Orvosi Hetilap, 1924. február (68. évfolyam, 5-8. szám)

1924-02-03 / 5. szám

68 ORVOSI HETILAP 1924. 5. sz. sokkal inkább erre utal azonban két másik tünet: a fejtartás leírt módja és a mozgások végének előbb jelzett ellassulása. Ez a fejtartás azonnal emlékezetünkbe idézte azokat az 1921-ben leírt betegeinket, kiknek foramen magnuma kitágult volt. A fej merev fixálása és ennek elővigyázatos betartása maximálisan előrebillentett fejtartásnál arra jó, hogy a III. phasis során keletkezett légyrésztölcsért kifeszítve tartsa s így védelmezze a nyúltvelőt. Arra törekedtünk, hogy ezt a fejtartást számszerűleg meghatározzuk és arra a protub. occip. ext. és a 7. nyakcsigolya tövisnyujtványa közötti távolságot választottuk. Ez a távolság betegünknél 17'5 cm volt, testhosszúsága pedig 166 cm. E két számból egy index állapítható meg, és pedig 166/17'5 9. Most azt kerestük, lehetne-e valamire használni ezt az indexszámot és hasonló méreteket vettünk föl 100 elmekórházi betegünkről. Maximálisan előrehajtott fejtartásnál megmértük az említett két pont közötti távolságot. A betegek, csupa férfi, kiválogatás nélkül kerültek mérésre. Azt az érdekes megállapítást tettük, hogy ez az indexszám (nyakhossz) mindenütt 10 fölött van. Csupán háromnál a száz közül maradt ez a szám 10 alatt, egy idiótánál, egy öreg, rachitises schizophreniásnál és egy hysteriásnál. Annak a fölvételére, hogy a mi állandóan előrehajtott fejű emberünk éppen e 3% keretei közé esne, nincs okunk és így sokkal valószínűbb, hogy a tízen aluli indexszám nem más, mint élőben leolvasható jele az öreglik körül végbemenő kitágulási jelenségeknek s így a hátsó koponyagödörbeli nyomásfokozódottságnak is. Láttuk azt a sajátságos mozgási zavart is, amely főként a szalutálás elvégzésekor figyelhető meg. Ez abban áll, hogy a mozgás egyre lassúbb lesz, nem fejeződik be, hanem a cél előtt megáll és csak azután, nagynehezen, ataxiásan végződik be. Ez a tünet nem más, mint az, amit Schilder 1919-ben bradyteleokinesis néven új kisagyvelőtünet gyanánt leírt. Egyik esetében projectil volt a hátsó koponyagödörben, a kifejezett kisagyvelőtünetek (törzsataxia, intenziós remegés, aciadochokinesis, hypotonia) kissé visszafejlődtek, de megmaradt egy állapot, amely bizonyos tekintetben hasonlított a mi mostani esetünkhöz: katalepsiás merev tartás, amimia, lassú, skandáló beszéd. Esetének mozgási zavarát Schilder ekként írja le: „Jobb kezével helyesen orrához nyúl a beteg, bal keze azonban nem ér célhoz, a mutatásra emelt ujj kb. 10 cm-rel célja előtt megáll, mintha üvegfalhoz ütődött volna. Csak azután, mintegy új impulzussal folytatódik a mozgás, egyúttal durva, ellökődő rángatódzás kezdődik. Ha most megismételtetjük ugyanezt, megint csak jól látható a mozgásnak a cél előtt való félbeszakítása és látni, hogy a mozgás abbahagyását annak ellasúbbodása előzi meg. A láthatatlan üvegfaltól a végcélig úgy kell odatapogatódzania. Ez a zavar nem lép fel, ha a könyökizületet extrém módon kinyújtjuk, ez a természetes fékezés.“ Schilder a jelenséget idő előtti mozgásfékezésnek nevezi és még három esetet sorol melléje. R. betegjének carcinomametastasisa volt a bal kisagyvelőfélben és bradyteleokinesise volt mindkét karjában, baloldalt erősebben. M. betegnek — ez a legkevésbbé meggyőző közülük — acut bulbaer paralysise volt kisagyvelő-tünetekkel és Rei. betegnél súlyos adiadochokinesist, kényszernevetést, bradyphasiát, féloldali cerebellaris hypotoniát lehetett észlelni. Schilder igyekezett a tünetet elhatárolni. Semmi köze e tünetnek az intenziós tremorhoz, mert ez hiányzott az esetek közül kettőben, viszont sokszor megvan a tremor, de a bradyteleokinesis nincs meg. Az adiadochokinesis annyit jelent, hogy a mozgás ismétlésnél csődöt mond az innervatio. Ez pedig itt nem áll meg. Nem téveszthető össze az ataxiéval, sem a sensibilitás zavarával. Babinski hypermetriája egészen mást jelent. A közönséges mozgásmeglassúbbodástól ez a tünet abban különbözik, hogy a mozgás kezdetén zavartalan. Schilder annak a subcorticalis apparátusnak zavarára vezeti vissza, amelynek az a feladata, hogy a mozgásbefejezés idejét szabályozza s amely kétségtelenül a kisagyvelővel van a legszorosabb viszonyban. Schilder leírása ugyanazt mondja tehát, mint amit mi láttunk betegünknél s