Orvosi Hetilap, 1925. július (69. évfolyam, 27-30. szám)
1925-07-05 / 27. szám
642 ORVOSI HETILAP 1925. 27. sz. hüvelykujjnyira meg volt vastagodva. Tudva azt, hogy az ureter alsó szakaszán szűkület volt, az urétert közel a veséhez metszettem át és azt, amint azt Kümmel ajánlotta, a hasfalon rögzítettem. A beteg per prímám gyógyult. Az uretercsonkot Calot-oldattal kezeltük, s pár hét múlva elzáródott. A beteg 1923 ápr. 23-án, tehát 5 évvel a nephrektomia után újból felkeresett. Arról panaszkodott, hogy az uretercsonk hasfalon levő kis sebe, bár eleinte hosszabb ideig el volt zárva, megnyílt, s hogy belőle időnként sok geny ürült. Az utolsó hónapokban sebe hosszabb ideig el volt zárva, mígnem a jobb alhasi tájon a hólyag felé kisugárzó fájdalmak lepték meg. E fájdalmak csak akkor szűntek meg, amikor a hasseb újból megnyílt, s azon nagyobb mennyiségű geny ürült ki. Mivel az előzmények alapján a sipoly végleges begyógyulására számítani nem lehetett, a beteget felvettem Zita-kórházi osztályomra. A helyzet tisztázására hólyagtükrözést végeztem. A hólyag, leszámítva azt, hogy a jobb uréternyílás kissé tátongó volt, kóros eltérést nem mutatott. A hólyagban gümős elváltozásnak nyoma sem volt. A bal uréterből bőven ürült vizelet, amely az indigót 10 perc alatt élénk kéken hozta, s alakelemeket nem tartalmazott. A jobboldali ureternyílásba bevezetett legvékonyabb kathéter is megakadt. Az uretersipolyba fecskendezett indigó a hólyagban nem jelent meg. Mindezek alapján ureter empyemát vettem fel, s műtétet ajánlottam. Hogy a viszonyokat kedvezőbbé tegyem, a nagyfokú genyedést az uretercsonk rendszeres öblítésével kezeltük. A műtét 1923 jzín. 7-én történt meg. A ferde lumbális metszés alsó részének a középvonalig terjedő meghosszabbításával hatoltam be. Az uréter egész lefutásában hüvelykujjnyi köteget képezett, amelyet a hashártyáról mindenütt élesen kellett leválasztanom. Az urétert közvetlenül a hólyag mellett vágtam át. A seb alsó és felső zugát tamponálva a sebet rétegesen egyesítettem. Per prímám gyógyulás. A beteg 1923 júl. 7-én gyógyultan távozott. Az ureter alsó szakaszának felszabadításakor feltűnt, hogy ez a rész vastagabb, s keményebb volt. A keményedés oka a kiirtott rész felvágásakor lett nyilvánvaló, amikor is kitűnt, hogy benne egy szilva nagyságú törmelékes gennyel borított kő volt, amelynek magját egy babnyi jellegzetes urat kő alkotta. 2. F. J. rendkívül gyengén fejlett és táplált 41 éves tanfelügyelő azzal a panasszal keresett fel, hogy évek óta gyakran vizel, vizelete időnkint véres és hogy bal vesetáji fájdalmai vannak. A hólyag kapacitása 50 cm 3 volt. A vizeletben nagyon sok genysejt és a genynek megfelelő fehérje volt kimutatható. A hólyag nyálkahártya egész kiterjedésében megvastagodott, belövelt, fénye vesztett volt, helyenkint erosiókkal. A jobb uretertáj eltérést nem mutatott, a bal ureternyílás simaszélű, de kissé tátongó volt. A jobb ureterkatheterekn át bőven ürülő vizelet az indigót 15 perc alatt középerősen hozta, s kóros alakelemeket nem tartalmazott. A baloldalról semmi sem jött, de a befecskendett oxycyan-oldat tejszerűen, erősen genyesen jött vissza. A vizeletben tuberculosis-baktériumokat festéssel nem sikerült kimutatni. A beteget paravertebralis érzéstelenítésben febr. hó 6-án operáltam meg. Az eltávolított vese jelentékenyen megnagyobbodott, zsíros tokjával erősen összekapaszkodott volt, s a kifejtés alkalmával vastagabb falu zsák benyomását keltette, amely helyenkint keményebb tapintatú volt. A vese felvágásakor kitűnt, hogy a vesemedence a velőállomány rovására jelentékenyen megnagyobbodott. A velőállomány eltűnt, a kéregállományban pedig több bab-, egész diónagyságú, lepedékes falu, a vesemedencével közlekedő tályogot találtam, amelyek szürke, mállékony, kőszerű anyaggal voltak kitöltve. Emiatt a vese felvágása csak nehezen ment. A beteg a műtét után három héttel per primum gyógyulva jelentékenyen javult hólyaggal vidéki kezelésre távozott. Az első esetben évekig fennállott