Orvosi Hetilap, 1931. június (75. évfolyam, 23-26. szám)

1931-06-06 / 23. szám

574 ORVOSI HETILAP 1931. 23. sz. végtelen szaporodási képességükről egyéb működéseik tökéletesítése céljából kénytelenek voltak lemondani és pedig annál nagyobb mértékben, minél magasabbrendű egyénbe, mennél magasabbrendű működés szolgálatába kerültek. Az alsóbbrendű soksejtű élőlények egyes sejtjei szaporodási képességüknek még jelentékeny részével ren­delkeznek úgy, hogy az ilyen egyének testük nagyobb részleteinek elvesztését is képesek a visszamaradott sej­tek szaporodása útján pótolni, testi épségüket helyre­állítani. Bennünk emberekben ennek az újdonképző, rege­neráló erőnek csak nyomai maradtak meg. Ezek a nyo­mok elégségesek arra, hogy a mindennapi élet küzdelmei­ben elkopó sejtek pusztulását az emberi élet határain be­lül pótolják. A test felszínét borító bőr hámjának lekopá­­sát (korpádzás) pótolja az állandó hámszaporodás. A testet hordozó és mozgató csont és izomrendszer elkopott részleteit újra beállítja a szervezet épületébe a csont és izomszövet szaporodása. Az asszonyok méhének nyálka­hártyáját minden havi vérzés, vagy szülés után teljes egészében helyreállítja a regeneratio; az emlőnek a szoptatás kapcsán tönkremenő, a tejképzésben fel­olvadó egész mirigy-állományát nyom nélkül visszaállítja a szervezet. Elégségesek ezek a nyomok arra is, hogy az egyén testében erőszakosan (traumásan) támadt hiányo­kat, erős, bár tökéletlen ragasztó anyaggal, heggel ismét összeforrasszák, sőt, hogy gyuladásos ingerek hatására a szükségesnél több ragasztó anyagot (vadhúst, tyúksze­met) is termeljenek. S elégségesek e nyomok végül arra is, hogy azokat kihasználva, felépüljön rajtuk az egész sebészet, amelynek alapfeltétele nem egyéb, mint a seb­gyógyulás, a szervezetnek tökéletlen és mégis olyan cso­dálatos regeneratiós képessége. Ha ezt a lappangó szapo­rodási képességet bizonyos külső ingerek felébresztik s a végletekig felfokozzák, úgyhogy a sejtivadékok határo­kat, korlátokat nem ismerve, törnek rá szüleikre, gazdá­jukra, a szervezetre, akkor támad rák. Mind a három meghatározásban, bár első tekintetre igen távol esnek egymástól,a rák lényegére vonatkozó fon­tos megállapítások vannak lefektetve. Az első legáltalánosabb meghatározás azt állapítja meg, hogy a daganatok, jó és rosszindulatúak egyaránt, összetartoznak s hogy azok közül a rákos daganatokat kiemelni, ezek számára mindenáron valami különleges ma­gyarázatot keresni nem indokolt, nem jogosult. Az összes daganatok, tehát a rák keletkezése is fejlődési probléma, úgy mint ahogy probléma magának az embernek fejlő­dése is. Igen helyesen jelölte meg a daganatok (neo­­plasma) két nagy csoportját Albrecht külön névvel azért, mert azokra nézve megállapíthatni vélte azt a fejlődési hibát, mely őket létrehozza: hamartomáknak nevezte a szövetek helytelen keveredésére visszavezethető s choris­­tomáknak a fejlődés közben összefüggésükből lefűződött sejtekből fejlődő daganatokat, hangsúlyozván, hogy a többire nézve a fejlődési hiba mibenléte ezidőszerint még ismeretlen. Az embernek magának fejlődése is egyetlen megtermékenyített petesejtből indul ki, egyetlen sejtnek fellobbant energiája termeli a szöveteknek és a szervek­nek csodálatos gépezetét, az embert. Az egyént alkotó sejtek mind ennek az egyetlen sejtnek ivadékai, sok száz­ezernyi nemzedéknek tagjai, amelyek mindegyikében szunnyad az a képesség, hogy bizonyos körülmények kö­zött megfelelő ingerek hatására épúgy szaporodni legyen képes, mint első őse a petesejt. Az így támadó dagana­tokban azonban ez a szaporodás túl megy az egyéni ki­fejlődés előírt határain s ezért idétlen, tökéletlen, a szer­vezettől idegen terméket hoz létre: ez a daganat s ez a rák is. A második megállapítás a rosszindulatúság problé­máját öleli