Orvosi Hetilap, 1923. június (67. évfolyam, 21-24. szám)

1923-06-03 / 21. szám

67. évfolyam 21. szám Budapest 1923 junius 3 ORVOSI HETILAP Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY És SZÉKELY ÁGOSTON. Szerkeszti és kiadja: a vallás- és közoktatásügyi minister úr támogatásával és megbízásából a magyar orvosi facultások sajtóbizottsága: HERZOG FERENC VÁMOSSY ZOLTÁN ISSEKUTZ BÉLA KUBINYI PÁL GORKA SÁNDOR REUTER CAMILLO BÉLÁK SÁNDOR CSIKY JÓZSEF FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR TARTALOM: Tauffer Vilmos : Megemlékezés. (243—245. oldal.) EREDETI KÖZLÉSEK: Balogh Ernő dr.: A bérányhimlős borelváltozások alaki kór­eredetére vonatkozó vizsgálódásokról. (245—246. oldal.) Hajós Károly dr. és Hofhauser István dr. : A syphilis újabb zavarodási és kicsapási reactióiról. (247—248. oldal.) Rubin Jenő: Kísérletek intravénás neosalvarsan-szőlőcukor injectiókkal a syphilistherapiában. (248—249. oldal.) A Bpesti Kir. Orvosegyesület 87-ik közgyűléséből 1923 május 26-án. (240—250. oldal.) A Közkórházi Orvostársulat 1923 május 23-iki ülése. (250. oldal.) Lapszemle. Belorvostan. — Sebészet. — Szemészet. — Szülé­szet és nőgyógyászat. — Gyermekorvostan. (250—253. oldal.) Vegyes hírek. (254. old.) Megemlékezés. Semmelweis Ignác Fülöp arcképének leleplezése alkalmával a Budapesti Kir. Orvosegyesület 1923 május 26-án tartott ünnepi ülésében elmondotta : Tauffer Vilmos dr. Tisztelt Orvosegyesület! Egyesületünk igazgatósága Semmelweis századik születési évfordulóját solemnis módon 1918 október 12-én határozta megünnepelni és az ünnepi beszéd megtartásá­val az én csekélységemet bízta meg. Vészes időt, az ison­­zói összeomlást megelőző napokat éltük; a higgadt veze­tők minden erőfeszítéssel azon voltak, hogy megtartva a nyugodtság látszatát, a közrend fenntartását lehetővé te­gyék ; e törekvésben részes volt a Kir. Orvosegyesület vezetősége is és velem egyetértésben, kötelességének tar­totta az emlékünnepélyt el nem halasztani, bár belátta, hogy az ünnepléshez alkalmas lelki hangulat hiányzik. Innen volt, hogy kevés érdeklődés mellett bár, megtartot­tuk az emlékünnepélyt, sajnos, úgy és anélkül, hogy az ünnep jelentőségét szívünk és elménk a nagy férfiút meg­illető solemnitással fogadhatta volna. Gyászos emlékű lesz nemzetünk történetében az 1918. év október hava mind­örökké; a négy évet meghaladó háború borzalmaival az emberiség idegeit a végsőkig feszítette, a nagy világtra­gédia végéhez közeledett, az isonzói felhőszakadás bor­zasztó égiháborúja hazánk egét is elborította, a vész­terhes fellegekben villámok cikáztak, és a tompa dörgés megrázkódtatta a mindenséget; a lelkeket a katasztrofális összeomlás érzete szállotta meg; nemzetünk az eljövendő borzadályok előérzetében minden tagjában remegett. A király az osztrák nép háborgása elől kitérve, Gödöllőn keresett családja részére nyugodtabb helyet; az állam­­hatalom akkori kezelői — a nemzet királyhűségét demon­strálandó — a király debreceni látogatását — az egyetem alapkőletételével párosítva — nem halasztották el, és a nemzet érzelmeinek hódolva, a királyt a honvédzenekar a magyar Hymnus hangjával kellett volna fogadja. Ámde mi történt ?! A cseh nemzetiségű hadparancsnok mel­lőzve a honvédséget, önkényesen cseh díszszázadot vezé­nyelt ki és a megállapodás