Orvosi Hetilap, 1925. április (69. évfolyam, 14-17. szám)
1925-04-05 / 14. szám
300 ORVOSI HETILAP 1925. 14. sz. a műtétet nagyon jól kiáltotta, de a 17. napon hirtelen meghalt. Boncolásnál az art. pulmonalisban egy nagy thrombus feküdt; a kórboncnok véleménye szerint ez a thrombus már régebben ott lehetett a tüdőütőérben és utóbb nőtt annyira, hogy a beteg halálát okozta. Pyaemia egy esetben. Pneumonia és pyothorax egy esetben. Paralytikus ileus és sterkoraemia egy esetben. Peritonitis egy esetben, ahol a kezdő műtő nem vette észre, hogy a műtétnél a hashártya megsérült. A műtéti halálozásból származó következtetéseknél számba kell venni azt, hogy ki operál és milyen eseteket operálunk. Helytelen volna ezáltal befolyásoltatni magunkat a műtéti indicatiók felállításában, mert ha valaki csak a statistikáját akarja megjavítani, nem kell mást tennie, mint jól kiválogatnia a jó eseteket s mindent saját magának főnegoperálni. Igen helyes törekvés a műtéti indicatiók lehető kiterjesztése és itt nagyon is akadnak olyan betegek, kiknél a magas kor, a törődött testi állapot, inficiált húgyutak és bizonyos fokú veseinsufficientia mellett mégis úgy döntünk, hogy a betegnek több kilátást nyújt a műtét, mellyel legalább az akkori állapotát conserválhatjuk s szerencsés kimenetel esetén mindenképen jobb viszonyok közé helyezzük, mint amilyenben a conservativ kezelés dacára eddig volt s amely kezeléssel ilyen rossz állapotba jutott. Ezen határon levő esetek közül vesztettem el én is négy esetet, de viszont több esetben sikerült a beteget eredményesen megoperálni ilyen kétséges esetben. A másik tényező a műtő személye. Egy klinikán, ahol a fiatal generációnak is kell operálni, természetesen nem lehetnek olyan műtéti eredmények, mintha csak egy tapasztalt műtő végzi a műtéteket. Hogy ez így van, az kiderül onnan, hogy az 1921-i közleményemben, az utolsó 100 esetemben, melyeket nagyrészt magam operáltam, 5% volt a mortalitás, míg a mostani halálozási százalék 89%-ra emelkedett. Eseteim egy részét — az első eseteket — általános narkosisban operáltam, majd egy sorozat műtétet lumbalis anaesthesiában végeztem, végre rátértem a helyi érzéketlenítésre. Az utolsó 340 műtétet már epiduralis anaesthesiában végeztük. Technikája a következő: a beteget felhúzott térdekkel, jobb oldalára fektetjük és kitapintjuk a két cornea sacraliát. Ezek között és alattuk egy cm-re vékony tűvel beszúrunk a keresztcsont hossztengelye irányában, a tű hátsó végét kissé megemelve, midőn bejutunk a canalis sacralisba. Most a tű végét 4—6 cm-re előretoljuk, anélkül, hogy a durazsákot elérnék s befecskendezünk lassú nyomással 25 cm’ 1%-os novocain-adrenalin oldatot. Ezen módon érzéketlenítve lett a gát, a húgycső, a prostata s a hólyag. Most a beteget hanyatt fektetve a magas hólyagmetszés céljából a megfelelő mellső hasfalat érzéketlenítjük 10—20 cm 3 1%-os novocain-adrenalin oldat befecskendezése által. Tíz percig várva, a beteg fájdalommentesen operálható. Ezen eljárás nagyon jól bevált s mindenkinek nagyon ajánlom, mert általa veszélytelenül és fájdalommentesen lehet a betegeket operálni. A hólyag megnyitása és a húgycső belső nyílásának feltárása után, annak nyálkahártyáját éles és erre a célra készült bárdalakú és oldalt hajlított késsel bemetsszük annyira, hogy a prostata szövetébe jussunk. A váló réteget megtalálva, a prostatát ujjal kihámozzuk, miközben egy segéd a végbélbe vezetett ujjával jelzi a végbél falának az üregtől való távolságát. A sebüreget a legtöbb esetben tamponáljuk, amely tampon különösen subvesicalis prostatáknál, midőn a sphinkter gyűrűjén belül dolgozunk és ezen át hámozzuk ki a prostatát, igen jól elhelyezhető; vele a vérzés mindig biztosan csillapítható. Arra nem volt eset, hogy a helyesen alkalmazott tampon az üregből kilökődjék. Intravesicalis kisebbfokú hypertrophiáknál, ahol a kihámozás után a műtéti seb alig vérzett, egypár esetben sem tampont, sem draincsövet a hólyagba nem alkalmazva, primaer hólyagvarratot