Orvosi Hetilap, 1926. december (70. évfolyam, 49-52. szám)
1926-12-05 / 49. szám
1316 ORVOSI HETILAP 1926. 49. sz. Lüdke, Liebermann és Fillinger, Neilson és Brill vizsgálatait. Fournier és Jeltrain45 egyetlen esetről tesznek említést, hol örökölt syphilisben szenvedő felnőtt egyénnél a vörösvértestresistentia megváltozását észlelték. E betegnél azonban egyidejűleg haemolysises anaemia is volt jelen, mely két betegséget szerzők okozati összefüggésbe hozzák. Chauffardt kétségesnek tartja, hogy a haemolysises anaemia az örökölt syphilis következménye volna, de a resistentia megváltozását előbbi betegségnek tulajdonítja. Gerhardt, ugyancsak a haemolysises anaemiával foglalkozva, egy secundaer stádiumban levő syphilisesetet ír le, hol a resistentiát csökkentnek találta. Lüdkének az a véleménye, hogy a haemolysises anaemia, melynél a resistentia rendkívüli módon csökkent, gyakran syphilis következménye, és congenitalis anaemia heredosyphilissel többnyire összeesik. Lüdke a paroxysmalis haemoglobinuria főanamnesisének is, a syphilist tartja. Szerinte a haemoglobinuriát ilyen esetben a vörösvértesteknek syphilises toxinok által előidézett kóros törékenysége (Brüchtigkeit) idézi elő, és ugyanez okozza a vörösvértestek resistentiájának lényeges csökkenését is. Liebermann és Fillinger9 különböző betegeknél végzett resistentiavizsgálatokról számoltak be, melyek közt néhány syphilis eset is szerepelt. Eredményeik következők voltak: 5 kezeletlen primaer affectiónál a resistentia változatlan; 3 Hg.-kúrákkal kezelt régebbi syphilisnél lényeges csökkenés; ezzel szemben egy fiatal betegnek egy éve fennálló, Hg.-val, valamint salvariannal erélyesen kezelt syphilisénél a resistentia normális. 14 tabeses betegüknél azt látták, hogy inkább a fiatalabb eseteknél csökkent a resistentia, előrehaladott állapotban gyakrabban volt normális, vagy csak kissé csökkent. A szerzők ellentétes eredményeik okfejtő magyarázatára nem térnek ki, de a syphilisre, valamint a többi betegségekre vonatkozó vizsgálataik végeredményeként leszögezik, hogy „általában lényeges resistentiacsökkenés inkább a hosszas, általános debilitással és anaemiával járó betegségeknél figyelhető meg“. Neilson861 esetben vizsgálta a syphilises vér resistentiáját. 34 még kezeletlen seropositiv syphilis eseténél csökkent volt a resistentia értéke. Viszont 23 betegnél, kik Hg.-kezelést kaptak, a resistentia emelkedő tendentiát mutatott. Hg. és jód kombinált kúránál a resistentia csak átmenetileg néhány napra csökkent. 4 esetben, hol csupán jódot alkalmazott, lényeges változás nem jelentkezett. Neilson munkájában nem találunk utalást arra, hogy a seropositiv esetek közül mennyi volt a friss és mennyi a régi fertőzés, továbbá, hogy manifestatiókat mutattak-e fel, vagy sem. Érdekes lett volna megismerni azt is, hogy Hg.-val kúráltak a fertőzés után mennyi idővel kerültek kezelésbe és hogy mennyi adag Hg.-ban részesültek. Brill 10 100 syphilises esetről tesz közlést, melyeknél egyidejűleg az erythrocyták süllyedési sebességét is vizsgálta. Kísérleteinek eredményeként megállapítja, hogy a vörösvértestek süllyedési sebessége és osmosisváltozása között „az esetek többségében“ összefüggés áll fenn. A süllyedés csökkenése szerinte legnagyobb fokú a „florid I. és II. stádiumban“, és ugyanekkor a vörösvértestek resistentiájának bizonyos fokú emelkedése észlelhető. Vizsgálata szerint az egészséges vér erythrocytái 0'46—0'48% NaCl.