Orvosi Hetilap, 1920. július (64. évfolyam, 27-30. szám)
1920-07-04 / 27. szám
274 ORVOSI HETILAP ..'■'’ — 1920. 27. sz. készített lebenyeket keztyűujjszeröleg varrván össze, tűrte be a hüvely részére kipraeparált tasakba, végül Pólya-nak egy esete, mely nálunk mindezek között a legnagyobb hírességre tett szert. Ebben az esetben Pólya egy — némi csökevényes hüvelylyel rendelkező — egyénen a gát bőréből csúcsával egészen az anusig érő téglányalakú lebenyt készített. Ezután a nagyajkak hátulsó felét szélesen felfrissítette, a gátlebenyt pedig hámos felszínével befordította a készítendő hüvelybe s bélczérnavarratokkal hozzávarrta a nagyajkak belső sebszéléhez. Végül a gáton levő bőrdefectust a sebszéleknek a középvonalban silkworm-öltésekkel való egyesítésével tüntette el. Ez az eset pedig azáltal vált nevezetessé, mert az operált nő puella publicává lett s 18—20 coitust is végzett naponta. A műtétről azonban maga Pólya azt mondja, hogy vele csak 6 cm. hosszú hüvelyt tudott készíteni. Az anatómiai eredmény sem volt ideális, mert a közösülésre alkalmas járat nem feküdt a vagina szokott irányában. Végül az eljárás nem is minden eset megoldására alkalmas, amit bizonyít az is, hogy Pólya maga sem tudta egy olyan esetben alkalmazni, ahol előzőleg semminemű vaginalis tasak sem volt, továbbá a gát is rövid volt, meg a nagyajkak is hiányosan voltak fejlődve. Mindez lehetett az oka annak, hogy tudtommal a Pólya-féle eljárás további követőket máig sem talált. A hüvelykészítő eljárások második csoportjába azok a műtétek tartoznak, melyek a méhnek a hasűr felül végzett kiirtása után, vagy méhür hiányában a Douglas-redőnek harántul való meghasítása után a medenczebeli hashártyát húzták be fonalak segélyével a hólyag és végbél között előzőleg praeparált hüvelyjáratba. Az első, aki a medenczebeli hashártyát behúzta a hüvelynek praeparált kötőszövetes járatba s azt a hüvelybemenet széleihez rögzítette, a szentpétervári ott volt. Tőle függetlenül Stöckel végzett még egy hasonló műtétet. Ide számít Kroemer-nek is egy esete, melyben a nevezett hüvelyrák miatt végzett teljes méh- és hüvelykiirtás után bélelte ki a vagina kötőszövetes csövét a hashártya behúzásával. E körbe vág végül Dreyfus-nak egy esete is, melyben ő sérvtömlő bevarrásával pótolta a hiányzó hüvelyt. Ezek közül a Stöckel- és Kroemer-i ít esetek végeredménye ismeretes. A hüvely mindkét esetben megrövidült és elhegesedett, mint ahogy az a peritoneumnak kényes hámját és a hashártyának adhaesiókra való nagy hajlamosságát tekintve, alig is volt másként várható. A hüvelykészítő eljárások harmadik csoportját végül azok a műtétek alkotják, melyek reszekült béldarabokkal törekednek a hiányzó hüvelyt pótolni. S mint Guggisberg is mondja, ma ezen műtéti eljárások vannak az érdeklődés homlokterében. Baldwin (1904), Häberlin (1907) és Mori (1908) voltak egymástól függetlenül azok, akiktől a bélből való hüvelykészítés gondolata származik. Közülök Häberlin csak az elméletnél maradt, a másik két szerző ellenben a gondolatot practice is végrehajtotta. Közülök a japán Mori a kijotoi nőorvosi congressuson mutatta be esetét, melyben egy az ileumból kiiktatott vékonybélkacsát implantált szimplán és hosszában az előzőleg kipraeparált hüvelytasakba. S le kell szögezni, hogy ekkor a felháborodásnak egész vihara zúdult Móri ellen azon merészségéért, hogy — mint mondották — a műtét veszélyeivel arányban nem álló nyereségért — a potentia coeundi lehetővé tételéért — betegét ilyen nagy vállalkozásba vitte bele. Sőt tudni kell, hogy azóta is hallatszottak hangok, például német részről a Franz-é, magyar részről a Pólya-é, melyek azt mondották, hogy a műtők „a béltransplantatióval valamivel túlmentek a megengedhetőnek határán. Mert bárminő fontos is az illető nőre nézve psychés és sociális szempontból a közösülési képesség megszerzése, egy nem az élet megtartása és a megzavart egészség helyreállítása czéljából véghezvitt műtét alkalmából nem szabad őt a bélresectio és különösen a béltransplantatio folytán a hasűrön át vonuló mesenterium-köteg veszélyeinek kitennünk.