Orvosi Hetilap, 1923. június (67. évfolyam, 21-24. szám)
1923-06-03 / 21. szám
67. évfolyam 21. szám Budapest 1923 junius 3 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY És SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja: a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA KUBINYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BÉLÁK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR TARTALOM: Tauffer Vilmos : Megemlékezés. (243—245. oldal.) EREDETI KÖZLÉSEK: Balogh Ernő dr.: A bérányhimlős borelváltozások alaki kóreredetére vonatkozó vizsgálódásokról. (245—246. oldal.) Hajós Károly dr. és Hofhauser István dr. : A syphilis újabb zavarodási és kicsapási reactióiról. (247—248. oldal.) Rubin Jenő: Kísérletek intravénás neosalvarsan-szőlőcukor injectiókkal a syphilistherapiában. (248—249. oldal.) A Bpesti Kir. Orvosegyesület 87-ik közgyűléséből 1923 május 26-án. (240—250. oldal.) A Közkórházi Orvostársulat 1923 május 23-iki ülése. (250. oldal.) Lapszemle. Belorvostan. — Sebészet. — Szemészet. — Szülészet és nőgyógyászat. — Gyermekorvostan. (250—253. oldal.) Vegyes hírek. (254. old.) Megemlékezés. Semmelweis Ignác Fülöp arcképének leleplezése alkalmával a Budapesti Kir. Orvosegyesület 1923 május 26-án tartott ünnepi ülésében elmondotta : Tauffer Vilmos dr. Tisztelt Orvosegyesület! Egyesületünk igazgatósága Semmelweis századik születési évfordulóját solemnis módon 1918 október 12-én határozta megünnepelni és az ünnepi beszéd megtartásával az én csekélységemet bízta meg. Vészes időt, az isonzói összeomlást megelőző napokat éltük; a higgadt vezetők minden erőfeszítéssel azon voltak, hogy megtartva a nyugodtság látszatát, a közrend fenntartását lehetővé tegyék ; e törekvésben részes volt a Kir. Orvosegyesület vezetősége is és velem egyetértésben, kötelességének tartotta az emlékünnepélyt el nem halasztani, bár belátta, hogy az ünnepléshez alkalmas lelki hangulat hiányzik. Innen volt, hogy kevés érdeklődés mellett bár, megtartottuk az emlékünnepélyt, sajnos, úgy és anélkül, hogy az ünnep jelentőségét szívünk és elménk a nagy férfiút megillető solemnitással fogadhatta volna. Gyászos emlékű lesz nemzetünk történetében az 1918. év október hava mindörökké; a négy évet meghaladó háború borzalmaival az emberiség idegeit a végsőkig feszítette, a nagy világtragédia végéhez közeledett, az isonzói felhőszakadás borzasztó égiháborúja hazánk egét is elborította, a vészterhes fellegekben villámok cikáztak, és a tompa dörgés megrázkódtatta a mindenséget; a lelkeket a katasztrofális összeomlás érzete szállotta meg; nemzetünk az eljövendő borzadályok előérzetében minden tagjában remegett. A király az osztrák nép háborgása elől kitérve, Gödöllőn keresett családja részére nyugodtabb helyet; az államhatalom akkori kezelői — a nemzet királyhűségét demonstrálandó — a király debreceni látogatását — az egyetem alapkőletételével párosítva — nem halasztották el, és a nemzet érzelmeinek hódolva, a királyt a honvédzenekar a magyar Hymnus hangjával kellett volna fogadja. Ámde mi történt ?! A cseh nemzetiségű hadparancsnok mellőzve a honvédséget, önkényesen cseh díszszázadot vezényelt ki és a megállapodás ellenére, tüntetőleg a gyűlölt Gotterhalte-val fogadta a királyt. E kihívás arccsapásként érte az amúgy is végsőkig felzaklatott hazafias érzetet, mert egész meztelenségében mutatkozott az álnokság ellenségünk részéről, saját otthonunkban. A súlyos visszahatás nem maradt el; az országgyűlésen Meskó Zoltán képviselő interpellációja kapcsán vulkánként tört ki a méltatlankodás, úgy, hogy a Wekerle-kormány stande sessione beadta lemondását és elkövetkeztek a forradalom gyászos napjai, amikor gróf Károlyi Mihály és későbbi cinkostársai ragadták kezükbe a hatalmat; megalakult a Nemzeti Tanács, 28-ikén volt a lánchídi csata, teljessé vált a felfordulás és elkövetkezett az összeomlás minden borzalmával szegény hazánk felett. Azóta végigjárta nemzetünk a Golgota útját: a megaláztatás, a szétdaraboltatás, a forradalmak, a rémuralom és a román megszállás keserves kínja csaknem eszméletétől fosztotta meg társadalmunkat és nem megnyugvás a sorsunkba, hanem a keserves beletörődés a megváltozhatatlanba csak az idők múltával vált lehetségessé. Csak jó idő elteltével tudtunk ismét eszmélni, amikor akaraterőnk visszatért és a fennmaradni akarás ösztöne ismét tettre késztetett, amikor a kir. Orvosegyesület az újraébredésnek adhatta jelét, amikor e falak között — egyelőre bár csak a megalázó ellenőrzés alatt — ismét találkozhattunk kari érdekeink, tudományos és humánus feladataink megbeszélése végett; e falak között, hol előbb a sorainkba is betört terror hallatta förtelmes, vérfagyasztó atrocitásait. Az orkán elült, de a felkorbácsolt hullámok még magasan jártak, és idő telt, míg magunkhoz térve, áttekinthettük a nyomában járt pusztulás méreteit és kereshettük, hogy hol kezdjünk az újjáépítés nagy munkájához ismét. Egyesületünkben az élet visszatértével szerencsére csakhamar konstatálhattuk, hogy a nagy megpróbáltatás nem törte meg szellemi erejét; tudományos üléseinken csakhamar új élet indult, oly intenzív, oly magas színvonalú, mint bármikor előbb, és mi öregebbek lelki örömmel szemléltük, hogy nemcsak a régi gárda áll szilárdan, hanem a háború zajos éveiben a dolgozó ifjú nemzedék tiszteletreméltó tudományszomjúsággal készült az új élet megindulására és egész sorozatával a magas színvonalon álló tudományos előadásainak demonstrálja komoly, előretörő munkásságának jeleit. Egyesületünk ez újjáéledésének idején kitűnő elnökünk, ifj. Bókay János, az ő eléggé meg nem becsülhető tapintatosságával és a vele egyetértő igazgatótanács csakhamar elérkezettnek látta az alkalmat, hogy a zord idők által lélegesített Semmelweis-emlékünnepélyt solemnitásában pótolja, azáltal, hogy arcképét érdemes művésszel megfestetve, annak ünnepélyes felavatását a mai közgyűlésünk alkalmára tűzze ki, ismét az én csekélységemet tisztelte meg azzal, hogy ünnepeltünknek fennkölt egyéniségét „visszaemlékezés“ formájában idézzem körünkbe. A megtisztelő megbízatást véve, gondolkoztam: várjon nem volna-e helyesebb, ha nem én, hanem a fiatal nemzedék egyik-másik hivatott képviselője beszélne a mai napon e helyen ? Hiszen mi öregek egy letűnt időnek képviselői vagyunk, kik abban a szellemben nevelkedtünk, éltünk és gondolkozunk, mely a mai törtető világban, sokak szerint, nemcsak elavult, nemcsak értéktelen, de állítólag káros is volt. E töprengésemben el