így tekintve egyéb tüneteit is, melyek a hátsó koponyagödörre utalnak, el kell fogadnunk a bradyteleokinesist mint a hátsó koponyagödörbeli megbetegedés tünetét. Erre a tünetre mi már különben is régebben figyelünk és néhányszor alkalmunk volt már kisagyvelő-affectiók esetében észrevenni, sőt demonstrálni is. Csak azt kell hozzátennünk, hogy ismerve azóta a kisagyvelőnek az extrapyramidalis rendszerekkel való kapcsolatát, a kisagyvelőnek a mozgáslefolyás szabályozására gyakorolt befolyása előttünk már egyáltalában nem problematikus, így pl. a berlini Schuster Pál által leírt kényszerfogás és utánafogás (Zwangsgreifen und Nachgreifen) tünete, ha a motilitás más területére vonatkozik is, a legnagyobb figyelmet érdemli. Régen tudjuk, hogy a testi és szellemi folyamatok között nagyfokú a parallelizmus. Gondoljunk csak arra, hogy járás közben könnyebb a gondolkozás, hogy a szuper nemcsak mozgási, hanem gondolkozási gátlásból áll, hogy a psychoanalytikus kényelmesen ellazított testtel fekteti betegét, hogy a szabad associálás könnyebben menjen. Joggal mutatott azonban arra Steck, hogy ennek a parallelismusnak korlátai vannak, így pl. az encephalitis utáni beszédmeglassulással nem jár a gondolkozásnak vagy az affectivitásnak gátolt volta, hanem inkább a motilitás az, amely parallelje, tükörképe a beszédnek, így Leyser bemutatott egy a beszédizmok ataxiájához társult hebegést, azután torsiós dystonia mellett anarthriát, márpedig itt a reflexek fokozottságának hiánya tanúskodott a beszédzavar extrapyramidalis jellege mellett, bemutatta azután a postencephalitises rigóit kísérő halk, gyorsan fáradó, pallidaris jellegű beszédzavart. Ismerjük a kisagyvelőbetegek bracylaliáját is, melyben az aciadochokinesis parallel jelenségét véljük. Azt gondoljuk azonban, hogy áll ez a parallelismus azoknak az apparátusoknak zavarára is, melyek a hátulsó koponyagödörben a mozgás egymásután biztosítására vannak hivatva, így ezeknek megbetegedését jelenti nemcsak a bradyteleokinesis, hanem bizonyos beszédzavar is. Esetünkben ugyanis a következő jellemző, hónapok óta fennálló beszédzavar mutatkozik. A beszéd — éppúgy, mint a mozgás — hibátlanul elkezdődik. A phonatio és articulatio kifogástalan ; az első szótag keményen hangzik, a második lágyabban s így tovább szótagról-szótagra. Mielőtt most a szót vagy mondatot befejezi, a phonatio kimerül, a szótagok megnyúlnak és a beszéd elhalkul; ekkor pár pillanatra elhallgat, de csakhamar — éppúgy, mint a mozgás — új iramot vesz a végső ellassúbbodásig s így fejezi be mondanivalóját. Itt tehát a phonatióban és a szótagsorolásban mutatkozik az az idő előtti mozgásfékezés, amely ott a mozgásban mutatkozott. Bradyteleophasiának neveznénk ezt a tünetet és benne ezúttal a nyomásnak a hátsó koponyagödörben való fokozódása jelét látjuk, mert egyéb tünetek is már ezt tanúsították. (Demonstratio a Budapesti kir. Orvosegyesület idegszakosztályában, 1923. VI. 1.) Ezt a nyomásfokozódást azonban láthatóvá is lehet tenni. Az obductio előtt ezt csak a Röntgen-képtől remélhettük. A már említett nehézségeket megoldották Kelen magántanár és Molnár dr. úr, kiknek ezért meleg köszönetemet fejezem ki. A kérésemre készült felvételek (demonstratio) megerősítették nézetemet, hogy a hátsó koponyagödörbeli nyomás fokozódás jeleként esetünkben tágulási folyamatok játszódtak le az öreglik körül. A lemez az előrehajtott fej homlokára került s a fő sugárirány az öreglikat a nyak felől érte alulról s így az öreglik természetesen el van rajzolódva. Ha azonban ezt összehasonlítjuk egy anthropologiailag teljesen hasonló méretű és hasonló tartásban röntgenographált controll-egyén képével, azt látjuk, hogy betegünknél az öreglik hosszéban megnyúlt, különösen elől. Az oldalfelvétel még többet árul el. Itt az volt a fő, hogy a fejhajlítás ugyanolyan legyen, mint a betegünk erősen fixált fejtartása. Azt látjuk, hogy a controll-egyénnél az atlas egészen az occiputra projidiálódik és legfeljebb 1 cm-rel alatta áll az epistropheus. Betegünknél azonban mintegy 10 cm-re távozott a vastag atlasív az occiputtól, alatta 1—1,5 cm-nyi újabb rés választja el az epistropheust. Ha egymás mellé állítjuk a két lemezt, jól láthatjuk e különbséget és a nyomásfokozódás folytán keletkezett lágyrésztölcsér csontperemét.