Orvosi Hetilap, 1925. szeptember (69. évfolyam, 36-39. szám)
1925-09-06 / 36. szám
1925. 36. sz. ORVOSI HETIT,AR nem okoz, csak nagyon kell arra vigyáznunk, hogy tökéletes elmúltáig újabb injectiót ne adjunk. Ismételten hangsúlyozom, tökéletes elmúltáig, mert különben egy igen kellemetlen dermatitist kaphatunk. Az erythemával egyidejűleg néha albuminubia is jelentkezhetik, amely rövidebb-hosszabb ideig tart. Rendszerint 1—2 nap alatt múlik el, de megfigyeltek Koppenhágában hosszabban tartó albuminuriát is, amely azonban szintén minden nyom nélkül tűnt el. A vizelet üledéke rendesen nem tartalmaz organizált alkotó elemeket, csupán igen ritkán néhány szemcsés cilindert. Ha az albuminuhia hosszabb ideig tart, akkor a betegnél egy nagyobb fokú étvágytalanság állhat be, amelynek következtében a beteg természetesen fogy, súlyát azonban annak elmúltával csakhamar behozza. Az injectiókat a Koppenhágában használatos dolírozás mellett legtöbbször nemcsak hányinger, de hányás is követi, amely a betegnek sokszor nagyon kellemetlen. Mindezekből kiviláglik, hogy a sanocrysin használata még sok kívánni valót hagy hátra; ezeknek némi pótlását célozná e munka. Egy szervezetnek a belső milienje, amely néhány hét előtt még teljesen egészséges volt és mesterségesen lett infierálva, semmiképen sem változik meg rövid idő alatt annyira, mint egy chronikusan spontán beteg szervezet, ennélfogva tapasztalatainkat, amelyeket az előbbinél szereztünk, nem alkalmazhatjuk minden további nélkül az utóbbiaknál. Mi tudtuk különben már, hogy a tuberculosis chemotherapiája nagy nehézségekbe fog ütközni, ha egy olyan szernek a birtokába jutunk, amely a bacillust az élő szervezetben is megöli, azért, mert feloldása következtében erős toxikus mérgek keletkeznek, melyekkel szemben a szervezet immunitással nem bír. Ez az ugrópontja a chemotherapiának, amely az állatkísérletekben az antitoxikus serummal fényes megoldást nyert, a klinikán azonban sajnos, a dolog másképen áll. A tuberculotikus szervezet az idegen fehérjét sokszor rosszul tűri; ezt láttuk legutóbb, főleg a gyomorfekély proteintherápiájánál, másrészt a tüdővérzés laserummal való kezelésénél. Én a fehérjekezelést illetőleg tuberculotikusoknál azt a benyomást nyertem, mintha a fehérjeérzékenység a betegség chronicitásával fokozódna, tehát, hogy frissebb casusok azzal szemben kevésbbé érzékenyek. Másrészt tudjuk, hogy a tuberculotikus szövet a tuberculinnal szemben bizonyos affinitással bír, így valószínűleg a bacillus többi alkatrészeivel szemben is. Ez az affinitás fokozódik báró Korányi szerint a folyamat activitásával, talán annak tartalmával szintén, sokszor azonban valószínűleg a seruménál erősebb, úgyhogy a toxinokat az antitoxikus serum neutralizálása előtt már magához rántja. Mindkét feltevés támogatást nyerne pl. Würtzen és Permin véleményében és kezelési methodusában. Előbbi a legtöbb ferumot használja Kopenhágában és legjobb eredményeket látott friss eseteknél, utóbbi igen keveset használ és a legjobbbakat tapasztalta chronikusabb casusoknál. Az utóbbi esetben természetesen az organismusnak a felszabaduló endotoxinokkal szembeni immunitása is nagy szerepet játszik. A sérumhasználat különben is még nyílt kérdés és további tanulmány tárgyát képezi. Mi itt is tovább volnánk már, ha egy néhány hónapi értékes idő nem veszett volna el azáltal, hogy a kopenhágai állami serumintézet csak úgy tudott eleget tenni a hirtelen megnövekedett igényléseknek, hogy fiatalabb serumot szolgáltatott ki, amelyről később kiderült, hogy a követelményeknek nem felelt meg. Azonkívül viszonylag még csak rövid idő múlott el a sanocrysin használata óta, úgyhogy a fejlődés és átalakulás idejét élik Dániában is, amely most, miután a külföld is belekapcsolódott a kezelésbe, még fokozottabb mértékben várható. Az első impresszióm a jelenlegi therápiáról mindenesetre az volt, hogy az túlságosan erőszakos; a beteg