a betegség, anélkül, hogy súlyosabb tünetekkel, görcsös fájdalmakkal járt volna. A beteg kőpanaszokról nem tett említést. A szilvanagyságú kő burkát képező mállékony rész kétségtelen a vese kiirtása után rakódott fel. A kő belső részét azonban egy babnyi, sárga, sima felületű urat kő képezte, amely minden valószínűség szerint nem következménye, de elősegítője volt a vese gümős megbetegedésének. Ezt a kérdést a kő magvának mikroskopos vizsgálata dönthetné el. Ha ugyanis a kő magvában sikerülne gümőbacillusokat találni, az a kő gümős eredetét bizonyítaná. Ebben az esetben nyilvánvaló volt a tuberculosis, s e mellett nem gondoltam arra, hogy a gümőkór mellett kő is lappanghat. De ha tudtam volna is, hogy a betegnek ureterköve van, eljárásom csak annyiban módosult volna, hogy a második műtéttel nem vártam volna öt évig. A kő azonnali, egy szakaszban való eltávolítása a legyengült betegre nagy veszélyt jelentett volna és ezért nem lett volna tanácsos. Második esetemben a hólyag gümós elváltozást nem mutatott, a vizeletben tuberculosis-baktériumokat kimutatni nem sikerült. A beteg tüdőfolyamata valószínűvé tette azt, hogy a pyonephrosis gümős eredetű. Amikor azonban a kővel telt vesét felnyitottam, az inkább köves geny vese benyomását keltette. A megbetegedés gümős természetét az egyik kéregtályog falának mikroskopos vizsgálata kétségtelenül beigazolta. Az első eset indokolttá teszi, hogy az uréter ellátásának kérdésével röviden foglalkozzam. Azokkal szemben, akik az urétert, tekintet nélkül arra, hogy az meg van-e betegedve vagy sem, minden esetben elsüllyesztik, Israel azt ajánlotta, hogy a súlyosan megbetegedett urétert teljesen távolítsuk el, Kümmel pedig azt javasolta, hogy a beteg ureter renalis végét a hasfalra varrjuk ki. Hogy a különösebb elváltozást nem mutató uréterek egyszerűen elsüllyesztendők, az ma már általánosan elfogadott álláspont. De mi történjék a súlyosabban megbetegedett uréterrel? Azt hiszem, hogy Israel ajánlatát nem követhetjük. Az uréter teljes kiirtása a műtétet lényegesen nagyobb beavatkozássá avatja. De ha el is tudnák távolítani az urétert a hólyagig, a legtöbb esetben nem érnénk célt, mert a gümőkór már ráterjedt a hólyagra is. A beteg hólyagfal resectiója pedig csak egészen kivételes esetekben sikerülne, dacára annak, hogy ez a műtét veszélyességét igen növelné. Viszont az urétercsonk elsüllyesztése sem kifogástalan eljárás. Jól tudjuk, hogy az ureter nem látható el olyan tökéletesen, mint az appendix, amelyet kétrétegű kifogástalan hashártyavarrattal boríthatunk be. Az uretercsonk összes biztosítéka csak egy lekötés, amely akkor sem tekinthető sterilnek, ha végét Paquelinnel kiégettük is. Amíg a kitágult empyaemás csonk a sima gyógyulást veszélyezteti, addig a gümőkóros csonk elsüllyesztése azzal fenyeget, hogy a gümőkór ráterjed a sebfelületre és hosszan gyógyuló sipolyok forrásává válhat. Hogy ureterszűkülés, vagy éppen ureterelzáródás esetében ennek a lehetősége fokozott mértékben fennáll, az kézenfekvő dolog. Ezek ellen az eshetőségek ellen biztosan megvéd bennünket az, ha az urétert kivarrjuk, amit az itt leírt első esetem is élénken bizonyít. Irodalom: G. Liebermeister, Nierensteine u. Nieren-tbc. D. Archiv f. ki. Med. 140, 3. füz. — Wildholz, Chir. der Nieren-tbc. Neue d. Chir. VI. — Casper, L. der Urologie. — Bitschai, Nierensteine u. Nieren-tbc. Zeitschrift f. Urologie 1923, 463. o. A budapesti kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem III. számú belklinikájának közleménye (igazgató: báró Korányi Sándor dr. egyetemi ny. r. tanár). A gyomoremésztés kinetikai vizsgálata.* írta: Vándorfy József dr. egyetemi tanársegéd. Alig van orvos, aki az Ewald-Boas-féle próbareggeli vizsgálat értékes voltát el ne ismerné, a mindennapi orvosi gyakorlat azonban gyakran figyelmeztet annak sok fogyatékosságára is. Ezen fogyatékosságok között talán a legfontosabb az, hogy a próbareggeli * Előadás a Budapesti Kir. Orvosegyesület 1925. évi március 7-én tartott ülésén.