait az utricularis oldalon, amerről a lökés érte, feszíti, az ellenkezőn ellazítja. Ingerületnek Breuer szerint csak a feszítés számít, míg az ellazításnak a nyugalmi tónus megszüntetésében tulajdonít szerepet. Ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha az endolympha és a cupula közt elég nagy súlybeli különbség állana fenn, amit azonban Wittmanck és mások forgatási kísérletei eddig nem igazoltak. Hogy mennyiben hozható összhangba ez az elmélet a tapasztalattal, arra később térek ki, egyelőre fogadjuk el ezt a magyarázatot. Az bizonyos, hogy mindkét évjárat, amint ezt a hőmérséki és galvános izgatás mutatja, alkalmas mindkét oldali reactio előidézésére. Érdekesek ez irányban Popp kísérletei, melyeket azonban más oldalról eddig nem erősítettek meg; ő galamboknak horizontális ívjáratait kis gummiballonok segítségével különböző irányú nyomásnak tette ki. Azt találta, hogy jobbra forgatáskor ugyanolyan reactiót kapunk, mintha a jobb ívjárat endolympháját az utriculus felé nyomnók, vagy a baloldalit a sima vég felé. Ellenkezőleg a jobboldali ívjárat endolymphájának elmozdulása a sima vég felé vagy a balénak az utriculus felé a balra forgatással egyező reactiókat ad. Említést érdemel azonban, hogy bár eszerint minden ívjárat külön-külön úgy a jobbra, mint a balra forgatás iránt érzékeny (ami egyoldalt labyrinthectomizáltakon is kimutatható), azon reactiók lesznek, legalább a horizontális ívjáratnál, melylyel eddig a legtöbb kísérletet végezték, mindig erősebbek, melyeket oly mozgás hoz létre, melynél az endolympha áramlása az utriculus felé irányul. Mach és Breuer elmélete alapján úgy fejezik ki ezt, hogy a horizontalis ivjáratban a hajszálak utricularis elmozdulásának nagyobb a physiologiai hatásfoka. (A verticalis ívjáratban fordítva állanak a viszonyok.) E jelenségnek nehéz megfelelő magyarázatot adni. Bárány felveszi, hogy a cupula csúcsán levő hajszálak mind az utriculus felé eső hajszálakkal egyforma inger iránt érzékenyek. Említettem, hogy a statikai szerv a mellett, hogy testünk helyzetét öntudatunkra hozza, reflectorice bizonyos változásokat is hoz létre izmaink beidegzésében. E beidegzésnek köszönhető, hogy minden helyzetváltozás mellett, ha bizonyos mértéket nem halad túl, fenn bírjuk tartani egyensúlyunkat. E beidegzési eltérések már régebben ismeretesek, így tudtuk, hogy az egyik oldali labyrinthust izgatva, csukott szemmel a vizsgált az ellenkező oldalra fog eltérni, ha felszólítjuk, hogy egyenesen járjon. Bárány ez eltéréseket egy egyszerű műfogás segítségével igen szépen szemlélhetővé tette. Abból indult ki ugyanis, hogy egyszerű mozgást csukott szemmel jóformán épp oly pontosan tudunk végezni, mint nyitott szemmel. Nem így labyrinthusizgalmakkor. Ilyenkor az izgatott labyrinthus egyes izomcsoportokhoz erősebb ingert küld és a mozgás csukott szem mellett el fog térni az erősebb ingernek kitett oldal felé. Ez az úgynevezett félremutatás: a labyrinthusizgalomnak jól ismert tünete. A félremutatás mellett meg kell még említeni a labyrinthusizgalomnak még ennél is könnyebben kimutatható tünetét, a nystagmust, a szemgolyók rythmusos, egy gyorsabb és egy lassúbb összetevőből álló szabályos mozgását, mely szintén erősebb labyrinthus ingerekre jelentkezik. A nystagmus mindig ellenkező irányú, mint a félremutatás. A félremutatás a testforgás irányával ellenoldali, a nystagmus ellenben azonos oldali. De ez az ellentét csak látszólagos. A nystagmust ugyanis a gyors szemelmozdulás után nevezték el, mert ez szembeszökőbb, de a labyrinthus inger tulajdonképpen a lassú componenst idézi elő, míg a gyors componens centralis, agyi eredetű. Narkotizált állaton, melyen a nagy agy szerepe ki van kapcsolva, nem is kapunk nystagmust, csak ennek a félremutatással egyező lassú componensét. A labyrinthus-reactiók tehát mind egyirányúak, ami természetes is, mert physiologiai jelentőségük is egyforma: a test egyensúlyának biztosítása az elmozdulással szemben. Kísérleteinkben, bár tulajdonképp a félremutatás a test czélszerű reactiójának hivebb kifejezője, mégis inkább a nystagmust használjuk, mert erőssége az inger