-oldatban mutatták a leghalványabb kezdeti haemolysist, — ugyanekkor a florid syphilisesek vörösvértestei csak 0'40—0’44%-os töménységben adták a reactiót. Brill szerint a sedimentatio és a haemolysis folyamata a még seronegatív, valamint a már latens syphilisnél semmiben sem tér el az egészséges controllvér vörösvértesteinek normális viselkedésétől. Ezzel szemben a florid syphilis seropositivitását egyenes arányba állítja a vörösvértestek resistentiaemelkedésével, és e szabály alól kivételt csak ott enged meg, hol a Wassermann-reactio még fennálló, de gyengült positivitása mellett, a manifestatiók már tünőfélben vannak. Kísérleteiből azt az eredményt szűri le, hogy a resistentiaemelkedés, mely mindig kisfokú, csak kifejezetten friss esetekben mutatható ki, specifikus kezelés kapcsán pedig normális mértékre süllyed vissza. Recidiv, latens, stb. formáknál, hol a szervezet toxinokkal való elárasztása kevésbbé erőteljes, ezen osmosisreactio negatív eredményt ad. Brill közleményében nem tér ki eseteinek részletezésére, valamint annak megállapítására sem, hogy kísérleteinek hány százaléka adott positív és mennyi negatív eredményt. Nélkülözünk továbbá minden utalást arra, hogy milyen morphologiai, vagy chemiai folyamatok magyarázhatják a feltételezett szabályszerű resistentiaemelkedést. Áttérve saját vizsgálatainkra, mindenek előtt egy sorozat egészséges egyénnél állapítottuk meg a vörösvértestek resistentiájának viselkedését. A normál resistentia értékét illetőleg az irodalomban legkülönfélébb közléseket látunk. Vegyük rövidség kedvéért az erythrocytaresistentiát R.-nek, jelöljük továbbá Hamburger és Mosso szerint a hypotoniás NaCl. töménységet, melynél a haemolysis legérzékenyebb kezdőfoka jelentkezik, minimumnak, és azon oldattöménységet, hol a teljes haemolysis már bekövetkezett, maximumnak. Fenti jelölés mellett a physiologiás resistentiaértékek többek közt Vaquez és Laubry (1903) , min. 0*44 ^1 ^ _ / szerint K. max 0.32, Chauffard és Rendy (1907) szerint K-mai. 0*08—6*16’ Lommel (1913) szerint R. max. 0-32. Holler (1915) szerint R. 0'21 , Hamburger (1922) szerint R max. o-36 . Buckman és Naughter (1923)szerint R. TMax' o-27. ■r. .. _min. 0*44—0*48 Boros (1925) szerint R.max.o*26-o*30. A normálértékek különbözősége a sokféle methodikában és a kísérletezők technikai változtatásaiban rejlik. Az eredmények egységesítése érdekében megpróbálkoztak már egyöntetű eljárásokat és eszközöket ajánlani (Hamburger), ami azonban kevés eredménnyel járt. De úgy látszik, ennek túl nagy fontosságot nem is kell tulajdonítanunk, mert klinikai vizsgálatoknál főszempont az, hogy egyes kísérletezők normálértéke állandó maradjon, és így ehhez, mint fix ponthoz, a talált kóros értékek relatív eltérése mindig biztosan hozzámérhető legyen. Az általános kísérleti eredményekre vonatkozólag még csak azt kell megjegyezni, hogy legtöbb szerző véleménye szerint mindig a minimális resistentiaérték a mérvadó, egyrészt, mert pontosabban megállapítható, másrészt, mivel kóros elváltozásokra főleg ezen határ kitolódása jellegzetes. Mi Vasquez és Riciére methodikáját alkalmaztuk kísérleteinknél, következő módon. Mint törzsoldatot 0 7%-os NaCl.-oldatot és hígítására destillált vizet alkalmaztunk. Az oldatokat kis, sterili 4 Presse Medic. 1913, 162. old. 5 Ugyanott, discussio. 6 Mitt. a. d. Grenzgeb. d. Med. u. Chirurg. 1919, 31. köt., 344. old. 7 Münch. Med. Wochenschr. 1918, 65. évf., 1102. old. és Deutsche Med. Wochenschr. 1924, 50. évf., 103. old. 8 Deutsche Med. Wochenschr. 1912, 462. old. 9 Journ. of. laborat. a clin. med. 1921, 6. köt., 9. sz., 487. old. 10 Münch. Med. Wochenschr. 1925, 72. évf., 49. sz., 2091. old.