ellenére, tüntetőleg a gyűlölt Gotterhalte-val fogadta a királyt. E kihívás arccsapásként érte az amúgy is végsőkig felzaklatott hazafias érzetet, mert egész meztelenségében mutatkozott az álnokság ellenségünk részéről, saját otthonunkban. A súlyos vissza­hatás nem maradt el; az országgyűlésen Meskó Zoltán képviselő interpellációja kapcsán vulkánként tört ki a méltatlankodás, úgy, hogy a Wekerle-kormány stande sessione beadta lemondását és elkövetkeztek a forrada­lom gyászos napjai, amikor gróf Károlyi Mihály és ké­sőbbi cinkostársai ragadták kezükbe a hatalmat; megala­kult a Nemzeti Tanács, 28-ikén volt a lánchídi csata, teljessé vált a felfordulás és elkövetkezett az összeomlás minden borzalmával szegény hazánk felett. Azóta végigjárta nemzetünk a Golgota útját: a meg­aláztatás, a szétdaraboltatás, a forradalmak, a rémuralom és a román megszállás keserves kínja csaknem eszméle­tétől fosztotta meg társadalmunkat és nem megnyugvás a sorsunkba, hanem a keserves beletörődés a meg­­változhatatlanba csak az idők múltával vált lehetsé­gessé. Csak jó idő elteltével tudtunk ismét eszmélni, ami­kor akaraterőnk visszatért és a fennmaradni akarás ösztöne ismét tettre késztetett, amikor a kir. Orvosegyesület az újraébredésnek adhatta jelét, amikor e falak között — egyelőre bár csak a megalázó ellenőrzés alatt —­ ismét találkozhattunk kari érdekeink, tudományos és humánus feladataink megbeszélése végett; e falak között, hol előbb a sorainkba is betört terror hallatta förtelmes, vérfagyasztó atrocitásait. Az orkán elült, de a felkorbácsolt hullámok még magasan jártak, és idő telt, míg magunkhoz térve, áttekinthettük a nyomában járt pusztulás méreteit és kereshettük, hogy hol kezdjünk az újjáépítés nagy mun­kájához ismét. Egyesületünkben az élet visszatértével szerencsére csakhamar konstatálhattuk, hogy a nagy megpróbáltatás nem törte meg szellemi erejét; tudományos üléseinken csakhamar új élet indult, oly intenzív, oly magas szín­vonalú, mint bármikor előbb, és mi öregebbek lelki öröm­mel szemléltük, hogy nemcsak a régi gárda áll szilárdan, hanem a háború zajos éveiben a dolgozó ifjú nemzedék tiszteletreméltó tudományszomjúsággal készült az új élet megindulására és egész sorozatával a magas színvonalon álló tudományos előadásainak demonstrálja komoly, előre­törő munkásságának jeleit. Egyesületünk ez újjáéledésének idején kitűnő elnö­künk, ifj. Bókay János, az ő eléggé meg nem becsülhető tapintatosságával és a vele egyetértő igazgatótanács csak­hamar elérkezettnek látta az alkalmat, hogy a zord idők által lélegesített Semmelweis-emlékünnepélyt solemnitásá­­ban pótolja, azáltal, hogy arcképét érdemes művésszel megfestetve, annak ünnepélyes felavatását a mai köz­gyűlésünk alkalmára tűzze ki, ismét az én csekélységemet tisztelte meg azzal, hogy ünnepeltünknek fennkölt egyéni­ségét „visszaemlékezés“ formájában idézzem körünkbe. A megtisztelő megbízatást véve, gondolkoztam: várjon nem volna-e helyesebb, ha nem én, hanem a fiatal nemzedék egyik-másik hivatott képviselője beszélne a mai napon e helyen ? Hiszen mi öregek egy letűnt időnek képviselői vagyunk, kik abban a szellemben ne­velkedtünk, éltünk és gondolkozunk, mely a mai törtető világban, sokak szerint, nemcsak elavult, nemcsak érték­telen, de állítólag káros is volt. E töprengésemben el­

Next