Orvosi Hetilap, 1931. október (75. évfolyam, 40-44. szám)

1931-10-03 / 40. szám

962 ORVOSI HETILAP 1931. 40. sz. Az ókori egyptomiak az emberi anatómiát nem ismer­hették —­ vallásuk az emberi hulla boncolását tiltotta — megállapításaik részben mégis ma is helytállók, ami két­ségkívül kitűnő megfigyelőképességükről és bölcsességük­ről tanúskodik. A mai modern értelemben vett bacterioló­­giáról sejtelmük sem lehetett, járványok alkalmával azon­ban városaikat már kőfallal vették körül és így vélték a lakosságot azok ellen leginkább megvédhetni. Élettani fogalmaik is meglepők, melyek szerint az egészség har­mónia, a betegség dysharmonia. Tagadhatatlan, hogy ez a sok ezer esztendővel ezelőtt alkotott hasonlat ma is helytálló. Az életjelenségek értelmezése ma is tulajdon­képpen ebből a hasonlatból indul ki. Különösen egészség­­ügyi törvényeik és rendeleteik méltóak a csodálatra és követésre. Az ókori Egyptomban e rendeleteket nemcsak kibocsátották, hanem be is tartották; ez a modern korban többé-kevésbé szokatlan jelenség talán abban leli magya­rázatát, hogy e törvények, rendeletek vallási köntösben születtek s az akkor igen befolyásos, hatalmas és eszes orvospapok ellenőrzése alatt állottak. Törvényeik, rendele­teik különben egyszerűek, rövidek voltak s így a végre­hajtásra alkalmasak is. Tudatában voltak már annak, hogy igen sűrűn megjelenő és sokat magyarázgató ren­deletek megértésre a nép lelkületében nem találnak. A történelem tanúskodik is arról, hogy az utóbbi módon ki­bocsátott rendeletek hű indikátorai egy nemzet hanyatló vitalitásának. Az ókori, művelt népeknél például a testi és lelki tisz­taság vallási kötelezettség volt melyet szigorú rendeletek biztosítottak. A test és a lélek fejlesztésében mindenkor a harmóniát keresték, mert csak így reméltek minden te­kintetben magas értékű fajembert kitermelhetni. Nem es­tek a modern kornak sportőrületébe, mert nem az izom­tömegekben látták a sportolás legkimagaslóbb eredmé­nyeit, hanem a test és lélek harmonikus fejlesztésére tö­rekedtek, melynek fontosságára nálunk első ízben Széchenyi István hívta fel a figyelmet. Csak a legújabb kor ismerte fel a sok évszázadon ke­resztül elkövetett tévedéseket, életre keltette a test har­móniáját és a mozgás rythmusát szolgáló gymnastikát, mely rythmusos táncok, mozgások alakjában ma már ná­lunk is felkarolásra talált s melynek fölénye, szükséges­sége a mai kor gondolkodó emberét meggyőzte. A történelem, de újabban az okokat és összefüggése­ket feltáró statisztika kiválóképpen rávilágít arra, hogy egy nép életében a nemi élet és az ezzel járó betegségek mily szerepet játszottak. Az ókoriaknál a nemi élet is sza­bályozva volt, mégpedig bölcs előrelátással, fajegészség­ügyi szempontok tekintetbe vételével. Rendkívüli bölcses­ségükre, éleslátásukra vall, hogy a nemi élet terén nem­csak a nőket korlátozták, hanem a férfiakat is; ez a kor­látozás elsősorban etnikai alapon történt, azonban voltak erre vonatkozólag tiltó törvényeik is, amelyek értelmében senki sem rendelkezhetett szabadon saját testével. Milyen perspektívákat nyújtanának ma ezek az egyptomi egész­ségügyi törvények és rendelkezések a nemibetegségek le­küzdése terén, mennyivel megkönnyítenék a­z illetékes szakkörök helyzetét s mennyi egészséges öröklődési anyag volna megmenthető a jövő nemzedék számára. Korunk ilyen irányú törvényei túlságosan enyhék s elsősorban nem pártatlanok, hanem androcentrikusak, mert férfiak alkották őket, így lehet aztán, hogy míg a fertőzött nők egy részét kényszerkezelésre kötelezik, addig a fertőzött férfiak, mint virulens bacteriumtenyészetek szabadon ga­rázdálkodhatnak a társadalomban. Ma még azt hisszük, hogy az orvosi tudás és kultúra első hajtásai az ókori Egyptom és India földjén láttak napvilágot. Még messzebbre egyelőre nem tudunk vissza­pillantani, természetesen meglepetések nincsenek