nemcsak lázas lesz,, hanem hányinger, hányás, hasmenés és általános rosszullét kínozza, melyhez egy súlyveszteség és annak psychikai hatása is társul. Ennek következtében voltak betegek, akiknek tuberculosusnál amúgy is ismert labilisabb idegrendszerét e tünetek annyira befolyásolták, hogy 2—3 injectio után a kezelés megszakítását kérték. Ezeket látva, egyrészt az addig kezelt betegek kórtörténeteit néztem át, másrészt a kezelés alatt álló betegeket kérdeztem ki azon célból, van-e valami összefüggés a kúra eredménye és annak elviselhetősége között és arra a — mondhatnám — örvendetes eredményre jutottam, hogy legnagyobbrészt azon betegeknél találtam meg a legjobb eredményt, akiknél a kúrát a legkevesebb kellemetlen reactiós tünet kísérte és akik súlyban nagy veszteséget nem szenvedtek. Kivételt képez itt csupán az acut miliaris tuberculosis, amelyről majd későbben lesz szó. Beszéltem pl. egy beteggel, akinek Secher három ízben adott sanocrysint. Az első turnusnál hét injectiót kapott (á l'O g), ötöt egymásután következő napon, kettőt egy hét múlva, hat hét múlva újra ötöt, de már egy napi időközzel, majd további hat hét után ugyancsak ötöt, de két napi intervallummal. A beteg mindegyik turnus után javult, elvesztette lázát, majd bacillusait is, de jobban a második után és legjobban a harmadik után. Javulása tehát arányban állott az injectiónál használt intervallumok nagyságával. Súlyveszteséget az első, mai fogalmaink szerint roppant heroikus kezelés alatt sem szenvedett, csupán lázasabb lett, de a hőemelkedés nagyobb kellemetlenséget nem okozott neki. De ez az eset még azt is mutatná, hogy oly betegeknél is hasznosabb egy enyhébb kúra, ahol egy erőszakosnak a lehetősége is fennáll. Möllgaard a sanocrysin baktericid hatását részben azáltal bizonyította be, hogy ez az állati szervezetben hasonló symptomákat és kórbonctani elváltozásokat idézhet elő, mint az inficiált tuberculin. Mindkettőnek a befecskendezése a tuberculotikus szervezetben oly reactiókat válthat ki, amelyek egy hasonló immunbiológiai alappal, illetőleg biochemiai tulajdonsággal bírnak. Mivel mi a klinikán is láttunk már a kilencvenes évek tuberculins aerájánál a sanocrysinhez hasonló tuberculin okozta hatalmas reactiókat, tanulmány tárgyává tettem ezt és itt érdekes dolgokat észleltem. Ezt az aerát báró Korányi Sándor következőképen írja le: „Eljárásunk a Koch által előírott volt. Láztalan betegeket vettünk kezelés alá. Az első tuberculin-dosis 0001 cm3 volt. Ha annak alkalmazását hőemelkedés nem, vagy alig követte, gyorsan emelkedő dosisokat adtunk másod- vagy harmadnaponta. Ha az injectió erős, lázas reactiót váltott ki, akkor ismételtük a dosisokat mindaddig, míg azokat a beteg reactio nélkül tűrte el, azután újra hozzáláttunk a dosis emeléséhez. Voltak betegek, akik ezen, mai fogalmaink szerint rendkívül erőszakos eljárás mellett is alig reagáltak lázzal a tuberculin-befecskendezésekre. Ezeknek egyik része javult, másik részének állapota észrevehetően nem változott, de közülük nem romlott egy sem. Eseteink másik részében a reactiók erősek, magas lázzal járók voltak, olyanok, amelyeknek elérését Koch akkor kívánatosnak tartotta. Ezek között találkoztunk fényes, de ezek között találkoztunk azokkal az esetekkel is, amelyekben semmikép sem kételkedhettünk abban, hogy betegeink életét a tuberculin rövidítette meg.* A Budapesti Kir. Orvosegyesület 1891-i évkönyvében találtam referátumot az akkori tuberculin-kúráról, Korányi, Müller, Irsay, Imrédy, Schwimmer és Hochhalt előadásaiban. Azon betegeknél, ahol a nevezett kísérletezők fényes eredményeket értek el, következőket konstatálhattam: A szer először egy általános reactiót váltott ki, amely hőemelkedésben állott. A hőmérsék az első injektio után 38—39° körül mozgott, majd később mindinkább kisebb lett. Másodszor kiváltott egy gócreactiót, amely a köpet és a benne levő bacillusok megszaporodásában, 85?