Orvosi Hetilap, 1926. december (70. évfolyam, 49-52. szám)

1926-12-05 / 49. szám

1316 ORVOSI HETILAP 1926. 49. sz. Lüdke, Liebermann és Fillinger, Neilson és Brill vizs­gálatait. Fournier és Jel­train4­5 egyetlen esetről tesznek em­lítést, hol örökölt syphilisben szenvedő felnőtt egyén­nél a vörösvértestresistentia megváltozását észlelték. E betegnél azonban egyidejűleg haemolysises anaemia is volt jelen, mely két betegséget szerzők okozati össze­függésbe hozzák. Chauffardt kétségesnek tartja, hogy a haemoly­sises anaemia az örökölt syphilis következménye volna, de a resistentia megváltozását előbbi betegségnek tulajdonítja. Gerhardt, ugyancsak a haemolysises anaemiával foglalkozva, egy secundaer stádiumban levő syphilis­­esetet ír le, hol a resistentiát csökkentnek találta. Lüdkének­ az a véleménye, hogy a haemolysises anaemia, melynél a resistentia rendkívüli módon csökkent, gyakran syphilis következménye, és congeni­­talis anaemia heredosyphilissel többnyire összeesik. Lüdke a paroxysmalis haemoglobinuria főanamnesisé­­nek is, a syphilist tartja. Szerinte a haemoglobinuriát ilyen esetben a vörösvértesteknek syphilises toxinok által előidézett kóros törékenysége (Brüchtigkeit) idézi elő, és ugyanez okozza a vörösvértestek resistentiájá­­nak lényeges csökkenését is. Liebermann és Fillinger­­9 különböző betegeknél végzett resistentiavizsgálatokról számoltak be, melyek közt néhány syphilis eset is szerepelt. Eredményeik kö­vetkezők voltak: 5 kezeletlen primaer affectiónál a re­sistentia változatlan; 3 Hg.-kúrákkal kezelt régebbi syphilisnél lényeges csökkenés; ezzel szemben egy fia­tal betegnek egy éve fennálló, Hg.-val, valamint sal­­variannal erélyesen kezelt syphilisénél a resistentia normális. 14 tabeses betegüknél azt látták, hogy inkább a fiatalabb eseteknél csökkent a resistentia, előrehala­dott állapotban gyakrabban volt normális, vagy csak kissé csökkent. A szerzők ellentétes eredményeik ok­fejtő magyarázatára nem térnek ki, de a syphilisre, valamint a többi betegségekre vonatkozó vizsgálataik végeredményeként leszögezik, hogy „általában lénye­ges resistentiacsökkenés inkább a hosszas, általános de­­bilitással és anaemiával járó betegségeknél figyel­hető meg“. Neilson8­61 esetben vizsgálta a syphilises vér re­­sistentiáját. 34 még kezeletlen seropositiv syphilis eseté­nél csökkent volt a resistentia értéke. Viszont 23 beteg­nél, kik Hg.-kezelést kaptak, a resistentia emelkedő ten­­dentiát mutatott. Hg. és jód kombinált kúránál a resis­tentia csak átmenetileg néhány napra csökkent. 4 eset­ben, hol csupán jódot alkalmazott, lényeges változás nem jelentkezett. Neilson munkájában nem találunk utalást arra, hogy a seropositiv esetek közül mennyi volt a friss és mennyi a régi fertőzés, továbbá, hogy manifestatiókat mutattak-e fel, vagy sem. Érdekes lett volna megismerni azt is, hogy Hg.-val kúráltak a fer­tőzés után mennyi idővel kerültek kezelésbe és hogy mennyi adag Hg.-ban részesültek. Brill 10 100 syphilises esetről tesz közlést, melyek­nél egyidejűleg az erythrocyták süllyedési sebességét is vizsgálta. Kísérleteinek eredményeként megállapítja, hogy a vörösvértestek süllyedési sebessége és osmosis­­változása között „az esetek többségében“ összefüggés áll fenn. A süllyedés csökkenése szerinte legnagyobb fokú a „florid I. és II. stádiumban“, és ugyanekkor a vörösvértestek resistentiájának bizonyos fokú emelke­dése észlelhető. Vizsgálata szerint az egészséges vér erythrocytái 0'46—0'48% NaCl.