“ Az e fajta kifogásokkal szemben azonban három nagyon megfontolandó körülményre kell rámutatni. Az egyik ilyen körülményt Anderes, továbbá Krafft- Ebing (id. Schubert után) és Pozzi közlései szolgáltatták. Az első ugyanis ezek közül arra mutatott rá, hogy, mint esetében is, az ilyen egyéneknél történő közösülési kísérletek az urethrának csaknem mindig elkövetkező lassú tágíttatása folytán fájdalmakra és másodlagosan cystitisekre vezetnek, melyek a következményes elváltozások (pl. pyelitis stb.) folytán még az egyén életét is veszélyeztethetik. Ugyancsak szerinte, valamint a másik említett két szerző szerint is, a nemi szerveknek efajta fejlődési rendellenességeivel együtt járó tökéletlenség-érzet sok nőnél előbb-utóbb bizonyos psychés depressiora vezet, mely akárhány nőt már az elmebetegek szomorú világába sodort, sőt az öngyilkosságba is kergetett. Szóval kétségtelen, hogy vannak esetek, melyekben az efajta fejlődési rendellenesség fennforgása vagy megmaradása valóban az egészség súlyos megzavartatásával jár, sőt néha életveszedelmet is jelent. Egy másik figyelemreméltó körülmény az, hogy — mint azt a mindinkább szaporodó közlemények mutatják — az ilyen rendellenességben szenvedő nők, annak ellenére, hogy az impotentia generandi megmaradásáról és a végzendő műtét veszedelmességéről felvilágosíttatnak, mindinkább halmozódó számmal, sőt néha sikertelen kísérletek után ismételten is (pl. Papanicol) odaadják magukat az ilyen jelentős műtéti vállalkozásokra. Vagyis tehát úgy látszik, hogy a műtét árán nyerhető ellenértéket az ilyen egyének maguk értékelik olyan nagyra, melyért még életüket kockára tenni is érdemesnek tartják. S ezt meg is lehet érteni. Egy olyan nevű nőorvos, mint Fehling mondja ugyanis, hogy a nő az ilyen veleszületett defectusok következményeitől sokkal súlyosabban szenved, mint a férfi, mert a nő egész lénye a fajszaporítás folyamataira lévén beállítva, azokkal s az ezekhez tartozó cselekményeknek lehetőségével áll vagy bukik, míg a férfinál a nemi ingerület ténye inkább átmeneti és időközönként fellépő. S hogy ez a két éppen elmondott figyelemreméltó körülmény valóban ilyen nagyjelentőségű, azt egy harmadik bizonyítja. S ez az, hogy azok között, akik az efajta műtétek jogosságával egyetértenek, vagy olyanokat maguk is végeztek, ma már Abadie, Amann, Bumm, Fehling, Franqué, Gersing, Guggisberg, Halban, Kroemer, Kroenig, Müller, Ott, Pfannenstiel, Stöckel, Schauta és Wertheim stb. neveivel, tehát a gynaekológia legragyogóbb nevű képviselőivel találkozunk. Márpedig bizonyos, hogy e felsoroltak jogtalanságra és könnyelműségre sem hírneveket, sem lelkiismereteket nem adtak volna oda. S ezek az éppen említettek járultak ahhoz, hogy az ezen kérdésekhez fűződő vitákból ma már annyi leszűrődött, hogy minden olyan esetben, ha a nő férjhez akar menni, vagy ha defectusa miatt válás fenyegeti, ha a nő sexuálisan erősen szenved, ha psychés depressio van jelen vagy fenyeget, ha a fejlődési defectus mellett folytatott közösülési kísérletek fájdalomnak vagy megbetegedésnek lettek okozói és végül, ha functionáló elzáródott méh van jelen, a nő kérésére s annak felvilágosítása után a bélből történő hüvelykészítést végezni nemcsak jogos, hanem szükséges (Stöckel), sőt némelyek szerint ilyenkor megtagadni egyszerűen inhumánus (Guggisberg). Én ezért tovább nem is időzöm ezen kérdésnél, hanem újra felveszem fejtegetéseimnek elhagyott fonalát. Adós maradtam ugyanis annak az elmondásával, hogy a másik szerző, aki a hiányzó hüvelynek vékonybélből való pótlását szintén önállólag hajtotta gyakorlatilag végre, t. i. az amerikai Baldwin, miként oldotta meg ezt a feladatot. Ő e czélra egy szintén az ileumból kiiktatott, s a bélpassage-nak Murphy-gombbal végzett helyreállítása után mindkét végén elzárt s ketté hajtott bélkacsot húzott be a Douglason készített nyíláson át a hólyag és rectum között mesterséges hüvelynek praeparált járatba s e kacsnak alsó kúpját lemetszvén, annak széleit a szeméremrésbe kivarrta. Később pedig, hogy a hüvely tá-