kizárva, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, hisz még nem is olyan régen Hippokrates tanaiban láttuk az orvosi tudomány, vagy Hippokrates szavaival élve az „orvosművészet" for­rását s íme a történetbúvárok meglepték azzal, hogy az orvosi kultúra sokkal távolabb keresendő a múltban. A természettudományi, orvosi és filozófiai világban Hippokrates neve fogalom; ez volt a múltban, ez ma is, ez lesz a jövőben. Általában egészségügyi problémák iránti érzéke, lelkesedése és tudása csodálatraméltó; kétségkí­vül ő volt az ókor legnagyobb hygienicusa. Tanainak ha­tása nyilvánvaló a mai orvosi tudásunkban is. Hippokrates és tanítványainak szeme előtt mindenkor az egyetemesség lebegett, óvakodtak attól, hogy az egyetemesség rovására részletkérdéseknek útvesztőibe temetkezzenek s ezáltal el­veszítsék az egész orvostudomány feletti áttekintésüket. Hippokrates szerint a „részlet" az „egész" nélkül sohasem ismerhető meg. Ez a mondása a legvilágosabban kifejezi azt, hogy milyen úton kell az orvosnak haladnia s egyike a legnagyobb ajándékoknak, amit tőle a későbbi orvos­nemzedék kapott. Ez azonban hálátlannak mutatkozott, mert mindinkább a „részletek" mellékvágányára tévedt s az „egész" felett elvesztette áttekintését. A részletekből igyekezett és igyekszik nem ritkán még ma is az ,,egész"-re következtetni, ami a múltban és a jelenben is sok hiba for­rásává válik. Sajnos ez az irányzat mai orvosaink között -— még a legelőkelőbb körökben is — emelkedőben van; vonatkozik ez elsősorban a szakorvos-képzésre, továbbá a laboratóriumi vizsgálatokon nyugvó klinikai diagno­­sisokra, amely a betegágyat elhanyagolja, tehát a beteget mint ,,egész"-et, mellőzi. Ha a német Lieck-nek az orvos­specialista kérdésről szóló fejtegetéseit olvassuk, akkor száz százalékban igazat adunk Hippokratesnek, amikor részletkérdések boncolásakor is mindig az „egész" lebe­gett szeme előtt. Ebben a felfogásban Hippokratesnek a bölcsészet adott elsősorban irányítást, amely tudomány az ókorban kétségkívül a legelőkelőbb helyet biztosította magának, sőt a többibe is belekapcsolódott s közülük a legtöbbet uralta. A görög szellem semmiféle tudományos kérdést sem hagyott meg szakszerű elkülönzésben a tech­nikai jártasság szűkebb területén, hanem minden szak­ismeretet filozófiává általánosít. (Hornyánszky.) A hip­­pokratesi Corpusban is ezt olvashatjuk: „a bölcsészetet az orvostudományba és az orvostudományt a bölcsészetbe kell átvezetni, mert a bölcsészorvos Istenhez hasonló". Ennek a mondatnak első fele korunkban is mindinkább meleg sympathiára talál. Külföldi, különösen német orvos­­egyetemeken mint rendkívüli tárgyat a bölcsészetet hall­gatják is, kötelezővé tétele tudomásom szerint csak rövid idő kérdése. Félreértések elkerülése céljából tisztában kell lennünk azzal, hogy Hippokrates az orvostudomány mű­velésében és tanításaiban az empyriát korántsem hanya­golta el; szerinte csak a szerzett tapasztalatok adhatják meg a dolgok igazi reális megismerését s a nagy áttekin­tések lehetőségeit. A sajátos művészi látással és alkotás­sal megáldott orvos csakis ezeknek a tapasztalatoknak megszerzése után tudja az adott esetet analysálni, meg­ismerni. Az igazi orvos tudását empyriára épített orvos­művészetben látja s tanításain is ez az elv vonul végig. A modern orvosi irodalomban a constitutio fogalma újból szerephez jutott, de már Hippokrates tisztában volt azzal, hogy az öröklődési adottság, továbbá külső beha­tások szabályozzák a betegség és egészség esélyeit. Modern értelemben az egyik oldalon áll az öröklődési anyag, az idioplasma, a másikon az idioplasmát érő különböző be­folyások és behatások, amely fogalmakat ma fajegészség­ügyi nyelven kombinationak, mutationak, variationak hí­vunk, de lényegében azonos fogalmak ezek, mint amelye­ket Hippokrates és iskolája 2000 évvel ezelőtt hirdetett, mindenesetre inkább az orvosművész és filozófus intuitív

Next