fel. Ha a szaporodásnak indult sejt burján­zása korlátlanná lesz, a keletkező új nemzedék nem tud többé beilleszkedni a szervezet szabványos életébe, hanem sorompókat áttörve, törvényeket megdöntve, önálló éle­tet kezd, amely végül a gazdaszervezet létét fenyegeti. Ha a vér vagy nyirokáram e burjánzó sejtnemzedék egy­­egy tagját elsodorja eredeti helyéről, az ott is folytatja önálló életét, áttételt okoz. Ha a daganat kiirtása után visszamarad a daganat helyén egy-egy sejt, az ismét bur­­jánozni kezd s mint kiújulás nő tovább. Az ilyen daganat­sejt mindenütt, ahová áttevődött, vagy ahol kiújult, ellen­sége marad a szervezetnek, ami megnyilatkozik a daga­natsejtek minden élet megnyilvánulásában. Megváltozik a szaporodás módja: a sejtoszlás, úgy hogy a rákot a normálistól eltérő, szabálytalan, rohamosan lefolyó töb­bes oszlások jelzik, melyeknek nyomán, tarkán változatos a ráksejtek alakja is (atypicitas). Rohamos, szabálytalan oszlásaik számára a daganatsejtek a szervezettől többé­­kevésbbé fontos életanyagokat vonnak el (atrepsia), de egyúttal megváltozott saját anyagcseréjük jeleként szét­­esési-bomlástermékeket termelnek, amelyek a szervezetre károsak, mérgezők lehetnek (belső secretio, autointoxi­­catio). A harmadik megállapítás azt hangsúlyozza, hogy a fejlődés folyamán a különböző életműködések céljaira kü­lönleges módon kialakult (differentiált) sejtek, ha daga­natos sejtekké lettek is, megtartják ezt a differentiált jellegüket. Ha az a rosszindulatú daganat hámsejtből indult ki, a daganatot is hámsejt jellegű sejtek alkotják; megmaradnak eredeti jellegük mellett a kötőszövet, a fes­tékszövet, a zsírszövet, a recés nyirokszövet, az izomszö­vet, ideg- és érszövet sejtjei is. A szaporodás rohamossá­gával arányosan ez a kialakulás veszt eredeti élességéből; a különböző szövetekből eredő, gyorsan növekedő dagana­tok sokszor annyira hasonló szövettani képet adnak, hogy a carcinomás, vagy a sarcomás jelleg górcsövileg is alig dönthető el. De a daganatsejtek nemcsak alakilag, hanem egyéb életmegnyilvánulásaikban, elfajulásukban, elrende­zésükben is megtartják örökölt, kidifferentiált jellegüket, sőt tovább menve, eredeti működésüket is folytathatják a daganatban és ebben a szervezetnek még hasznára is lehetnek. Különösen szépen kifejezett ez a pajzsmirigy hámrákjainál. E tekintetben két érdekes példára hivatkozhatom. Eiselsberg rosszindulatú golyva miatt kiirtotta az egész pajzsmirigyet, mire a betegen hamarosan­ a pajzsmirigy­­kiesés súlyos tünete, a csaknem elbutulásig fokozódó myxoedema képe mutatkozott. E súlyos elváltozás tető­pontján a rákos golyvából áttételes kiújulás támadt a koponyacsontban. Amilyen arányban nőtt a daganat, olyan arányban tűntek el a myxoedema tünetei. Amikor ezt a daganatot agynyomás tünetei miatt ki kellett irtani, ismét megjelent a myxoedema mindaddig, míg a szegy­csontban kifejlődött második áttétel ismét helyre­állí­totta a szervezet jódegyensúlyát. Saját, egy esetemben ennek fordítottját láttam. A pajzsmirigy mogyorónyi colloidos göbös golyvája, mely górcsövileg teljesen ártatlan jellegűnek látszott, áttételt okozott a bal felkarcsontba. A csontot az áttétel felpufasz­­totta, elvékonyította úgy, hogy az végül egy hevesebb testmozdulatnál eltört. Amilyen arányban növekedett ez az áttétel, olyan arányban lett az eredetileg egészséges nő basedowos, tehát hyperthyreosisos. Amikor az áttételt a törés helyéről kiirtottam, hogy az elpusztult csontot az alszárból pótoljam, a basedowos tünetek visszafejlődtek s az asszony jódforgalmában bekövetkezett az egyensúlyi állapot. Két esztendei nyugalom után, amely alatt az asszony zavartalanul sportolt operált karjával, a túlol­dali lapocka lemezében képződött újabb csaknem férfi­­ökölnyi daganat, amelynek növekedésével párhuzamosan

Next