-oldatban mutatták a leg­halványabb kezdeti haemolysist, — ugyanekkor a florid syphilisesek vörösvértestei csak 0'40—0’44%-os tömény­ségben adták a reactiót. Brill szerint a sedimentatio és a haemolysis folyamata a még seronegatív, valamint a már latens syphilisnél semmiben sem tér el az egész­séges controllvér vörösvértesteinek normális viselkedé­sétől. Ezzel szemben a florid syphilis seropositivitását egyenes arányba állítja a vörösvértestek resistentia­­emelkedésével, és e szabály alól kivételt csak ott enged meg, hol a Wassermann-reactio még fennálló, de gyen­gült positivitása mellett, a manifestatiók már tünőfél­­ben vannak. Kísérleteiből azt az eredményt szűri le, hogy a resistentiaemelkedés, mely mindig kisfokú, csak kifejezetten friss esetekben mutatható ki, specifikus ke­zelés kapcsán pedig normális mértékre süllyed vissza. Recidiv, latens, stb. formáknál, hol a szervezet toxinok­­kal való elárasztása kevésbbé erőteljes, ezen osmosis­­reactio negatív eredményt ad. Brill közleményében nem tér ki eseteinek részletezésére, valamint annak megálla­pítására sem, hogy kísérleteinek hány százaléka adott positív és mennyi negatív eredményt. Nélkülözünk to­vábbá minden utalást arra, hogy milyen morphologiai, vagy chemiai folyamatok magyarázhatják a feltétele­zett szabályszerű resistentiaemelkedést. Áttérve saját vizsgálatainkra, mindenek előtt egy sorozat egészséges egyénnél állapítottuk meg a vörös­vértestek resistentiájának viselkedését. A normál­ resistentia értékét illetőleg az irodalom­ban legkülönfélébb közléseket látunk. Vegyük rövidség kedvéért az erythrocytaresistentiát R.-nek, jelöljük to­vábbá Hamburger és Mosso szerint a hypotoniás NaCl. töménységet, melynél a haemolysis legérzékenyebb kezdőfoka jelentkezik, minimumnak, és azon oldat­töménységet, hol a teljes haemolysis már bekövetke­zett, maximumnak. Fenti jelölés mellett a physiologiás resistentiaértékek többek közt Vaquez és Laubry (1903) , min. 0*44 ^1 ^ _ / szerint K. max 0.32, Chauffard és Rendy (1907) szerint K-mai. 0*08—6*16’ Lommel (1913) szerint R. max. 0-32. Holler (1915) szerint R. 0'21 , Hamburger (1922) szerint R max. o-36 . Buckman és Naughter (1923)szerint R. TMax'­ o-27. ■r. .. _min. 0*44—0*48 Boros (1925) szerint R.max.o*26-o*30. A normálértékek különbözősége a sokféle methodi­­kában és a kísérletezők technikai változtatásaiban rejlik. Az eredmények egységesítése érdekében megpróbálkoz­tak már egyöntetű eljárásokat és eszközöket ajánlani (Hamburger), ami azonban kevés eredménnyel járt. De úgy látszik, ennek túl nagy fontosságot nem is kell tulaj­donítanunk, mert klinikai vizsgálatoknál főszempont az, hogy egyes kísérletezők normálértéke állandó ma­radjon, és így ehhez, mint fix ponthoz, a talált kóros értékek relatív eltérése mindig biztosan hozzámérhető legyen. Az általános kísérleti eredményekre vonatkozó­lag még csak azt kell megjegyezni, hogy legtöbb szerző véleménye szerint mindig a minimális resistentiaérték a mérvadó, egyrészt, mert pontosabban megállapítható, másrészt, mivel kóros elváltozásokra főleg ezen határ kitolódása jellegzetes. Mi Vasquez és Riciére methodi­­káját alkalmaztuk kísérleteinknél, következő módon. Mint törzsoldatot 0­ 7%-os NaCl.-oldatot és hígítására destillált vizet alkalmaztunk. Az oldatokat kis, sterili­ 4 Presse Medic. 1913, 162. old. 5 Ugyanott, discussio. 6 Mitt. a. d. Grenzgeb. d. Med. u. Chirurg. 1919, 31. köt., 344. old. 7 Münch. Med. Wochenschr. 1918, 65. évf., 1102. old. és Deutsche Med. Wochenschr. 1924, 50. évf., 103. old. 8 Deutsche Med. Wochenschr. 1912, 462. old. 9 Journ. of. laborat. a clin. med. 1921, 6. köt., 9. sz., 487. old. 10 Münch. Med. Wochenschr. 1925, 72. évf., 49. sz., 2091. old.

Next