Orvosi Hetilap, 1930. november (74. évfolyam, 43-47. szám)

1930-11-01 / 43. szám

1106 ORVOSI HETILAP 1930. 43. sz. A vese sav-basis kiválasztási képességének megálla­pítása a hydrogenionconcentratio meghatározása útján egy újabb vesefunctiós vizsgálat, melyet Rehn és Güns­­burg ajánlottak s amely azon alapszik, hogy miután a vesének a szervezetbeli sav-basis egyensúly fenntartásá­ban fontos szerepe van, savnak vagy alkálinak a szerve­zetbe vitele után fel lehet használni a hydrogenion concen­tratio változásait a veseműködés megállapítására. Ezen próbát a klinikán Huth és Szeld,, más próbák­kal párhuzamosan sok esetben végezték, úgy hogy adtak a betegnek higított sósavat s a pH érték meghatározásá­val megálapították a savkiválasztás fokát. Majd követke­zett az alkali megterhelés nátrium hydrocarbonicum be­vitele által s ugyancsak megállapították a vizelet reactio változását. Egészséges veseműködés mellett a sósav be­vitele után a vizelet csakhamar savanyú lesz, a pH leesik s a savanyúság maximumát 15—20 perc múlva éri el. Az alkalisálás után a vizelet pár perc múlva neutrális lesz, az alkalicitás legnagyobb fokban pedig 10—12 perc múlva szokott bekövetkezni, mikor is a pH a legnagyobb értékét éri el. Kóros veseműködésnél eleinte az alkali­­kiválasztás, később a savkiválasztás is zavart lesz, vagy nagyon elhúzódik s eszerint lehet a veseműködési zavar különböző fokait felismerni. A vizsgálat menetét egyes extrarenalis tényezők nagyon befolyásolják, különösen a gyomorsav okozhat zavarokat, mert úgy a túlságosan képződő, mint a normá­lisnál kisebb mennyiségben keletkező gyomorsav nagyon zavarja a vizsgálat eredményeit és úgy, mint ideges egyé­neknél a vizsgálat okozta izgalmak is befolyásolják a vizelet vegyhatását. Az a tapasztalatunk, hogy separált vizeleteknél ezen próba mindig párhuzamosan halad az indigocarmin ki­választásai vagy a kryoskopiával, de ezen próba sem mond többet, mint azok. Érdekes a pituitrinnak felhasználása diagnostikus célból. Ismeretes, hogy a pitustrin injectióra rövid át­meneti diureticus hatás után egy hosszabb antidiureticus phasis következik. Jó veseműködés mellett az antidiureti­­cus hatás a fajsúly megnövekedésében nyilvánul, ami rossz veseműködésnél nem következik be, mert minél rosszabb a vesefunctio, annál kisebb különbség van a faj­súlyban a pituitrinhatás előtt és után. Mindez a klinikán használatos concentrálási higítási próbával párhuzamosan adott pituitrin injectiót s azt tapasztalta, hogy jó veseműködés mellett, midőn a con­­centrálás és hígítás között igen nagy értékkülönbség van, a pituitrin injectio után a magas fajsúly órákon át változatlan marad a vízivás dacára; rossz veseműködés­nél a vese concentráló képessége a pituitrin dacára sem változik meg, hanem alacsony érték marad. Mérsékelt veseműködési zavarnál azonban a pituitrin injectio okozta hatalmas veseinger következtében egyes esetekben a concentrálási próba által elért sokkal nagyobb értéket kaptunk a fajsúlyban akkor, ha a vesének volt még reserv ereje arra, hogy ezen ingerre reagáljon, amiből prognosticus következtetéseket lehet levonni; vagyis azt mondhatjuk, hogy ahol a pituitrin injectióval hypostenu­­riánál a concentráló képességet emelni tudjuk, ott inkább számíthatunk megfelelő kezelés mellett a vesefunctio megjavulására, mint olyan esetben, hol a pituitrin con­­centratioemelkedést nem képes létrehozni. A separált vizeletek refractiós értékének meghatáro­zásával a klinikán Minder és Szili foglalkoztak olyan módon, hogy ugyan­akkor az indigokiválasztást is néz­ték s a kryoskopiás értéket is megállapították. Tapasztalat szerint a refractiós értékek is a vizelet concentratiójától függnek úgy, mint