Orvosi Hetilap, 1923. július (67. évfolyam, 25-29. szám)
1923-07-01 / 25. szám
294 ORVOSI HETILAP 1923. 25. sz. A budapesti kir. magy. Pázmány Péter tudományegyetem élettani intézetének közleménye (igazgató : Farkas Géza egyetemi r. tanár). A duodenumon alkalmazott ingerek hatása a gyomorra. Írták : Bársony Tivadar dr■ és Hortobágyi Béla dr. Hirsch, Mering és Moritz kísérleti adatain épült fel a physiologiának az a tanítása, mely szerint a pylorusjáték közvetlen szabályozója egy a pylorust záró reflex, melyet a duodenum nyálkahártyájáról vált ki a duodenumba jutott gyomortartalom ; a duodenumban keletkezett mechanikai és chemiai ingerek reflex útján zárják a pylorust és zárva tartják addig, míg a duodenumban levő gyomortartalom nem kerül tovább, illetőleg míg a savanyúsága nem közömbösíttetik; mikor ez megtörtént, a pylorusra ható mechano- és chemoreflex megszűnik, a pylorus megnyílik és új tartalom jut a duodenumba; ez reflex útján ismét zárja a pylorust és így tovább. Hogy a pylorus-játéknak ez a magyarázata tarthatatlan, arra egyikünk már ismételten rámutatott. Hirsch, Mering és Moritz kísérleteit hibásan értelmezték, ezek mást mondanak, mint amit a fenti magyarázat nekik tulajdonít. A kísérletek szerint a duodenumra gyakorolt mechanikai és chemiai ingerek a gyomorból a duodenumba való ürülést szüntetik meg; ez azonban nem úgy történik, mint ahogy a fenti magyarázat tartja, hogy t. i. a duodenumból kiinduló ingerek közvetlen reflex útján zárják a pylorust, hanem ezek az ingerek reflectorikusan a gyomor tónusát csökkentik és peristaltikáját szüntetik meg és így megállítják azt a motort, mely a gyomortartalmat a duodenumba sajtolja. Hogy ez így van, erre vonatkozólag a sok közül csak Mering kísérleteire utalunk. Mering resecált pylorusú gyomroknál is azt találta, hogy a duodenumon alkalmazott ingerek hatására megszűnik a gyomortartalomnak a duodenumba való ürülése. Hogy itt a duodenalis reflexek nem idézhettek elő közvetlen pylorus-zárást s hogy nem ennek a hatására állott meg a duodenumba való ürülés, ezt kétségtelenné teszi az, hogy ezeknek a kutyáknak nem volt pylorusuk. Mering különben maga is kiemeli, hogy a duodenumon alkalmazott ingerek a gyomor motorikus működését szüntetik meg. Ugyanez tűnik ki Kirschner és Mangold vizsgálataiból is. Exact ballonsondás kísérleteik graphikusan ábrázolják, hogy a duodenumra ható ingerek hogyan szüntetik meg a gyomor peristaltikáját és hogyan csökkentik az antrum systoles nyomását; a pyloruson ál való ürülés ezzel egyidejűleg szűnik meg. Az állatkísérleteket tehát, ismételjük, eddig hibásan értelmezték, a helyes értelmezés szerint a duodenum felől kiváltott megfelelő ingerek, köztük a sósav is, nem a pylorust zárják közvetlen reflexszel, hanem a gyomor motorikus functióját csökkentik, izomdepressiót idéznek elő a gyomron. Ez azonban csak az állatkísérleteknél van így, az emberi pathologiában nem találjuk meg ezt az izomdepressiót. Hyperacid duodenalis fekély eseteiben, pl. Barclay-typusú gyomornál, erősen hyperacid gyomortartalom kerül a duodenumba s mint ismeretes, mégis izomexcitatio van a gyomron. Mint ez a kiragadott példa is mutatja, az állatkísérletek és az emberi pathologia adatai között szembeötlő ellentmondás van. Ez ellentmondás tisztázására indítottuk meg kísérleteinket, melyeknek egyik sorozatát közöljük az alábbiakban. Kísérleteinket kutyákon végeztük. Az állatokat megfelelő morphinozás után kevés aetherrel elaltattuk. A has megnyitása után Marey-dobbal összekötött ballont helyeztünk az antrumba, majd a hasüreget 38°-os physiologiai konyhasóoldattal töltöttük meg. Ezután a ballont felfújtuk. A ballon felfúvására rhythmusos peristaltika keletkezett a gyomron ; ezt kymographyonon rögzítve, megkezdtük kísérleteinket: a duodeumba sósavat fecskendeztünk s vizsgáltuk, hogy milyen hatást gyakorol ez a gyomor peristaltikájára. Még mielőtt eredményeinkre rátérnénk, néhány