nagyságával pontosabban függ össze és mérőeszközökkel jobban meg is határozható. Az előbbiekből látható volt, hogy a statikai szerv tanának jelenlegi állása szerint a nyugalmi helyzet felismerésében hajlandók vagyunk az otolit szerveknek, a forgatáskor ellenben az évjáratoknak működését felvenni. Ha ez volna a statikai szerv kizárólagos rendeltetése, ez teljesen megfelelne a neurológia tapasztalatainak. Hátra van azonban még a progressio érzése, melyet eddig külön mozgásféleségnek tekintettek és hol a piharhólyagok, hol pedig az évjáratok működésének tulajdonították a percipiálását. Hogy a progressio érzésének lokalizálását eldöntsük, ki kell térnünk a progressio és a szögsebesedés érzését felkeltő physikai folyamatokra és az e folyamatok percipiálását közvetítő physiologiai ingerek természetére. Physikai értelemben tulajdonképp a mozgás közt nincs elvi különbség, mert a forgó mozgás nem más, mint végtelen sok mozgás összetevődése, az egyenes mozgás pedig nem más, mint végtelen sugarú körmozgás. Physikailag tehát a kétféle mozgás-érzés keletkezésének egyetlen érzékszerv útján mi sem mond ellent. Az elmozdulás, tehát a progressio vagy forgás érzése az eddigi nézet szerint mindkét esetben csupán a mozgás kezdetén van meg, a mozgás folyamán már nem. A progresszóról tapasztalati tény, hogy ezt csupán a mozgás kezdetének pillanatában vesszük észre, vagy sebességének változásakor. Teljesen zökkenés nélkül járó járművön, pl. hajón, csukott szemmel képtelenek vagyunk a hajó mozgásának irányát megadni, sőt még azt sem tudjuk megmondani, hogy áll-e a hajó vagy jár. Vonaton ez ritkán fordul elő, mert a vonatnak mindig vannak zökkenései, sebességváltozásai, melyekről mozgására következtethetünk. De éjjel a vonat egyenletes járása mellett szintén nem tudjuk haladásának irányát megadni. Egyenes irányú mozgásnál tehát mindig csak ennek megindulását, sebesség- vagy irányváltozását vesszük észre, sohasem magát a mozgást, mert különben a föld forgását is észre kellene vennünk. Eddig, mint megjegyeztem, ugyanazt vették fel a forgó mozgásra nézve is és Bárány a német fülorvosok hannoveri gyűlésén tartott összefoglaló referátumában azt mondja, hogy a forgásnál nem vesszük észre magát a mozgást, hanem csak a kezdetét, befejezését, sebességének vagy a forgatás szögének változásait (Winkelbeschleunigung). Teljesen egyenletes forgómozgás a köznapi életben nem igen szokott előfordulni, e czélból kísérletekre vagyunk utalva. Kísérleti adataink azonban, sajnos, erre nézve nincsenek, csak van Rossem-nek van egy részben e kérdéssel foglalkozó, holland nyelven megjelent dolgozata, melyből az látszik kitűnni, hogy ha másodperczenként 1°30" sebességgel forgatott egyenletesen egy korongot, a kísérleti egyén ezen mozgást még észrevette. Van Rossem ezen kísérleteit az inger küszöbének, azaz a legkisebb még észrevehető mozgásnak meghatározására végezte, de dolgozatából, melyet eredetiben, sajnos, nem szerezhettem meg, mégis az látszik kitűnni, hogy daczára a készülék egyenletes járásának, igen kis sebesség mellett is a kísérleti egyén a mozgást még percipiálta. De más körülmény is arra mutat, hogy körmozgásokkor nemcsak az említett mozgásváltozásokat, hanem elegendő kis szög mellett a mozgást magát is percipiáljuk. Tudjuk, hogy a nystagmus és félremutatás akkor legerősebb, ha bizonyos számú (pl. 10) körmozgás után hirtelen megállunk. Ha a mozgás alatt nem érné inger a központot, teljesen irrelevánsnak kellene lennie az előző mozgások számának, minthogy csak a megindulás számít ingernek. De a körmozgásnak magának is csak a megindulása után volna szabad forgás közben reactiókat kiváltania; később, amikor már elmúlt az endolympha elmozdulása által okozott inger, már nem. Pedig tudjuk, hogy a forgás egész tartama alatt megfigyelhető az utónystagmussal ellenkező irányú nystagmus, míg az utónystagmus a megállás után csak 20—30'-ig tart. A progressio és a forgás érzése közt tehát első különbségnek az jegyezhető fel, hogy míg az előbbit csak keletkezése pillanatában percipiáljuk, az utóbbit a mozgás egész tartama alatt. A másik különbség az az ismert tény, hogy az