a fajsúly és a fagy­­pontsülyedés. Vizsgálat előtt a beteget szomjaztatni kell, hogy minél concentráltabb vizeletet kapjunk, ha a vizelet erősen véres, vagy sok fehérjét tartalmaz, azt előbb ki kell csapni, mert ennek magas a fénytörése. A separált vizeletek refractiós értékének összehasonlítása útján kapunk képet egyik vagy másik vese állapotáról , tekintve azt, hogy egyszerű physicális vizsgálatról van szó, az adatok megbízhatók. Előnye ezen módszernek az, hogy keresztülviteléhez pár csepp vizelet elegendő, úgy­hogy olyan esetekben, hol az uretercatheterrel nem kaptunk elég vizeletet a kryoskopia végzéséhez, ezt a módszert alkalmazhatjuk a két vese functiós értékének meghatározása céljából. A functiós vizsgálati módszerek alkalmazása után ki kell használnunk a pontos és részletes kórisme megálla­pítása céljából a röntgenvizsgálatot is, amely a vese ana­tómiai állapotáról tájékoztat különösen akkor, ha contras­tanyag bevitele által a vese üreges részét tesz­­szük szemléltetővé, vagy az ureter lefutását állapítjuk meg. Ilyen contrastossá tett eszköz volt az az ureter­­catheter, melyet 30 év előtt én írtam le először, amely­nek űrterébe egy ólommandrint vezettem be s amelyet felvezetve az ureterbe, a röntgenfényképen annak egész lefutását megláthattuk. Többször volt alkalmam ez úton valamely mozgó, veseszerű képletről megállapíthatni azt, hogy az a vese-e vagy valamely más szerv (vándorlép, ovariumdaganat, mozgó epehólyag stb.), mert ha a mozgó képletet kezünkkel jól lehúztuk s így készítettünk röntgen­fényképet, akkor láttuk azt, hogy a mandrinos catheter oda húzódik-e a lehúzot képlethez, tehát a mozgó képlet a vese vagy pedig felmegy a rendes helyén fekvő vesé­hez, vagyis a mozgó szerv nem a vese. Ha pedig vala­mely árnyékfoltot látunk az ureter körül, úgy a contras­­tos catheter, mely jelzi az ureter lefutását, megmutatja, hogy beleesik-e az árnyék az ureterbe, tehát ureterkő-e vagy távolabb esik tőle, tehát medencefolt, ha a kis­­medencében fekszik vagy valamely meszes mirigy, ha fel­jebb látható. Völcker és Lichtenberg bevezették vizsgálati mód­szereink közé a pyelographiát, amely a vesemedence és kelyhek contrastossá tételében áll, valamely contrastot adó folyadék befecskendezése által. Ezen vizsgálati eljá­rásnak különösen ott van nagy jelentősége, hol vizelet­­pangás folytán a vesemedence és kelyhek kitágultak, mert általa a tágulásnak helyét, kiterjedését és fokát megláthatjuk, sőt a vese anatómiai állapotáról bizonyos tájékozódást nyerhetünk. A franciák újabban egy vizsgálati módot írnak le, amely abban áll, hogy a pyelum contrastanyaggal való megtöltését s a pyelum kiürülését az uretercatheter kivé­tele után nem fényképen állapítják meg, hanem átvilá­gítás útján a röntgenernyőn figyelik meg annak egyes lefolyásbeli részleteit. Pyeloskopiának nevezik ezen el­járást, amely különösen elhúzódó medence, vagy rosszul kiürülő vesemedencék eseteiben kór­jelző, főleg kezdeti esetekben, hol ez úton bizonyos korai tünetek (fájdalmak) megmagyarázhatók. Legújabban amerikai vizsgálók útján az uroselec­­tánban és az abrodill nevű német készítményben egy-egy olyan jódtartalmú anyagot nyertünk, melyet ha intra­vénásan befecskendezünk, azt a vesék olyan töménység­ben választják ki, hogy a felső húgyutak (pyelum, ure­ter) s a hólyag is rövid idő múlva a befecskendezés után a röntgenfényképen contrastosan láthatóvá válnak. Ezáltal bizonyos esetekben az uretercatheter felvezetése elkerül­hető, illetve a vizsgálat ott is elvégezhető, hol az ureter­­catheterismus nem vihető keresztül. Most még azt kell néznünk, hogy az egyes kórfor­mák szerint a vizsgálati eredmények hogyan változnak és milyen jelentőségűek.

Next