adatot kell előrebocsátanunk. Amikor a ballont bizonyos nyomással felfújtuk, a legtöbb kutyánál peristaltika indult meg a gyomron. A peristaltika egyenletes rhythmusában eléggé szabályos időközökben ismétlődve arhythmiát találtunk, melynél a peristaltika szaporább lett, kilengései nagyobbodtak s emellett a diaszolés nyomás is emelkedett. Ezt az időközönkint ismétlődő excitatiós szakot mindig nyomon követte egy depressiós szak, mely legtöbbször a peristaltika hosszabb szünetelésében nyilvánult meg. Ezt a szünetet postexcitatiós pausának neveztük el. Az excitatiós szak és a postexcitatiós pausa ismerete kísérleteink szempontjából fontos azért, mert az eredmények megítélésében tévedésekre adhat alkalmat. Ha a sósavat a duodenumba az excitatiós szak előtt visszük be, a létrejött excitatiót nem lehet az inger hatásának tulajdonítani, viszont az excitatio idején adott duodenalis ingernél számolnunk kell a normálisan is bekövetkező postexcitatiós pausával. Még két másik körülmény is zavarhatja eredményeink helyes megítélését. Egyik az, hogy a duodenum előhúzásával járó rongálás vagy a duodenum megnyomása izomdepressiót idéz elő a gyomron, a másik meg, hogy a befecskendezésnél esetleg szétfreccsenő sósav fokozott összehúzódást hozhat létre a gyomron. Kísérleteinknél a duodenumba különböző concentratiójú és különböző mennyiségű sósavat fecskendeztünk be. Kezdtük 0'05°/o-on és fölmentünk 5%-ig, minden egyes concentratióból 1 cm3-től 50 cm3-ig fölmenőleg különböző mennyiséget adtunk és a fent említett kísérleti hibák tekintetbevételével arra az eredményre jutottunk, hogy a ballonnal kiváltott rhythmusos gyomorperistaltikában a duodenumon alkalmazott fenti ingerek semmilyen elváltozást nem idéztek elő. Kísérleti eredményeink tehát megegyeznek az emberi pathologia adataival, de ellentétben állanak Mering és Kirschner-Mangold kísérleti eredményeivel, melyek pedig kétségtelenül megbízhatók. Nyilván az az oka az emberi biológia és az eddigi állatkísérleti adatok közötti ellentmondásnak, hogy az eddigi állatkísérletekben túllépték a physiologiás sósavértékeket. A túl nagy ingerek olyan hatásokat idéztek elő (hányás, hányinger stb.), melyek egymagukban is megmagyarázzák a gyomorizom-depressio létrejöttét; de ez az izomdepressio létrejön akkor is, ha egész más úton idézünk elő kellemetlen hatásokat a kísérleti állatokon (Cannon macskája, Pawlow kísérletei stb.). A fenti állatkísérleteknél éber állapotban a duodenumon alkalmazott sósav depressiv hatását a gyomorra tehát nem foghatjuk úgy fel,mint a duodenumból kiinduló specifikus reflectorikus hatást, hanem csak mint a psichét kellemetlenül befolyásoló akármilyen más ingert. Kísérleteink már eddig is megerősítik ezt a felvételünket: kevés aetherrel altatott kutyákon, ahol psychikus hatások nem érvényesülnek, még a maró hatású (5%) sósavval sem kaptunk semmi depressív hatást a gyomron. Folyamatban levő további kísérleteinktől várjuk a kérdés végleges tisztázását. A budapesti Stefánia-gyermekkórházzal kapcsolatos egyetemi gyermekklinika közleménye (igazgató: Bókay János egyet. ny. r. tanár). Naphtholos kenőcs utáni letalis mérgezés négyhetes csecsemőnél.* Irta: Rohrböck Ferenc dr. egyet. tanársegéd. Ismeretes a csecsemő- és gyermekkor érzékenysége különböző gyógyszerek iránt. Rendszerint nem az aránylagos alacsony dosis, de ennek sokkal kisebb hányada elég nem egyszer, hogy kellemetlen tünetek fejlődjenek ki, melyek természetesen sokkal vehemensebbek, ha a rendesnél is nagyobb az adag a belsőleg adott, vagy erősebb a concentratiója a külsőleg alkalmazott gyógyszereknek. Tanulságos példa erre a következő eset: V. D. négyhetes csecsemő , egy hete zöldes széklete van, mitől kisebesedett a fajtája is. Két nap előtt lázas lett, és orvosa az intertrigo ellen kenőcsöt rendelt, amit két nap alatt csaknem teljesen elhasználtak, s azóta a csecsemő rosszul van. A kenőcs * Minden jog fenntartva.