Orvosi Hetilap, 1925. július (69. évfolyam, 27-30. szám)

1925-07-05 / 27. szám

642 ORVOSI HETILAP 1925. 27. sz. hüvelykujjnyira meg volt vastagodva. Tudva azt, hogy az ureter alsó szakaszán­ szűkület volt, az urétert közel a veséhez metszettem át és azt, amint azt Kümmel aján­lotta, a hasfalon rögzítettem. A beteg per prímám gyó­gyult. Az uretercsonkot Calot-oldattal kezeltük, s pár hét múlva elzáródott. A beteg 1923 ápr. 23-án, tehát 5 évvel a nephrekto­­mia után újból felkeresett. Arról panaszkodott, hogy az uretercsonk hasfalon levő kis sebe, bár eleinte hosszabb ideig el volt zárva, megnyílt, s hogy belőle időnként sok geny ürült. Az utolsó hónapokban sebe hosszabb ideig el volt zárva, mígnem a jobb alhasi tájon a hólyag felé ki­sugárzó fájdalmak lepték meg. E fájdalmak csak akkor szűntek meg, amikor a hasseb újból megnyílt, s azon nagyobb mennyiségű geny ürült ki. Mivel az előzmények alapján a sipoly végleges begyógyulására számítani nem lehetett, a beteget felvettem Zita-kórházi osztályomra. A helyzet tisztázására hólyagtükrözést végeztem. A hólyag, leszámítva azt, hogy a jobb uréternyílás kissé tátongó volt, kóros eltérést nem mutatott. A hólyagban gümős elváltozásnak nyoma sem volt. A bal uréterből bőven ürült vizelet, amely az indigót 10 perc alatt élénk kéken hozta, s alakelemeket nem tartalmazott. A jobb­oldali ureternyílásba bevezetett legvékonyabb kathéter is megakadt. Az uretersipolyba fecskendezett indigó a hó­lyagban nem jelent meg. Mindezek alapján ureter empyemát vettem fel, s műtétet ajánlottam. Hogy a viszonyokat kedvezőbbé tegyem, a nagyfokú genyedést az uretercsonk rendszeres öblítésével kezeltük. A műtét 1923 jzín. 7-én történt meg. A ferde lumbális metszés alsó részének a középvonalig terjedő meghosszabbításával hatoltam be. Az uréter egész lefutásában hüvelykujj­nyi köteget képezett, amelyet a hashártyáról mindenütt élesen kellett leválasztanom. Az urétert közvetlenül a hólyag mellett vágtam át. A seb alsó és felső zugát tamponálva a sebet rétegesen egyesí­tettem. Per prímám gyógyulás. A beteg 1923 júl. 7-én gyógyultan távozott. Az ureter alsó szakaszának felszabadításakor fel­tűnt, hogy ez a rész vastagabb, s keményebb volt. A ke­­ményedés oka a kiirtott rész felvágásakor lett nyilván­való, amikor is kitűnt, hogy benne egy szilva nagy­ságú törmelékes gennyel borított kő volt, amelynek magját egy babnyi jellegzetes urat kő alkotta. 2. F. J. rendkívül gyengén fejlett és táplált 41 éves tanfelügyelő azzal a panasszal keresett fel, hogy évek óta gyakran vizel, vizelete időnkint véres és hogy bal vesetáji fájdalmai vannak. A hólyag kapacitása 50 cm 3 volt. A vizeletben nagyon sok genysejt és a genynek megfelelő fehérje volt kimutatható. A hólyag­ nyálka­hártya egész kiterjedésében megvastagodott, belövelt, fénye vesztett volt, helyenkint erosiókkal. A jobb ure­­tertáj eltérést nem mutatott, a bal ureternyílás sima­­szélű, de kissé tátongó volt. A jobb ureterkatheterekn át bőven ürülő vizelet az indigót 15 perc alatt közép­erősen hozta, s kóros alakelemeket nem tartalmazott. A baloldalról semmi sem jött, de a befecskendett oxy­­cyan-oldat tejszerűen, erősen genyesen jött vissza. A vizeletben tuberculosis-baktériumokat festéssel nem sikerült kimutatni. A beteget paravertebralis érzéstelenítésben febr. hó 6-án operáltam meg. Az eltávolított vese jelenté­kenyen megnagyobbodott, zsíros tokjával erősen össze­­kapaszkodott volt, s a kifejtés alkalmával vastagabb falu zsák benyomását keltette, amely helyenkint kemé­nyebb tapintatú volt. A vese felvágásakor kitűnt, hogy a vesemedence a velőállomány rovására jelentékenyen megnagyobbodott. A velőállomány eltűnt, a kéregállo­mányban pedig több bab-, egész diónagyságú, lepedékes falu, a vesemedencével közlekedő tályogot találtam, amelyek szürke, mállékony, kőszerű anyaggal voltak kitöltve. Emiatt a vese felvágása csak nehezen ment. A beteg a műtét után három héttel per primum gyó­gyulva jelentékenyen javult hólyaggal vidéki kezelésre távozott. Az első esetben évekig