végeztem. Ezek azonban kivételek. Egy pár esetben a hólyagseb néhány nap múlva feltört és a gyógytartam semmivel sem volt rövidebb, mint a tamponált esetekben. Három esetben az öt napig behelyezett tampon eltávolítása után olyan erős vérzés lépett fel, hogy a sebet teljesen feltárni és a sebüreget feszesen tamponálni kellett. A nyálkahártya átmetszésénél egyes ütőerek sérülhetnek meg; ezek közül a nagyobbakat ércsípővel lefogva, hosszú selyemfonállal le szoktam kötni és a selyemfonál végét a hólyagból kilógatva, az pár nap múlva magától leesik és eltávolítható. Magában a prostata üregében, ha helyes rétegben dolgozunk, csak kisebb vivőerek nyílnak meg, ezen vérzés pedig tamponálással mindig biztosan csillapítható. Nagy megnyugvás az, ha az ember a beteget jól ellátja s nincs kitéve annak, amint azt egy pár kísérletképen végzett esetemben láttam, — ahol tampont nem alkalmaztam —, hogy egy pár órával a műtét után az erős vérzés miatt a sebet fel kellett tárni és a tamponálást elvégezni. A tampon alkalmazása azért is jó, mert inficiált hólyag esetében a friss sebüreget, melyben azáltal, hogy sok vivőér nyílt meg, az infectiosus anyag felszívódására bőven nyílik alkalom, teljesen megvédi és így a felszívódásból származó lázas jelenségek teljesen elmaradnak. Ezen feszesen alkalmazott tampont benn szoktam hagyni öt napig, ugyanannyi ideig, mint a hólyagbeli draincsövet, midőn az könnyen eltávolítható. A műtét előtt alkalmazott és a húgycsőn át bevezetett állandó kathéter a műtét után is benn marad, mert ezen és a hólyagdraincsövön át a hólyag igen jól átöblíthető; öt nap után, a tampon és a hólyagdraincső eltávolítása után, már nem vagyunk kitéve annak, hogy ekkor vezetve be a kathetert, esetleg a prostatasebüregében annak hegye valahol megakad, a friss sebüreget felvérzi, esetleg inierálja. A tampon alkalmazásával időbelileg sem nyújtjuk ki a gyógyulás időtartamát, mert sok esetben öt nap múlva a tampont eltávolítva, 12 nap múlva már a hólyagseb annyira összetapadt, hogy az állandó kathéter is eltávolítható és a beteg spontán jól vizel. Inficiált esetekben a gyógytartam persze hosszabb ideig tart, úgyhogy az átlagos gyógyulási idő, mikor a katheter eltávolítható és a beteg spontán vizel, átlagban három hét szokott lenni. A hólyagon ejtett sebzésnél arra törekszünk, hogy a praevesicalis laza kötőszövetet, a hashártya letolása alkalmával ne bolygassuk meg. A hólyagsebzést minél közelebb a vertexhez tegyük meg, úgyhogy a hólyag megnyitása közel a vertexhez történjen. Ezzel nemcsak azt érjük el, hogy a hólyagseb sipoly nélkül meggyógyul (sipolyos esetünk egyetlenegy sem volt), hanem a pericystitis fellépését is lehetőség szerint elkerüljük, különösen, ha arra vigyázunk, hogy a hasfali seb csak akkor záródjon, mikor a praevesicalis űrben váladékképződés már nincs. Öt esetben a prostata hypertrophia mellett mogyorónyi- kisalmányi diverticulumzsák is volt a hólyagon, melyeket a prostatektomia után a hólyagfal resectiója útján teljesen kiirtottunk s a hólyagfalat e helyen ismét összevarrtuk; itt természetesen nagy darabon le kellett tolni, illetve resecálnál kellett a hashártyát a hólyagfalról s utána a perivesicalis űrt szélesen tamponéivá nyitva tartani. Ilyen esetekben, valamint olyankor, mikor nagyobb kő vagy beletört katheterdarab is volt a hólyagban s súlyos cystitis is volt jelen, a gyógytartam is valamivel hosszabb volt. A pericystitis egyike a legsúlyosabb complicatióknak, melyeknél sokszor a különböző helyekre történő genysüllyedésekkel nagyon nehezen lehet elbánni. Egy esetet így elvesztettünk a műtét utáni 76. napon, ami nemcsak a hólyag körül, de a medencecsont mentén, a csonthártya alatt és az adduktorizmok között is találtunk a boncolásnál genyjáratokat. A herelek a gyógyodás második hetétől kezdve szokott fellépni, mikor még az állandó katheter benn van, különösen erős urethritisekkel járó esetekben. Naponta kathetercsere és az urethra kiöblítése által még leginkább megelőzhető. Azonban voltak egyes ese