fennállott a betegség, anélkül, hogy súlyosabb tünetekkel, görcsös fájdalmak­kal járt volna. A beteg kőpanaszokról nem tett emlí­tést. A szilvanagyságú kő burkát képező mállékony rész kétségtelen a vese kiirtása után rakódott fel. A kő belső részét azonban egy babnyi, sárga, sima felületű urat kő képezte, amely minden valószínűség szerint nem következménye, de elősegítője volt a vese gümős megbetegedésének. Ezt a kérdést a kő magvának mikro­­skopos vizsgálata dönthetné el. Ha ugyanis a kő mag­vában sikerülne gümőbacillusokat találni, az a kő gü­mős eredetét bizonyítaná. Ebben az esetben nyilván­való volt a tuberculosis, s e mellett nem gondoltam arra, hogy a gümőkór mellett kő is lappanghat. De ha tudtam volna is, hogy a betegnek ureterköve van, eljárásom csak annyiban módosult volna, hogy a má­sodik műtéttel nem vártam volna öt évig. A kő azon­nali, egy szakaszban való eltávolítása a legyengült betegre nagy veszélyt jelentett volna és ezért nem lett volna tanácsos. Második esetemben a hólyag gümós elváltozást nem mutatott, a vizeletben tuberculosis-baktériumokat kimutatni nem sikerült. A beteg tüdőfolyamata való­színűvé tette azt, hogy a pyonephrosis gümős eredetű. Amikor azonban a kővel telt vesét felnyitottam, az inkább köves geny vese benyomását keltette. A meg­betegedés gümős természetét az egyik kéregtályog falá­nak mikroskopos vizsgálata kétségtelenül beigazolta. Az első eset indokolttá teszi, hogy az uréter el­látásának kérdésével röviden foglalkozzam. Azokkal szemben, akik az urétert, tekintet nélkül arra, hogy az meg van-e betegedve vagy sem, minden esetben elsüllyesztik, Israel azt ajánlotta, hogy a súlyosan megbetegedett urétert teljesen távolítsuk el, Kümmel pedig azt javasolta, hogy a beteg ureter renalis végét a hasfalra varrjuk ki. Hogy a különösebb elváltozást nem mutató uré­terek egyszerűen elsüllyesztendők, az ma már általá­nosan elfogadott álláspont. De mi történjék a súlyo­sabban megbetegedett uréterrel? Azt hiszem, hogy Israel ajánlatát nem követhetjük. Az uréter teljes ki­irtása a műtétet lényegesen nagyobb beavatkozássá avatja. De ha el is tudnák távolítani az urétert a hólyagig, a legtöbb esetben nem érnénk célt, mert a gümőkór már ráterjedt a hólyagra is. A beteg hólyag­­fal resectiója pedig csak egészen kivételes esetekben sikerülne, dacára annak, hogy ez a műtét veszélyes­ségét igen növelné. Viszont az urétercsonk elsüllyesztése sem kifo­gástalan eljárás. Jól tudjuk, hogy az ureter nem lát­ható el olyan tökéletesen, mint az appendix, amelyet kétrétegű kifogástalan hashártyavarrattal boríthatunk be. Az uretercsonk összes biztosítéka csak egy le­kötés, amely akkor sem tekinthető sterilnek, ha végét Paquelinnel kiégettük is. Amíg a kitágult empyaemás csonk a sima gyógyulást veszélyezteti, addig a gümő­­kóros csonk elsüllyesztése azzal fenyeget, hogy a gümő­kór ráterjed a sebfelületre és hosszan gyógyuló sipo­lyok forrásává válhat. Hogy ureterszűkülés, vagy éppen ureterelzáródás esetében ennek a lehetősége fo­kozott mértékben fennáll, az kézenfekvő dolog. Ezek ellen az eshetőségek ellen biztosan megvéd bennünket az, ha az urétert kivarrjuk, amit az itt leírt első ese­tem is élénken bizonyít. Irodalom: G. Liebermeister, Nierensteine u. Nie­­ren-tbc. D. Archiv f. ki. Med. 140, 3. füz. — Wildholz, Chir. der Nieren-tbc. Neue d. Chir. VI. — Casper, L. der Urologie. — Bitschai, Nierensteine u. Nieren-tbc. Zeit­schrift f. Urologie 1923, 463. o. A budapesti kir. m. Pázmány Péter Tudományegyetem III. számú belklinikájának közleménye (igazgató: báró Korányi Sándor dr. egyetemi ny. r. tanár). A gyomoremésztés kinetikai vizsgálata.* írta: Vándorfy József dr. egyetemi tanársegéd. Alig van orvos, aki az Ewald-Boas-féle próbareg­geli­ vizsgálat értékes voltát el ne ismerné, a minden­napi orvosi gyakorlat azonban gyakran figyelmeztet annak sok fogyatékosságára is. Ezen fogyatékosságok között talán a legfontosabb az, hogy a próbareggeli * Előadás a Budapesti Kir. Orvosegyesület 1925. évi március 7-én tartott ülésén.

Next